Bikácsy Gergely
A francia film harsogó és tágas színpadán Bertrand Blier jó ideig a gall vulgaritás rendezőjének számított. A gall vulgaritás pedig nem más, mint a finom (olykor finomkodó) és csillogó francia humor agresszív és jótékony ellentétpárja, olyasmi, amiért bármifajta közönség elmegy a moziba. Dacosan szétröhögni a polgár-szellemet. Bertrand Blier-nek nálunk csak világhírű, tavaly elhunyt színész-édesapja volt ismert: a rendező-fiútól most először láthat a magyar néző filmet. Ezúttal nem szaftos gall vulgaritást: mire Bertrand Blier eljutott hozzánk, épp megváltozott. Sokrétűen szellemes, ravaszul bonyolított, fölényesen érzelmes, játékos és keserű vígjátékot látunk. A rendező megnemesíti a vulgaritást, és oly sikerrel teszi, hogy annak már szinte nyoma sem marad. Kezd hasonlítani a francia filmnek egy mindig létezett válfajához, ahhoz, melyet mondjuk Buñuel emelt új csúcsokra életművét záró három párizsi opuszával.
„Tele a tököm”
Ez a klisékkel játszó szleng-durvaság illett az induló Bertrand Blier-hez. Még a hatvanas évek elején készített egy interjúfilmet a politikáról, történelemről mit sem tudó francia ifjakról (Hitler? Nem ismerem) majd saját regényének adaptációjával váratlanul zajos és visító francia tömegsikert ért el. Ennek a filmnek volt a címe a nehezen lefordítható Les Valseuses, mely a kínálkozó leiter-jakabbal ellentétben nem valcerozókat jelent, inkább felgerjedt férfiemberek táncosán és párosán ingó-bingó micsodáját. A fél Franciaországot ordítva és ámokfutva végighágó csavargó-párost Patrick Dewaere és Gérard Depardieu játszotta, akkor majdnem ismeretlenül: jórészt e siker hatására váltak aztán nemsokára sztárrá. Néző- és polgárpukkasztásból van néhány hivatásos fenegyereke a francia filmnek. Elsősorban a nálunk teljesen ismeretlen Jean-Pierre Mocky, anarchista sugallatú, hol erőlködve eredetieskedő, hol líraian kapálózó mozijával. Ott aztán a ritkán jelentkező és igencsak marginális Claude Farraldo, utánozhatatlanul indulatos humorral. Nála egy élmunkás beszéd helyett végigbőgi-röfögi a filmet, szeretkezik kishugával és rendőröket zabái egy ostromlott ház padlásán. És ott volt maga Coluche, a gall Hofi, polgár- és társadalomgyalázó, elkövérülten is Nemecsekként őszinte istenáldotta Párizskültelki pojáca, akinek napi televíziós káromkodásait talán leginkább gazdag középpolgárok becsülték, s aki halálával is őszinteségét igazolta. A francia paletta, ha már hiányzik egy Céline-horderejű zseni, sok kisebb, tehetséges Céline-nel büszkélkedhetik. Blier-t, a regényírót is kezdték efféle skatulyába gyömöszölni. Blier, a filmrendező azonban kibújt minden skatulyából. „A francia film kalóz moralistája” – írta róla egy angol méltatója, s máig próbálják címkézni pikareszknek meg szürrealistának meg anarchoburzsoának, s mindhiába, mert bár minden filmjében ráismerni, mégis minden filmje más, mint az előző. Egy másik (inkább esztétikumba, fáradt szépségbe vesző) póluson e sorok írójának titkos kedvence, Michel Deville is ilyen rendező: iskoláktól, irányzatoktól, klikkektől távol. Deville az ízlés kényes bajnoka, a filmelegancia nagy kismestere. A karcosabb hangú Bertrand Blierre inkább a „magányos farkas” titulus illik, (hogy én is előhozakodjak végre valamely klisével). Blier szándékosan bántja a közízlést,
s ha már a párizsi polgár provokálhatatlan, meghökkenthetetlen, s hálásan tapsol a közízlés megbántóinak, ő azzal lepi meg bántásra éhező közönségét, hogy most kevésbé bántja meg. De azért változatlanul, filmről filmre meglepi, kiszámíthatatlanul szövődő históriába vezeti, abszurd-fényű útvesztőkbe. René Prédál, a professzor-filmtörténész is sokat bajlódik rendezőnk méltó besorolásával, egy helyütt Claude Miller Halálos kaszálás című filozófikus blődlijéhez hasonlítja Blier Hidegtál (Buffet froid) című hökkentő opuszát (miként ezt mi is tettük a Filmvilág 1986/4-es számában), de ez a párhuzam is csak egyetlen filmjére vonatkozhat, maga az életmű semmiféle hasonlítást, rokon-keresést nem nagyon tűr.
A Buffet froid egy filmcsinálóvá lett Queneau, egy párizsi Rejtő Jenő szürreális labirintusa volt. Jónéhány év múltán, az Estélyi öltözék már nem a külső, pikareszk kalandok, hanem az érzelmek szürrealitásának grimasz-rajzolata.
Hogy egy férfias férfi, akinek a filmben Miou-Miou a barátnője, egy kis kopasz férfibe szeret bele, ez nem annyira vulgáris – legalábbis Blier nem annak látja – hanem költőien köznapi, líraian taszító. Ettől a filmtől kezdve a rendezőnek már semmi köze a robbanó, petárdázó vulgaritás ars-poetikájához.
Maradt a közönségétől vágyott és irtózott, tapsolandó, de botránkozást keltő indulat. Cannes-ban már rég érett ilyesmire a kulturális közhangulat. Provokáció és bukás volt néhány éve Doillon Kalóznője, provokáció és fél-siker Oshima majomba szerelmes hősnője (Max, mon amour), füttyel sózott elismerés fogadta az Estélyi öltözéket, s a tavalyi Cannes már alig érezte provokációnak, úgy sikerre vitte a legújabb Blier-opuszt, a Túl szép hozzád -ot. A cannes-i francia részvétel évtizedes visszatekintésben a „Provokáció a filmművészetben” című elképzelt kis könyvecske nem érdektelen fejezete volna. S a fejezet végén éppen ez a film állhatna: vége a botránynak.
Ancilláris szerelem
Vége a botránynak, mert ez a film csendes és szelíd. Okosan, ízléssel, szellemesen szelíd, ha más nem, talán ez a ritka értéke még szíthat ellen-indulatokat.
Egy férfias és gazdag férfi (Gérard Depardieu) beleszeret kövér és csúnyácska titkárnőjébe. A férfi felesége szoborszerűen szép nő, (Carole Bouquet, ő volt a vágy megközelíthetetlen tárgya Buñuel-nél). A férfi, minden „mackósnak mondott” férfiassága ellenére némileg feminin, hiszteroid, bizonytalan ember. (Depardieu nem először játszik ilyen figurát. Resnais Amerikai nagybácsim, vagy Truffaut Szomszéd szeretőkje nálunk is megismertette ezt a lelke mélyén nőies Depardieu-t.)
Hova vezet ez az „ancilláris szerelem”? – hogy a film egyik kifejezését idézzük, mely a szolgálólányok iránti vonzalom okaira utal. A titkárnők ugyanis csak a közhelyek lapos kabaré-humorában hódítanak üde bájukkal, szemben a nyűtt feleségből sugárzó fáradt unalommal. Blier szellemesebb és igazabb előadásában a titkárnőnek éppenhogy anyai, éppenhogy a férfit (s nemcsak a főnököt) kiszolgáló, puha feleség-jellege van. Hogy izgató, ha már az első pillanatban hatalmi helyzetben vagyunk? Még izgatóbb talán a titkárnők titkos, anyai hatalma. Minden macho-ban ott bujkál a mazochista gyerek is, aki attól jön izgalomba, ha engedelmeskedhet. A Josiane Balasko játszotta puhán kövér, halk szavú, zárkózott, de érzékeny és pillantásával anyásán simogató titkárnő épp ennek a gyermek-Depardieu-nek a sorsküldte szerelme. Nem mindenkinek ajánlható, neki nagyon.
Blier-t a mai francia film nőgyűlölő rendezői között tartják számon. Ravasz és árnyalt nőgyűlölet ez, talán csak belevetítik filmjeibe a nagyokosok. Finom nőgyűlölet, hiszen épp a jelentéktelen nők varázsát dalolja. Az is igaz, hogy a Buffet froid-ban végül is egy végzetosztó nő puffantja le a film összes szereplőjét egy semmibe sikló csónakon, az is igaz, hogy az Estéifi öltözékben az eredendően izgalmas Miou Miout kell megunnia a nézőnek, s a szőrös férfiszerelmet kell együttérzően megértenie, s az is igaz, hogy új filmjében is a szép nő a legellenszenvesebb. Volt egy régi, ínyenceknek készült és halkan megbukott filmje, melyben maga Alain Delon került buta és rejtélyes kalandokba egy szoborszerűen hallgatag, elegáns nő – álmai asszonya, hétköznapjainak felesége – miatt: talán a szép és ártalmas feleség „motívuma” ott csendült fel először. Carole Bouquet szigorú, butaságot sejdítő festmény-szépsége most kiváló lehetőséget kínál e motívum gazdagabb kibontásához. Sajnos, nem így történik, úgy látszik a rendezőtől teljesen idegen marad a női szépség megrajzolása, vagy egy szép nő belülről történő ábrázolása. Carole Bouquet nem tud mit kezdeni a film leghalványabban, semmitmondóan megmunkált figurájával. Nehéz ez a szerep, de a színésznő talán többre volna képes, ha a másik két főhős súlyához mérhető szerepet kap. „Bizony sanyarú a szép nők sorsa” – Blier talán úgy érezte, hogy üdítő paradoxona „elviszi” a szerepet, s nemigen vette észre, hogy közhelytől irtózó munkája így aztán semmit nem tesz ennek a valójában nem túl eredeti paradoxonnak közhelyes ábrázolása ellen. Az egyetlen ebben a nagyon igényes filmben, mit nem tudott jótékonyan „megcsavarni”, ki-be fordítani, átvilágítani, átélhetővé tenni.
Pedig filmjére ez a minősítés illik egyedül: igényes. Van ebben valami, ha nem is pejoratív, de kicsit távolító, „eltartó” mellékzönge. (Miért nem remekmű? ágaskodik bennünk a ki tudja mely rossz iskolákban belénkvert kérdés. Ne is tegyük fel.) Ámuljunk inkább a dialógusok, monológok, s általában az egész film ,,szöveg”-részének finom megoldásain. A szöveg itt nagyon fontos, hiszen nagyrészt belső monológokra épül a film, legtöbbször hangosan ki is mondott belső monológokon. Jótékony „csúszás”, hökkentő vagy kínos helyzetek teremtődnek így a legköznapibb pillanatokban, amikor hőseink hirtelen belebeszélnek valamely társalgásba oda nem illően, vagy épp a levegőbe, félbolondokként.
Külön figyelmet érdemel a film foncsoros és fondorlatos-idő játéka. Nem lineáris, nem időrendi sorban követjük végig a fura szerelmet. De nem is a jól ismert flash-back (visszapillantó) technikával. Blier bravúros módon általában vágás nélkül, egyazon beállításban, a kamera mozgásával vált idősíkot. Olykor tudatosan bizonytalanságban hagyja nézőjét: a titkárnőt valóban meghívták az esküvői évfordulóra? Vagy mindez a történtek után játszódik, valami közbeiktatott zárszóként? Betét-kommentárt látunk, elidegenítően humoros kikacsintást? Mindegy: kövér és angyali szomorúságú hősnőnk talpig feketében egyszercsak szólásra emelkedik a szépek esküvőjén és kitárja nagy szívét.
A Buffet froid egyik angol kritikusa szerint Depardieu tulajdonképp megzavarodott rezonőr, nem tudja kézben tartani és értelmezni a történteket. Most, ebben a filmben mindhárom főhős megzavarodott rezonőr, egyik sem tudja, hogyan fog végződni ez a fejre állított, „ancilláris” szerelem. Blier bölcsen és jó ízléssel nem a nekiszabadult fantázia, hanem a mulatságosán megsózott és mélyen igaz közhelyes, mindennapi valóságot választatja hőseivel. „Hagyjanak békét már nekem Schuberttel!” – kiált a kamerába az egyedül maradó és döntésképtelen Depardieu. Nagy, szép, férfias gazdag ember. De a romantikus szerelemmel mégsem tud elbánni. Olyan, mint egy furcsa, okos és cinikus olvasmánnyá változott leányregény helyét nem találó főszereplője. Polgári otthonában mindig a romantikus őrült, a zseni, Schubert zenéje szól. Hiába zárja el, mindig hallja. Nem kér ebből a zenéből, holott jobban érzi, mint sznob felesége és barátai: a romantika nem fér meg egy gazdag autókereskedő irodájában és hálószobájában. S hogy mégis megférjen, mélyen a szemébe néz csúnyácska titkárnőjének. Schubert nem hallgathat el.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 30-32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4323 |
