Schubert Gusztáv
A magyar filmbarátoknak már megint nincs szerencséjük egy klasszikussal. Az Éljen soká az úrnő! Olmi mifelénk alig ismert pályáján ugyanis olyan kitérő, mint Fellininél a Zenekari próba. És ugyanolyan kudarc is. A hasonlóság a két film, a két rendező között ezzel véget is ér, hiszen Fellini a vérbő és mágikus realizmusból szállt alá a képes beszéd kimódoltabb fantasztikumához, míg Olmi a Facipő fájának földközeli költőiségéből igyekezett a mitikus képzelet magasába emelkedni. A jelek szerint hiába. Nem konok (unalmas?) aprólékossága húzza le a filmet; a nekirugaszkodás lendülete elégtelen, a látomás földhözragadt. Ha valami ebben a filmben figyelemreméltó, az éppenséggel a módszer, az irrealitás higgadt dokumentálása, az a törekvés, hogy szörnyűségek és szörnyek nélkül borzasszon el, ott mutassa meg az ördögöt, ahol igazából rejtőzik, a részletekben.
Olmi egy dúsgazdag matróna születésnapjára invitál bennünket, valahová egy észak-olaszországi kastélyszállóba. Szemünk és fülünk egy ártatlan ifjú, Libenzio, a pincértanonc. A fiú egyre több nyugtalanító furcsaságot tapasztal; az ebédlő ablakai elé golyóálló üvegparavánokat állítanak, a pincében, mintha egy bűntény bűnjeleit látná, a vendégeknek felszolgált ínyencségek egyre gyanúsabbak, a finom békaleves talán undok pocsolyalé, egy vendég szívrohamot kap (de nincs kizárva, hogy megmérgezték), az aranyhajú Botticelli-angyalka pedig, akibe Libenzio első látásra beleszeret, talán nem is ijedt elsőbálozó, hanem kéjencek kedvére szervírozott liliom. És mindenek fölött az asztalfőn ott trónol a lárvaarcú, néma signora; amint színházi távcsövét meresztgeti vendégeire, és aranyszívókán szívja pezsgőjét, „olyan akár valami hatalmas rovar” (Olmi). Itt valami nagy-nagy titok lappang. Kétórányi sejtetés után azonban az események nem hitchcocki, hanem didaktikus fordulatot vesznek. Gyanúnk, hogy mélyértelmű rejtelmes história helyett csupán osztályharcos allegóriát látunk, végül beigazolódik. A rémisztő öreg hölgy képében maga a Gazdagság, az ifjúságot elemésztő Kapzsiság, a költészetet elpusztító Könyvelés, a természetességet gúzsbakötő Etikett ölt testet. A vendégek – bankemberek és iparbárók – élőhalottak, az ünnepség színhelye ilyenformán: kísértetkastély. Ahonnan – miként azt végül Libenzio is teszi – jobb menekülni.
Higgyük el? Egy túlélt, kiszikkadt életforma szenvtelen krónikája (amivé Olmi filmje allegorikus szörnyek nélkül lehetne) akár meggyőző is volna. Egy allegória azonban nem bizonyíték semmmire. Mert nem a megismerés eszköze, hanem megkövesült előítélet. Az animizmus a természetbúvárlatból már jó ötszáz éve kihalt, de még ma sem tudunk szabadulni attól a primitív vágytól, hogy a társadalmi jelenségeket meg ne személyesítsük, és meg ne nyugodjunk a bizonyosságban: a zsidók, a gojok; a burzsujok, a bolsik; a pápisták, a kálomisták az okai mindennek. Az életerőket elszívó Tőke? Ugyan? Olmi látomása csak egy dologra figyelmeztethet; nincs az a tehetség, amelyen az allegória úrrá ne lenne.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4330 |
