Schlett István
A géppuska kezelői nem egyformán emlékeznek. Az egyik szerint minden úgy történt, mint történni szokott, s a fegyver típushibája most is kiütközött. A Gorina géppuskával ugyanis, ahogyan a volt katona, magyarázza szakszerűen”...van egy nagy baj. Az, hogy az tulajdonképpen, – hogy fejezzem ki magamat? – hamar betüzesedik. És annak, annak lőttek... hát bizony 150-nél, 170-nél megakadtam. Felakadt. És hüvelyszakadásom lett”. Társa másért bánkódik: „...ott minden egyes lőszer kiment a tárból. Mindig beakadt a géppuskám, de akkor mind a 250 darab sajnos kiment.”
150 vagy 250 lövedék csapódott-e az emberi testekbe? Gyenes vagy Tóth főhadnagy adta-e ki a tűzparancsot, vagy Dudás százados intésére szólaltak meg a fegyverek? Netán egy ideges kiskatona húzta meg parancs nélkül a ravaszt? Hol volt Dudás százados egyáltalán? A kapu előtt győzködte a tüntetőket, vagy egy emeleti ablakból intett katonáinak? És ha intett, jelzése kinek szólt, s mi volt vele a szándéka?
A filmben elhangzó sok-sok vallomás után sem tudom a választ a kérdésre. Ha bíró volnék, ítéletet hozni nem mernék. Nem tudtam eldönteni, ki emlékezett pontosan és ki hézagosán, ki mondott igazat és ki hazudott, magát mentve vagy bosszúért remegve. Erdélyi János és Zsigmond Dezső ebben nem segített. De hát – szerencsére – nem is az ügyész vagy az ügyvéd szerepét vállalták magukra, hanem filmet csináltak. Megrázó filmet a magyaróvári sortűz és a megtorlás – 3 katonatiszt meglincselése majd 7 ember „törvényes” kivégzése – túlélőiről. Megszólalnak azok, akikre lőttek és akik lőttek. Szemtanúk, sebesültek, katonák, tisztek s a parancsnok is. Árvák, özvegyek. Az egyik meggyilkolt tiszt felesége, s a felakasztottak hozzátartozói. Igen, minden fél meghallgattatott, a tárgyilagosság szabályai szerint. „Csak higgadtan” – szólt bele a rendezők egyike, egy volt tiszt és volt katonája heves vitájába. – „Hát végül is harminchárom év után lehet higgadtan beszélni ezekről a dolgokról.” Lehet? Hogyan is lehetne?
Megértem, hogy a nyugalomra-intett így vág vissza: „Csak az a baj, hogy én nem tudok, mert én benne éltem!” Ha ember volt és ember maradt, aligha lehet higgadt, hisz embert ölt vagy barátját, rokonát, embertársát veszítette el. Részese, szenvedője, tanúja volt a tömeggyilkosságnak, egy értelmetlen és ostoba mészárlásnak, az indulatok elszabadulásának, a cinikus és embertelen megtorlásnak. Ép elmével és valamennyire is ép erkölcsökkel nem lehet indulatok nélkül emlékezni. Akkor rettenek meg, amikor a volt parancsnok nyugodt mozdulatát látom a kiterített halottakat ábrázoló fénykép átvételekor – még egy udvarias köszönömre is futja –, vagy a maga ártatlanságát valló egyik géppuskás „bizonyítékát” hallom: „...bennünk hiba nem volt. És én a mai napig is, őszintén mondom, itt, önök előtt, hogy olyat aludtam ma reggelre is!... akinek a lelkiismerete nem stimmel, az nem tud jót aludni.”
Láttam a tiszt, s láttam a katona arcát. Elhiszem nekik, hogy nyugodtan alszanak, hogy mellüket soha nem égette a „helytállásért” kapott kitüntetés. „Stimmel” a lelkiismeretük, s éppen ez a borzasztó. Az érzéketlenség, a tompaság bornírt nyugalma, „higgadtsága”.
Ám létezik más higgadtság is, ami nem az értéknélküliségéből fakad. Sine ira et studio – harag és elfogultság nélkül –, csak higgadtan lehet dolgozni. S nagyon jó, ha a dokumentarista – ebben az értelemben – tud higgadt maradni. Mert ekkor nem prejudikál, hanem kutat és vizsgál, nem saját ítélete – vagy előítélete –, nem saját személye vagy meggyőződése, hanem a valóság minél gazdagabb bemutatása lesz a fontos – a néző hasznára. Hisz valamelyest is ép erkölcsi érzékkel ítélni mindannyian tudunk, ha a tényeket, a szereplőket, a motívumokat ismerjük.
A rendezők háttérben maradtak. Hagyták a szereplőket és a képeket beszélni. S így készült el az utóbbi évek egyik leghitelesebb és legmegrendítőbb filmje 1956-ról, a résztvevőkről, a túlélőkről, a bennünk élő történelemről, s a rendszer működéséről.
Mindehhez képest nem is fontos, hogy ki hol állt, mi volt a kezében, s talán még az sem, hogy elhangzott-e, és kinek a szájából a tűzparancs. A sortűz eldördült, mert eldördülhetett. Volt hozzá fegyver, volt szituáció s voltak emberek. A géppuskák mögött és a géppuskák előtt. S igazán ők érdekesek.
Nos, az ő bemutatásukhoz kellett a higgadtság, a tapintat, a türelem. Mert nem gyilkosnak és nem áldozatnak születtünk, ám mégis különbözőek vagyunk. Amivé persze adottságaink is, ám a körülmények is tesznek bennünket. Kit gyilkossá, kit áldozattá, kit gyávává, kit hőssé, kit tompává, kit szenvedővé. De nem ördögökké és nem angyalokká.
Mondják, a megértés megbocsátás. Ha így van, akkor ez a felkavaró mű a megbocsátást segíti. Mert nem valaki igazát, hanem az igazságot keresi valóban higgadtan, empátiával, körültekintően, megértőén, már-már szelíden. Nem ítél, nem ad feloldozást – gondolkodásra kényszerít. S a jobbuláshoz, a megigazuláshoz erre mindannyiónknak szüksége van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/06 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4365 |
