Békés Pál
Mintha Finnországtól Dél-Afrikáig minden tévés ugyanonnan öltözne, s mintha a képi fordulatok rítusa is azonos volna. A híradókban él a világszabvány.
Ritkán adatik, hogy az ember napi huszonnégy órán át híradót nézhet. Igazság szerint nem különösebben egészséges. Viszont nehéz kitérni a kísértés elől, különösen, ha a huszonnégy órát öt földrész negyvennyolc híradója tölti ki félóránkénti váltásban. Ezt nyújtja a Scola, a „műholdas kommunikáció a tudásért”, mely három csatornán ontja a „nyelvtanuláshoz és világismerethez” hozzásegítő adásokat. Az első csatorna kizárólag híradót, a második szórakoztató műsorokat sugároz, a harmadik csakis kínai anyagokat, ismeretterjesztő és játékfilmeket az összes létező Kínából, az összes létező dialektusban.
A Scola tagdíjakból és adományokból gazdálkodó nonprofit szervezet, melyet egyetemek e célra létrehozott szövetsége működtet. Hirdetést nem sugároz, csak azokat, melyek beleépülnek a híradókba – vagyis egyre többet. A szervezet nyomtatott anyagai és honlapja a nyelvtanító célzatot hangsúlyozzák; a honlap külön tippeket ad arra, hogyan alkalmazható az időjárásjelentés – mondjuk, a tegnapi, mai, holnapi hideg- és melegfrontok bemutatása – az igeidők oktatásában.
Persze az adást mindenki úgy hasznosítja, ahogyan jónak látja. Így azután – akárminek szánták is létrehozói – a Scola 1 közvetve nemcsak a nyelvtanulás, hanem a híradózás iskolája is.
A választék Kazahsztántól Baszkföldig, Koreától Chiléig terjed, és mivel a hétvégi program valamelyest eltér a hétköznapitól, szombat–vasárnap oly különlegességekbe is belebotolhat a néző, mint az izlandi, a myanmari (azelőtt burmai) híradó, vagy a Nuntii latini című adás, a finn rádió tévén sugárzott latin nyelvű hírösszefoglalója.
A hír képzete a frissességgel, az azonnalisággal társul, így hát a híradószignálok ezt az érzetet kívánják felkelteni közönségükben. A zene lüktetést és izgalmat sugároz, akárha megannyi krimieffektet montíroztak volna a földgömb alá. Mert valamennyi a földgömbbel kezdődik. A globalizáció emblémája maga a glóbusz. Nincs olyan hírműsor, amely más jelképpel operálna. Különbség csupán színben és méretben van, abban, hogy a képernyő melyik sarkából gurul elő a gömb, hogy a délkörök rácsszerkezetét vastagabb vagy vékonyabb vonalak jelzik, és rajta van-e a gömbön a kontinensek körvonala, avagy sem. Valamennyi forog, nagyjából ugyanabban az ütemben, egyes szignálok ügyelnek arra, hogy betartsák a földtengely dőlésszögét (sőt a hitelességben odáig mennek, hogy a sarkoknál a horpadást is jelzik), mások jelképesebbek, netán csak úgy durr bele odapörgetnek egy labdát – de mintha egytől egyig ugyanazt a videografikai műhelyt bízták volna meg a kivitelezéssel. Mellbevágó élmény szembesülni az egyediségre törekvő egyformaság ilyen tömegével.
A híradó-imidzs következő lépése a bemondó-műsorvezető, valamint a stúdió. Az utóbbit illetően négy megoldás váltakozik. Az egyik, talán a legavíttasabb, amikor a világtérkép – a szignálban forgolódó glóbusz kétdimenziós változata – szolgál hátterül. Ilyenkor a műsorvezetők feje, legyenek bár kirgizek, magyarok vagy togóiak, egységesen az Atlanti-óceánban helyezkedik el, a rendezői balon Amerika, a jobbon Afrika, a fej fölött Grönland. (Ha ketten vannak, merőben más a helyzet: egy fej Afrikában, egy a Csendes-óceánban.) A másik, egy árnyalattal újszerűbb változatban a hátteret maga a média tölti ki, mintegy benyomul a „világ” üresen maradt helyére, s a bemondó mögött kéken villódzó képernyők tömege látható, esetleg az adott televízió hírközpontja a sürgő munkatársakkal. A harmadik változat elvont, semleges közegbe ülteti a műsorvezetőt, szelíden semmitmondó pasztell videografikákkal öleli körül, míg a negyedik verzióban egyenes adásban lüktet mögötte a csillogó főváros valamelyik közismert része (például az egyébként jól pörgetett orosznyelvű kazah híradó, a Fakt bemondója mögött a taskenti házgyár-skyline egy szelete, élőben).
A műsorvezetőket illetően világszerte csupán két változat ismeretes, az egy-, illetve kétszemélyes műsorvezetés, az utóbbi esetben kötelező a vegyes páros. A küllem, az öltözködés az adott országban követendő mintát sugallja. És a minta mindenütt azonos. Győzött az egység.
Ha a híradók állandó szereplői, a politikusok felől közelítünk: az ő világegyenruhájuk a sötét zakó, mely nem feltétlenül a legcsinosabb, ezzel szemben nem is a legkényelmesebb, viszont legalább nem is a legpraktikusabb öltözék, ám kétségkívül a világ urainak ruházata, így hát mérget vehetünk rá, hogy a maláj miniszterelnöktől az ukrán segédkülügyéren és a paraguayi kulturális államtitkáron át a Pápua Új-Guineai Nemzeti Bank általános elnökhelyetteséig mindannyian ezt hordják, még ha országuk hagyományai, otthoni „szabadidős” öltözködésük és kontinensük klímája mind ellene szól is. És a hírmisék celebrálói ugyanebben az egyenruhában jelennek meg a kínai, brazil, bosnyák vagy izlandi nézők előtt, míg a paptársnők a tágabb keretek között mozgó, mégis konzervatívan visszafogott, zárt öltözködéssel idomulnak az öltönyökhöz.
Mintha Koreától Egyiptomig, Dél-Afrikától Türkmenisztánig minden tévés ugyanonnan öltözne, és minden férfi ugyanazt a borotvált, rövidhajú egyenfejet viselné különböző arcszínű kiadásokban. Ebben az egysíkúságban már az apró árnyalatok is jólesőek, mint a brazil Jornal da band bemondójának hetyke díszzsebkendője, az ankarai Az sonra műsorvezetőjének tömött mélytörök bajsza, vagy egy litván tévépiperkőc látványos nyakkendőtűje. A valódi kivételek nem feltétlenül örvendetesek. Közéjük tartozik az iráni televízió feketébe burkolt bemondónője, aki a mullahok által megkövetelt ruházatot viseli, s a csadort, az arcfátylat csak azért nem, mert akadályozná a beszédben.
A híradó sava-borsa persze a helyszíni jelentés vagy közvetítés. A CNN által meghonosított minta (előtérben a tudósító, mögötte a jelentés tárgyául szolgáló esemény) egyeduralkodóvá vált. Az árvizekről gumicsizmás, lehetőleg térdig vízben álló riporter tudósít, a hadgyakorlatról golyóálló mellényben illik beszámolni, a háttérben partraszálló hadművelettel, látványosan a szájhoz emelt emblémás mikrofonnal. A gallérra csíptethető mikroport, amely minden további nélkül használható volna az ilyen felvételekhez is, háttérbe szorul – talán mert túl kicsi, nem hordozhatja a tévétársaság jelképét, és nem alkalmas e tüntető „mesterségünk címere” gesztusra sem.
A képi megoldásokat és a világszerte alkalmazott félórás időegység szerkezetét tekintve sincs lényegi különbség az egyes híradók között. Belpolitika, külpolitika (esetleg vegyítve) színes anyagok, sport, időjárás, árfolyamok. A kameraállások mindig azonosak – a sajtó részére fenntartott helyekről nehéz változatosan fényképezni egy tárgyalóasztalt, egy tárgyalásra érkező avagy onnan távozó fekete autót.
A paternalista jellegű híradók kizárólag ezekből a képekből és vágásokból élnek, a nyelv ismerete nélkül is – szó szerint – sugározzák az ország alapvető társadalmi berendezkedését. A banális képi fordulatok éppoly rituálisan ismétlődnek, mint vélhetően (sőt, a magyar félmúlt ismeretében biztosan) a nyelviek.
A legsokszínűbb képanyaggal, a legrugalmasabb megközelítéssel az „investigation journalism” hagyományait adásaikba építő híradók, egyebek közt a RAI és France 2 rendelkeznek, melyek az esemény megtörténtekor nyomban az előzményeket is felidéző archívokat is bevetnek. A novemberi franciaországi útblokádokról szóló beszámolókat például a korábbi hasonló megmozdulások anyagaival dúsították, s ezáltal rögtön kontextusba ágyazták. Ebben – a néző számára legtöbbet adó, egyben legdrágább és legritkább – híradótípusban elválaszthatatlanul összevegyül a hírközlés és a hírmagyarázat. És persze ez a változat aknázza ki a legmesszebbmenőkig a televízió mint médium kínálta lehetőségeket, ez rugaszkodott a legmesszebb attól a mozgóképújság-felfogástól, mely a Scola által sugárzott adások többségét jellemzi.
Úgy fest, csak a legerősebb és legmélyebb hagyományokkal rendelkező országok képesek akár töredékesen is saját képükre formálni saját képernyőjüket – és a maguk képére a többieket.
A többiek javarészt valamilyen fiktív amerikai mintát követnek. A Fülöp-szigeteki híradó például elképesztő mértékű önfeladásról tanúskodik. Készítői megszállottan követnek valamiféle elvont (?), képzelt (?) amerikai etalont. A bemondók angolul jelentkeznek be, keveréknyelven folytatják, s a riporter ezzel a fordulattal határozza meg riportalanya elhelyezkedését: „on my right, on my left”, holott feltételezhető, hogy a Fülöp-szigetek lakossága saját anyanyelvén is tisztában van a jobb és a bal fogalmával. Mindeközben a túlalkalmazkodás sajátos eredményeként az ő híradóstúdiójuk a legegyénibb a teljes világkínálatból: otthonosan berendezett lakást mintáz, mintha egy véletlenségből filippínónak született amerikai házaspár a nappaliban ücsörögve szállítaná a híreket a többiek nappalijába, akik szintén véletlenségből filippínónak született amerikaiak. Előttük jegyzetfüzet gyanánt laptop-számítógép, a háttérben könyvespolc, a falon kakukkos óra, mely a megfelelő időközönként belekakukkol a hírekbe.
A híradásokat megszakító hirdetések szintén a globalizáció hírnökei; csakis világcégek engedhetik meg maguknak, hogy a legnézettebb műsorok perceit kifizessék. Bizonyos esetekben híradás és hirdetés nem különösebben zavarják, sőt, mintha koncepciózusan kiegészítenék egymást, látványosan illusztrálva média és ipar szövetségét. Ennek talán legtisztább példája a dél-koreai KBS híradója, melyet a Hyundai és a Korean Air hirdetései tagolnak. Mindkét cég hosszú, montázsszerű reklámban mutatja be a tanuló-dolgozó-szórakozó-s-mindeközben-szüntelenül-mosolygó hangsúlyozottan dél-koreai népet, s ily módon a hirdetés hírelemmé válik, legalább annyira a cég, mint a szebb jövőt és nagyobb céget építő nép reklámjává.
A legtöbb esetben persze szó sincs ilyen gondosan kidolgozott „szervülésről”. Az orosz Vremját például – talán lazítás végett – rendszeresen egy-egy rock-klip hasítja ketté a sporthírek előtt, ezek többsége erőteljesen szponzorált, mint például az a zenés-táncos Tuborg-hirdetés, melyben tréfásan böfögő bőrgatyás férfiak viking sisakban vedelik a dán sört, és slusszpoén gyanánt elterülnek az asztal alatt. Utána sport; élet, erő, egészség.
Akárhogyan is, hír és hirdetés édestestvérek, a napihírek pedig rövidebb életűek, mint a Tuborg vagy a Hyundai, a kérdés az: vajon egy világcég által szponzorált híradó miként számol be ugyanezen világcégről, ha úgy alakul?
A híradók világában is bekövetkezett az egységesülés, ami korábban más, inkább csak technikai eszközeinkre volt jellemző. A világszabadalmak és a világszabványok, a glóbusszal mint kézenfekvő emblémával jelképezett globalizáció korában miért éppen a televízió híradó térne el a többi terméktől? Egy példával élve: már régen nem kérdezzük, hogy a magnókazetta miért éppen akkora, amekkora, miért nem egy centivel hosszabb vagy féllel szélesebb. Számunkra csak az a fontos, hogy a kazetta világszerte csereszabatos, hogy nem kell kételkednünk abban, hogy amit a Föld egyik pontjáról szerzünk be, az tízezer kilométerrel odébb is felhasználható. Holott a kazettakorszak hajnalán különféle, egymást kizáró szabványok vetélkedtek a világpiacon, azután győzött az egyik – nem feltétlenül a legjobb, de feltétlenül a legerősebb – gyártó cég. Talán még emlékszünk ugyanerre a viadalra a videomagnó-korszak kezdetéről, melyet a japán VHS és az európai Betamax küzdelme határozott meg – a csata a sokak szerint gyengébb VHS kiütéses győzelmével végződött. De kit érdekelnek a feledésbe merült szabványok? A most használatos megfelel, és ahogyan ez lenni szokott, egy idő után elképzelni sem tudunk mást.
Ha az olvasó esetleg úgy érzi, semmi olyasmiről nem értesült, amivel a magyar képernyőn eleddig nem találkozott volna: jól érzi. A hírműsorok világszabványától az eddigi MTV teljesítmények (és feltehetően az új híradók) sem igen ütnek el. Csereszabatosak vagyunk. Nem túl nagy horderejű felismerés. De mit tegyünk? Ha az ember Scolába jár, akkor azt tanulja, amit tanítanak. És nem biztos, hogy mindig újat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/01 23-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4341 |
