Szemadám György
David Lynch (Az elefántember és a Dűne rendezője) szemmel láthatóan tudja, hogy a „magányos hős” mítoszt pikáns mártással kell leöntenie ahhoz, hogy a túlédesített szerelmi történetekkel, az akciófilmek vadabb ízeivel és a méregerős thrillerekkel torkig lakatott moziközönség jóétvággyal fogyassza. A Kék bársony ízesítése leginkább a csípős-savanyú-édes kínai mártásra emlékeztet. Lynch az édes ízt az amerikai kisváros idilljéből, békés családi életképekből, egy szőke diáklány romlatlan szerelméből, a film elején és happy enddel lezárt végén (mintegy képkeretként megjelenő) kék ég – fehér kerítés – piros rózsák – sárga tulipánok képeiből keveri ki. Érzékeinket kellemesen irritáló savanyú ízekkel elsősorban a sötéthajú, vérvörös ajkú, megzsarolt és meggyötört bárénekesnő némi szexuális perverzitással fűszerezett története szolgál. Ahogy a kínai mártást a gondosan adagolt chilipaprika vadítja meg, úgy ez a film is attól válik izgalmasan érdekessé, ahogyan készítői a film noir, sőt a thriller elemeit belekeverték. Emlékezetesek a szürrealisztikusan rejtélyes éjszakai jelenetek, a váratlanul megjelenő, nyüzsgő rovarok, vagy az alvilág dermesztő hominidáinak gesztusai. Mindenekelőtt azonban a fantasztikus Dennis Hopper játékát kell kiemelni, aki úgy lelkesíti át Frank-nek, az aberrált, narkomán bűnözőnek a szerepét, ahogyan arra csak Jack Nicholson volt képes a Batman Jokere-ként. Végezetül még csak annyit: ha egyszer ollóval levágott emberi fület találnék valahol, semmiképpen sem nyomozok majd a tulajdonosa után. Ajánlom: Önök se tegyék!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/05 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4348 |
