Kardos Sándor
Kardos Sándor operatőrről, a Horus Archívum szerzőjéről forgatott dokumentumfilmet Lex Peters, holland rendező. Ebből a filminterjúból közlünk részleteket, megőrizvén az élőbeszéd fordulatait.
Fényképésznek tartom magam, mint akármelyik más fotográfus, csak én gyűjtéssel fényképezek. A fotográfusok az exponálás előtti szelekcióval gyűjtenek.
Susan Sontag írja, hogy fényképezni annyi, mint a világot gyűjteni. Átnézem a szemetet, innen-onnan kapok képeket. Amíg élek, nem felejtem el, amikor először láttam sztereo-diákat: a térben azt, hogy az ember lelép a járdáról. Az a tízes évekbeli bőrcipő, ott áll a járdaszegély magasságában, de a manus már felemelte a lábát, ott áll a levegőben örökre. És ha valaki megnézi a képet, mindig meglesz az az illúziója, hogy az az ember most lép le a járdáról...
Mi, emberek sose látjuk, hogy miben élünk: magasabb szempontból nem látjuk át a saját szituációnkat, az életünket se, a viszonyainkat se, semmit a világon. De vannak olyan képek, amelyeken véletlenül az Isten ujja beleért a felvételbe, a szereplő összeütközésbe kerül viselkedésével, környezetével, és véletlenül egy különös szempontból minden láthatóvá válik.
A történelmet megpróbálják fogalmi eszközökkel rögzíteni, hogy a későbbi generációk is fel tudják fogni. Szerintem a történelem jelenidejű szereplőinek ugyanúgy nincs fogalmuk azokról a dolgokról, amiket később egy úgynevezett történelemkönyvben leírnak.
Tehát nekem a saját koromhoz, a történetírás szempontjából, éppen olyan kevés közöm van, mint Napóleon korához. Körülbelül annyit tudok az egyikről, mint a másikról, hiába éltem benne valamelyikben. Kérdéses, ugye, hogy egyáltalán felfogható-e az, amiben élünk. Van bizonyos mindennapi érzékelésünk, amely egy szisztéma szerint működik, és ugye Berkeley azt mondja, hogy a létezés tulajdonképpen nem más, mint ez a működés. Az a szisztéma, mellyel felfogod azt, ami körülvesz. Ezek a képek pedig vizuálisan közelítik meg a világot. Van egy mindennapi szemlélet, a percepció működése, és ezek a képek abba illeszkednek bele. Mondjuk, Károly király testének a kontúrja ad egyfajta érzést. Millió és millió testkontúrt láttál életedben, és mindegyikről éreztél valamit.. A valóságban kontúr nem létezik. Ez csak a működésnek a mechanizmusa, hogy befogadsz és érzelmileg elfogadsz valamit. Ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy ha egy frontkatona lefényképezi a másikat, annak van bizonyos érzelmi töltése.
Berkeley-nél maradva, az a nagyon híres alaptétele így szól: „létezni annyi, mint érzékeltnek lenni”. Ugye ide vezette le ő Isten létét is. Hogyha a világ csak úgy létezik, hogy érzékeljük, akkor ha már létezünk, azt is érzékelnie kell valaminek. És ha nem érzékeli senki a világot, akkor kérdés, hogy mi van?! Mert mondjuk, hogyha olyan érzékszervem lenne, amelyik csak a molekulák különbözőségét érzékeli, mást pedig nem, akkor nagyon kérdéses dolog, hogy például az autóbuszról mit gondoljon az ember. Szóval a valóságfelfogó képességünk aszerint alakult, amilyen képeket alkottunk a világról.
Meg merném kockáztatni azt a feltevést, hogy már nem is tudjuk, igazából milyen a világ, mert a megannyi tv-film, híradó, magazin-fotó mind megpróbálja átalakítani. Minden magazinnak van egy elképzelése arról, hogy milyen a csöcs. Az egyik csöcsöket meg pinákat mutat, a másik, az Amerikai Földrajzi Társaság lapja, tájakat meg embereket, mégpedig brilliánsan. Mindegyiknek megvan a saját elképzelése, és ennek nyilván így is kell lennie. Valamilyen értelemben a valóságtól eltérő képeket mutatnak az egészről, a saját szemléletük szerint: a nagy tv-társaságok nyilván a legfrissebb híreket, őrületes, elsöprő energiával, azért, hogy az ő csatornájukat nézd: a pornófilmeket azért, mert úgy kefélnek benne, ahogy te a büdös kurva életedben nem fogsz! Egy idő után viszont mindenki már úgy akar. Lassan az emberek úgy viselkednek, ahogyan eszükbe nem jutott ötezer évig. Azt figyeljük, amit – egy bizonyos szisztéma szerint – közölni próbálnak velünk. Susan Sontag írja, hogy a turistafényképek azért születnek, hogy a turista, aki lefényképezi a kölni dómot, otthon majd megnézhesse újra, és akkor nem felejti el, mert lesz egy örök emléke róla. Az a baj, hogy ez az ember se ott nem képes felfogni a kölni dómot, se pedig otthon. Tudniillik az élményt mulasztja el annak érdekében, hogy fényképező tevékenységet folytasson, és megkeresse, hogy honnan fényképezze a dómot. Tehát a fényképezés kerül a középpontba... Ahelyett, hogy hatni hagyná magára az épületet.
Nézzük ezeket a régi képeket! Családi kép, valaki lefényképezte a családját. Egyszerűen nem tudni, hogy micsoda. Olyan sátáni az egész, nem lehet tudni, hogy bohóckodnak-e, de mivel a kislány a szoknyája alá nyúl... Tele van szexuális utalásokkal vagy érzésekkel is. Itt meg le akarja fényképezni azt, ami történik, de bizonyos oknál fogva már nem bírja középre, a helyére komponálni. Éppen a lényeg van félbevágva, amit ő látni szeretett volna a képen. És attól, hogy a csillogó szemgolyó a kép sarkába kerül, egészen különössé válik a kompozíció... (1)
Amikor először észrevettem ezeket a beállításokat, tudtam, hogy soha nem leszek képes ilyet csinálni. Azért kezdtem el gyűjteni, mert azt gondoltam, hogy soha, de soha nem tudok magamtól ilyen kompozíciókat létrehozni. Vagy belőlem is hiányzik az isteni beavatkozás. Ezekben a fotókban épp az az érdekes; hogy magát rendezi a dolog. Ennek a stílusnak ez a lényege. Most, amikor ez az interjúfilm készül, mi is ezzel próbálkozunk. Persze ez sose lesz olyan jó, mint ezek a fotók, mert mi megpróbáljuk „kitalálni”, és nem úgy történik, hogy a tudtunkon kívül Isten belerakja a kezét. Mindenképpen kiagyalt lesz, tehát sose lesz olyan minőség, mint amilyenről itt beszélünk. Hát ezért nem lehet úgy megrendezni, természetesen.
Még az is, amit profi fényképészek csinálnak, akkor igazán jó, ha magától rendeződik meg. Ezért válhat a fotó olyan naggyá, amilyenné a film soha. Mindenki látott már olyan filmet, amelyben mondjuk, lelövik az operatőrt. A híres chilei képsor, amikor eldől a gép... Ezek a dolgok maguktól rendeződnek, és erre semmilyen más műfaj nem képes. Csak a fotó sajátja, hogy egy pillanat alatt készül el, és utólag nemigen lehet igazán megváltoztatni.
Itt ez a kép. Valaki készített egy polaroid képet egy pináról. Telibe. Namost nem sikerült olyan jól, mert inkább a nőnek a kezét lehetett látni, és ugye az alfele félbe van vágva. Ez annyira megtetszett valakinek, és annyira vágyott rá, hogy ez a pina neki is meglegyen, hogy egy másik polaroid géppel lereprózta a polaroid képet. Mint a másodunokatestvérek. Úgyhogy lett neki egy másodgenerációs pinája, de én aztán elloptam, az enyém lett... (2)
Aztán a másik. Egyszerűen nem lehet tudni arról az oszlopról, hogy micsoda, de hogy mint látványnak valami fallikus jelentése van, az teljesen biztos. Ott a tövében az a nő részeg, vagy rosszul van? Valaki belevakuzott ebbe a képbe éjszaka, mert nyilvánvaló, hogy így készült, valaki valamiért érdekesnek találta, és valami indítóokot érzett, hogy lefényképezze. Azt sem tudni, hogy hozzá tartozik-e az a nő vagy nem. Semmit se tudunk, csak annyira különös. (3)
Valakinek eszébe jutott, hogy a napot az ujja közé fogja, és úgy fényképeztesse le magát. Namost aki így csinálta, nyilván nem professzionális ember, de én nem is tudok ilyen jót csinálni soha az életben! Nekem így még nem sikerült, mert nem mertem ilyen pofátlan lenni soha. Megfogni a napot! (4)
Ezen a képen meg a nő elfordul, a pasi olyan, mintha fejjel lefelé lógna, tehát van valami szenvedés-jelleg az egészben, és az a hullámvonal a lényege a fotónak, szerintem, ahogyan a nő alatti terítő, meg a pasi gatyája összeér. (5)
Fantasztikus, ahogyan a fotó lekezeli az időt, és az idő mégis milyen nagy szerepet játszik benne. Különös, ahogy ebbe a történetorientált szemléletünkbe valahol mégis befészkelődik. És valami sajátos fénytörésen keresztül látjuk meg az időt benne. Ahogyan azt soha sehol nem szoktuk, azért, mert a pillanat rögzült. Ez olyan, mint amikor elképzeltük gyerekkorunkban – az iskolában ezt tanították –, hogy az egyenes végtelen sok pontból áll. Mintha az egyenesből egy pontot ki tudnál választani!
Emlékszem, nagy élmény volt nekem, amikor a tiszavirág nevű jószágról tanítottak. Azt gondoltam, milyen szörnyű lehet az a huszonnégy órás élés. Pedig így van: ő annyi idő alatt teljesíti be a létét, mi meg ennyi idő alatt. Ha mondjuk most megkérdeznéd, hogy én negyvenhat év alatt mire jutottam az életemben, gondolkodásmódomban, akkor azt válaszolnám, hogy valaha féltem attól, hogy a tiszavirág csak huszonnégy óráig élő teremtmény, ma meg azt gondolom, hogy ó addig él, mi meg eddig, az elefánt meg ki tudja meddig. Teljesen mindegy.
Olvastam egy kínai parasztról; aki nem volt hajlandó semmiféle öntözőrendszert működtetni, ő maga egész nap vödörrel húzta föl a vizet, mert azt gondolta, hogy ő attól olyan, amilyen, attól Istennek tetsző ember, hogy egész nap ezt az emberi tevékenységet végzi.
Nekem megvan még az apám aranyórája, amit fiatalkorában vett magának. Azt néha előveszem és megnézem, hogy húha, ez igen, ez apám aranyórája, ez kézzel ki van vésve, a számlap, a tisztilánc, a mit tudom én, micsoda! Ha a fiamnak akarok efféle tárgyat adni, az ugyanez az óra lesz, mert énnekem már nincsenek ilyenek, amelyeket szívvel, emberi módra csináltak volna meg. Mert lassan teljesen átadjuk magunkat valami gépies nem tudom micsodának, ahol tőlünk függetlenül jönnek létre a dolgok.
Szabadságról beszéltél? A legnagyobb bornírtság, amit el tudok képzelni. Szabadság?... Tiszta baromság.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/03 27-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=433 |
