Szemadám György
A nemzetközi filmbiznisz császárai jóideje rájöttek, hogy az úgynevezett törvényes rend immár a nézők minimális rokonszenvére sem számíthat, hogy nincs avultabb filmhős a törvénytisztelő seriffnél. Ennek a felismerésnek a jegyében váltak mind undokabbá a „zsaruk”, és mind rokonszenvesebbé a bűnözők. Neil Jordán filmjének is két nagyon szeretetreméltó börtöntöltelék a főhőse, olyasfélék mint a Törvénytől sújtva hősei. Hogy miért kerültek börtönbe, azt már nem is annyira fontos, hogy tudtunkra adják. A lényeg az, hogy kívülrekedtek, nem férnek bele a Rendbe. A börtön mértékre szabott világa után azonban újra csak a fegyelem penitenciája a sorsuk, egy szerzetesrend életébe csöppennek bele, ahol groteszk értetlenségük egyfajta emelkedettebb szellemiségnek látszik. Egymás után sorjáznak ugyan a sztereotípiák – a szadista, vérszomjas börtönigazgató, az összebilincselt szökevények – mégis nagyon jól szórakozhatunk ezen a krimikomédián. Róbert de Niro olyan ripacsosan eltúlzott gesztusokkal és mimikával bohóckodja végig ennek a kicsit útszéli, kicsit simlis, kicsit balek börtöntölteléknek a szerepét, hogy az ember nem is érti, miért olyan fergetegesen jó mégis. Nálunk még ismeretlen partnere – Sean Penn – semmiben sem marad el tőle. Ez a folyton kínos helyzetekbe gabalyodó kishal leginkább a népmesék félkegyelmű mihasznájára emlékeztet, akit – miért, miért nem? – az isteni kegyelem a megvilágosodás pillanataival ajándékoz meg. De hát nem ez az egyetlen csoda a filmben. A jótékony véletlenek olyannyira szoros láncolatot alkotnak, ahogyan az csak egy mesében létezhet. Vagy egy ilyen kellemes szórakozást ígérő filmben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/06 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4369 |
