Képzeld el, hogy a Tejútrendszernek nevezett csillaghalmazban van egy közepesen fényes Nap, ami körül többféle bolygó kering, és az egyiket pont Földnek hívják. Képzeld el, hogy ezen a Földön valami Élethez hasonló csírák szaporodtak el, és egyre bonyolultabb összetételben végül is tudatos és önjáró biológiai egységekben tömörültek. Képzeld el, hogy ezeket Embereknek hívjuk.
És képzeld el, hogy ezek az Emberek, ahányan vannak, annyiféle, és mindegyikben van valami, ami az összes többiben nincs. És amiből több van nekik, attól nagyon magányosak, mert szeretnék megosztani másokkal a fölösleget, csak nem tudják, hogyan fogjanak hozzá. És amiből kevesebb, attól még általában erőszakosak, mert nagyon szeretnék, ha nekik is lenne, ami másoknak megvan. Szóval tele van a Föld magányos és erőszakos Emberekkel, akik nem tudják jól elosztani, amit külön-külön kaptak, de nem egyformán.
Erről még lehetne fantáziálni, de most képzeld el, hogy a Földön feltalálták a Rock-zenét. Ez egy olyan dolog, amiben sokan levezethetik a fölöslegüket, és még többen kielégíthetik a hiányérzetüket viszonylag békés módon. És hála a tömegkommunikáció fantasztikus fejlődésének, a XX. század második felében a Rock-zene nagyon elterjedt a Földön és rengeteg embernek okozott közösségi élményt. Ez azt jelenti, hogy kapcsolatokat teremtett olyan emberek között is, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz, és sokat segített abban, hogy kiderüljön a földi Életről, hogy az valami egy és oszthatatlan egész.
Ebben a dologban élenjárt egy bizonyos Beatles nevű zenekar, ami négy gombafejű fiatalemberből állt, és különösen az egyik gombafejű, akit John Lennonnak hívtak, a saját egyedi és megismételhetetlen létezésével a rocktörténelem legendás figurája lett.
Képzeld el, hogy ebben a John Lennonban sokminden volt, ami másokból hiányzott, és egy csomó dolog hiányzott, ami másokban megvolt. Ezért fiatalkorában magányos is volt, meg erőszakos is, és sokáig ő maga sem tudta, hogy mire való. De aztán úgy tűnt, hogy szerencséje van, mert kiadhatta magából a fölösleget, és ezt nagy lelkesedéssel fogadták az egész földkerekségen. Képzeld el, hogy sikeres és népszerű ember lett belőle, rajongtak érte a lányok, sok pénzt keresett, és szóba álltak vele a politikusok. Egy ideig nagyon élvezte ezt a helyzetet, aztán rájött, hogy neki is vannak hiányérzetei, amivel nem törődik senki. Megpróbálta elmagyarázni mindenkinek, hogy ő ugyanolyan ember, mint a többi, azzal együtt, hogy érdekes és szép dalokat tud írni, de már csak legyintettek rá, hogy persze, persze, azért az mégis más, hogy valaki egy Világsztár. És John Lennon kezdte úgy érezni, hogy a világ nem normális.
És képzeld el találkozott egy nővel, aki saját magát tartotta a legfontosabbnak, és ez annyira meglepte, hogy beleszeretett. A világ persze értetlenül fogadta, mert ez a nő, akit Yoko Ononak hívtak, egyáltalán nem volt szeretetre méltó. De John Lennon úgy érezte, hogy ami neki hiányzik, azt pont ettől a nőtől kapja meg és tehet neki egy szívességet az agyalágyult világ. Képzeld el, hogy akkor már nem hitt semmiben, és nagyon szeretett volna egyszerű hétköznapi ember lenni. De ez nem sikerült neki, mert még mindig nagyon szép dalokat írt, és akárhová ment, újságírók és filmesek követték. És ugyan magánügyekbe nem illik beleszólni, de úgy képzelem, hogy ez a Yoko Ono nem tett jót neki. Mert John Lennon egy normális nő normális férje akart lenni, Yoko Ono viszont egy világsztár művész világsztár felesége.
Így aztán John Lennon problémái csak akkor oldódtak meg, véglegesen, mikor egy őrült fickó lelőtte.
Mostanában lehet látni egy filmet róla, Imagine címmel, John Lennon személyes jogaihoz fűződő örökségét feltehetően Yoko Ono kezeli. Ha képzelődni akarsz, inkább a dalokat hallgasd.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4325 |
