Báron György
Zavarba ejtő vállalkozás a Közgáz Vizuális Brigád (KVB) filmjeiről írni, de a legkevésbé sem azért, mert maguk a művek zavarba ejtőek. A nehézséget az okozza, hogy legtöbb filmjük egyszersmind ironikus refelxió az épp készülő – épp látott – filmre. Miközben a filmet forgatják, nyomban értelmezik is, jókora kuncogások közepette, különféle jelentéseket és mélységeket látva és magyarázva a képsorokba. E harsány vallomás a „művészi önvallomások” paródiája, vagyis: önleleplezés. Kihúzza a talajt az értelmezések alól, mert hogy eleve felmutat, nevetségessé tesz, s ezzel érvénytelenít mindenfajta értelmezési kísérletet. E gesztus nemcsak a filmről való beszéd szükségképpeni korlátaira mutat rá, hanem – önkiszolgáló módon – elvégzi azt, amiről az alkotók tudják, a hagyományos kritika úgysem teszi meg. S miközben kétségbeesett erőfeszítéssel bizonygatják, hogy filmjeik igenis értelmezhetőek, a képsorokba belelátható a mélység és a jelentés – „asszociáció praecox”, ahogy az egyik műben megjegyzik –, rögtön gyanússá és nevetségessé is tesznek minden ilyen erőfeszítést, a sajátjukat is beleértve. Ez az ironikus önreflexió munkáik legszilárdabb kötőanyaga: a filmkészítés története, mint a film története, a filmcsináló és a film viszonya, mint a mű tárgya. „Megint film a filmcsinálásról” – sóhajtja megtörten a Belsőségek egyik szereplője, később pedig így szól az operatőrhöz: „Ez a legjobb vágókép. Úgy kéne, bazmeg, hogy én ne legyek benne....”. Mert benne van, azt látjuk, ami nem kéne. A film címe egyébként – minden ellenkező értelmezhetőségi lehetőség dacára – szigorúan hentesipari jellegű. A történet – a forgatás – a bontás alatt álló vásárcsarnokban zajlik, ott látható a Belsőségek felirat, mellette pedig az, hogy Finom a vecsési káposzta. A film csoportképpel kezdődik és fejeződik be: a KVB, mint futballcsapat áll, illetve ül a kamera előtt. Legtöbb munkájuk alaphelyzete ez: a csapat filmet készít. Forgat vagy a már leforgatott jeleneteket nézi, instrukciókkal, bekiabálásokkal és kiszólásokkal formálva a készülő – soha nem véglegesített – anyagot. A filmezés kollektív tevékenység, a film pedig nem más, mint a kollektíva tevékenységének dokumentációja, mely erőfeszítés egy soha létre nem jövő, nem látható, de folyamatosan megidézett tárgy létrehozására irányul. „Miért viselsz pizsamát a vásárcsarnokban?” – kérdezi szintén pizsamába öltözött társa Szőke Andrást. – „Ez amolyan tisztelet a nézőknek – bölcselkedik Szőke. – Úgy gondoltam, megadom nekik a tiszteletet azzal, hogy fölveszek egy pizsamát.” „A, szóval ez egy dadaista gesztus?” – így a másik pizsamás. „Nem, nem, ez szeretet.” Ennyit az értelmezésekről. Szőke András együttműködése a csoporttal aligha véletlen: Vattatyúk című filmjét ugyanez az ironikus önreflexió hatotta át. Hasonló attitűd volt megfigyelhető a KVB felbukkanását megelőző időszak legjobb amatőr csoportosulásának, a Kőbányai Nonprofessional Stúdiónak néhány munkájában is; Szőke egyébként itt kezdte a filmezést. Ez a két műhely volt az, amely a leghatékonyabban járult hozzá az úgynevezett magyar amatőrfilmes mozgalom jótékony átformálódásához.
„Ezt a filmet még össze kéne vágni, hogy ne mindig a feje tetejére állítva lássuk a dolgokat” – jelenti be Szőke a vásárcsarnokban. Mindezt fejen állva lihegi, imbolyogva az erőfeszítéstől, s egy praktikus rendezői utasítást is közöl a mögötte állóval: „Tartsál bazmeg, mer’ elesek.’ Máskor ugyanő arról bölcselkedik, hogy az idő múlásával súlyosbodnak a problémák. Ebben lehet valami, mert ezt függeszkedésben adja elő, nagyon „kivan”, és arról beszél, régebben ez a gyakorlat könnyebben ment. „Lejöhetek?” – kérdi kifulladva a rendezőt, aki azzal nyugtatgatja, hogy egy művésznek mindent ki kell bírnia. „Nagyon szeretnék boldog lenni” – közli a függeszkedő. „És nagyon szeretnék lejönni. Szétmegy a kezem.” A helyzet nemcsak a szöveggel való ironikus viszonya miatt figyelemreméltó, hanem mint a szó szoros értelmében vett erőfeszítés is. Itt nincs trükk, dublőr: a játszó vért izzadva, ereje utolsó megfeszítésével nyújtja át a nézőnek a jelenetet. Szőke súlyos személyisége, az összetéveszthetetlenül eredeti Szőke-monológ a kötőanyaga a Hagyaték című munkának is, mely a Belsőségek ikerfilmjének tekinthető. Szőke András itt régi piaci történetet mesél el, de nem a sztori az érdekes, hanem maga a stílus, ami szavakkal felidézhetetlen, egyszerre komoly és ironikus, s olyan verbális telitalálatok lelhetők föl benne, mint egy bizonyos Józsi bácsi jellemzése, aki olyan alacsony volt, hogy kisüllyedt a többiek közül.
A csoport, a KVB a hőse egy másik friss alkotásuknak, a Czabán-Ganczer szerzőpáros Berlinben jártunk című munkájának. A film arról szól, hogy a csapat Berlinben forgat. Berlin egyáltalán nem tűnik fel a képeken, lévén a film tárgya nem a város, hanem a berlini forgatás. Lakótelepi egyenszobát látunk sokáig, a csapat iszogat, marháskodik, mint mindig, majd az ablakból ráközelítenek „a nagy keletnémet péniszre”, a tévétoronyra, mintegy igazolásul, hogy valóban ott vannak és nem egy ugyanilyen óbudai kockalakásban; később a kockaházakat látjuk, elindulnak, talán azért, hogy megnézzék Lenint, de nem nézik meg, legalábbis nem mutatják (lehet, hogy megnézték), Kreuzbergben kifekszenek a fűre, az operatőr 45 fokos dőlésszögben filmezi az arcokat – „figyelj, most ez a forma”, magyarázza –, majd hosszan vitatkoznak arról, meg kéne-e mutatni a kamerával az égen lebegő papírsárkányokat, amik „baromi szépek, tisztára szürreálisak”. Nem sikerül meggyőzniük az operatőrt, nem mutatják meg.
Az utolsó utáni blokk című a stúdió két tagjával, Czabán Györggyel és Ganczer Sándorral, valamint Simó Sándorral készült valódi tévéinterjú szürkés képeivel kezdődik. Profi műsorvezető, olajozott csevegés, álkellemes stúdiókörnyezet. Majd megjelenik a képen, immár a saját környezetében, poharakkal és sörösflaskával zsúfolt asztal fedezetében a KVB két meghatározó személyisége, Czabán és Ganczer – s most már fesztelenül, iszogatva és vaskos kiszólásokkal beszélgetnek. Arról, mi lesz majd a tévében. Elpróbálják a jövendő interjút – amiről már láttuk, hogy egészen más lett, sokkal érdektelenebb, mint a róla szóló beszélgetés. Közben „rendezik” is önmagukat és a teret, hiszen ez a beszélgetés nemcsak előkészület a tévéinterjúra, hanem készülő – vagyis végleges – film is. A reflexió tárgya itt kettős: saját tevékenységük – folyamatos öndokumentáció –, és a remélt tévés bemutatkozás. „Szponzor kéne – tűnődnek. – Vágják be a Dresch-kvartett lemezét.” Bevágják (a filmben, nem a tévében). „Talán a Skála-reklámot is be lehetne adni.” Ezt nem vágják be. „Legyünk mélyebbek! Legyünk komolyabbak! – hajtogatják, mint Chytilová Százszorszépekjének két csacska hősnője. – Nehogy azt higgyék, ez egy olyan szokásos könnyed amatőr hülyéskedés.” A másik végletbe sem volna jó esni, figyelmeztet a másik: „A végén még avantgardnak néznek.” Ülnek, mint két nonprofesszionális Stan és Pan, majd megalapítják a Kandikáló Vánnyadt Béla-díjat a következő amatőrfilmszemlére. A világ egyetlen igazán objektív díja, a filmeket nem szükséges megnézni hozzá, először kisorsolni gondolják, vagy vakon rábökni egy filmcímre a katalógusban, végül inkább egy-egy számot írnak fel, ennek összege a díjnyertes mű nevezési száma. A beszélgetések közben kétszer is bevágnak hosszabb, oda nem illő anyagokat: végletekig modulált, rontott, lassított-gyorsított képsorokat, talán Albániáról, utalásként legismertebb filmjükre a Szocialista képeslapokra (Kikészítőgyár néven is ismert). Egy másikon öltönyös fiú monologizál a különböző Rolling Stones-koncerteken felbukkanó lányok között végzett csinossági felmérésről, majd Prágáról, a sörről, Jiři Stivínről, végül Hegelről, Schellingről és Hölderlinről.
Mint objet trouvék bukkannak föl ezek a képek beszélgetés során. A KVB filmjeinek másik fontos tartóoszlopa – az ironikus önreflexió mellett – a talált tárgy-movítum. Szinte minden képet talált tárgyként kezelnek, melyet értelmeznek, megtisztítanak: a film e megtisztítás dokumentációja. Portré I. című filmjükben rokonszenves alkoholista fiatalember beszél Newton nevű macskájáról, bulikról, balhékról, piálásról. A hosszú monológ nem emlékeztet a hagyományos szocioportrékra; inkább lelet, mint dokumentum, mégha a megtisztítás aktusa ez esetben alig érzékelhető.
A talált-tárgy motívum a kiindulópontja a Brigád eddigi két legsikeresebb filmjének, a Mákosrétesnek és a Szocialista képeslapoknak. A megtisztítandó tárgy maga a szocreál kultúra, melynek pusztulófélben lévő rekvizitumai között napjaink telnek. A Mákosrétes egy május 1-jei felvonulás elmaszatolt-modulált képeivel játszik el, miközben a Mákosrétes című munkásdal zeng: „Géppisztolya, ratata, célbatalált... munkásőrnek áll az egész család... egy fajban öt fiú, öt derék legény... Mákosrétes, az a jó csemege... hívja őket a mama... ratata..., gyerünk, egyetek!... Mákosrétesnek hűlt helye már..:’
Május elsejei képek tűnnek fel a Szocialista képeslapokban is, a kamera azonban elsősorban a ká-európai hétköznapok színterein pásztáz végig. Minden lerobbant, ócska, alig működő vagy működésképtelen itt. „Egy szétszerelt világ” – ahogy Petri írja. Málló falak, düledező házak, kitört ablakok, megroggyant játszótéri padok, leszakadt redőnyök, nejlonnal letakart ócska Skoda Octavia és vadonatúj ponyvás Velorex, termelésre buzdító feliratok a vörös téglafalakon, csillog a gyárkapun, Lenin-szobor, bányásztemetés, vár ránk a síkság végtelen mezőkön szél jár... A filmkészítőktől ezúttal távol áll az irónia, szomorkás képeiket fájdalom és melankólia lengi át. A Szocialista képeslapok a hanyatlásában is masszív, egyszerre bumfordi és félelmetes szocreál kultúra emlékműve. Talált tárgyak szemrevételezése és csiszolgatása, bár ezúttal a megdolgozás, mint motívum nem kerül előtérbe. Könnyedebb „sikerszagúbb” a mű a brigád többi munkájánál, a zenei aláfestés időnként hatásvadász (mégha a minősítés e stúdióról szólván igencsak viszonylagos): oda nem illőnek tetszik Rota Keresztapa-motívuma, kézenfekvőnek és közhelyesnek a mozgalmi dalok alkalmazása.
Bár a legtöbb elismerést a brigádnak a Szocialista képeslapok hozta, fontosabbnak és eredetibbnek tűnik fel két – többi alkotásukhoz képest –,szabálytalan” filmjük, a Mazsola Dead (Ganczer) és a Private Pictures (Czabán). Előbbi témája, Mazsola, Manócska és a Tökház története, még tekinthető valamely talált tárgynak. Czabán és Ganczer mint Mazsola és Manó ül az asztalnál, a Tökház végórái verses Shakespeare-tragédia modorában elevenednek meg. Varjú leszúrja Mazsolát és Manót, a Tökház ereszcsatornájából vér spriccel ki. „Minden élet így végződik. Ilyen szarul” – hallatszik, miközben Varjú egy doboz mazsolát trancsíroz szét. „Ütött az órád, Manó” – közli a felirat, és hatalmasat ütnek egy ócska vekkerre. Dadaista szójátékok festik alá a Mazsolagyilkosság véres(en komoly) történetét: „Adj király, Mazsolát!... Ki Mir Szen, úgy arat... Transzbaesett transzparensek léprecsalták a mézet, Hiroshima, egy fordított, az összes halott feléledt...” Végül elementáris erővel rázendít az Endoplazmatikus retikülök elnevezésű zenekar: „Ipper Pál, adj ennem, Fehér Klára, hagyj elmennem... Bálint Ágnes, hova mész?” Mazsola és Manócska mint egy letűnő kultúra hősei hullanak el” a szexet nagyon kedvelő” Varjú bácsi tőrdöfései alatt. Mazsola halott, a bárgyú gyerekmese örök tökházát szétvetette a viszály.
Míg a Brigád legtöbb filmjét átszínezi a torzítás-modulálás, a filmkészítés folyamatának felmutatása, Czabán szép etűdje, a Private Pictures kész film. Egy konyhai csendélet-sorozat tiszta, elegáns formáit láthatjuk a képeken, olyan érzékenységgel és vizuális képzelőerővel, ami csak Huszárié és Tóth János filmjeinek sajátja.
Ha a KVB-filmek jellemzőjének az önreflexiót, a kommentárt, az öniróniát és a talált tárgy-motívumot mondtuk, ezek az elemek a legnyilvánvalóbban és a legmeggyőzőbben Dóka Tibor Csók című filmjében ötvöződnek. Itt is a filmkészítés folyamata a történet, a talált tárgy azonban maga is film: régi, fekete-fehér lelet a stúdió őskorából, egy szentendrei kirándulásról. „Megtaláltam a fiókban az anyagot – magyarázza a filmkészítő. – Ez még akkor készült, amikor nem voltam tagja a stúdiónak.” Aligha véletlen, hogy épp ő nyúl ehhez a filmtekercshez, s nem az akkori résztvevők-készítők: ők a háttérből kommentálják és adnak tippeket a megformáláshoz. Néha parodisztikusan nagyképű magyarázkodásba bonyolódnak, néha pedig – ellenkezőleg – egyszerűen csak lemondják, amit a képen látunk: „Akinek van szeme, látja: ezek esznek.” Tényleg esznek. A film „amatőr”, elkapkodott, elbillen az állvány, rosszak a képek. Talált tárgy, mely formálásra, megdolgozásra vár. „Az a szépsége az egésznek, hogy kurva csúnya” – állapítják meg találóan. „Milyen hosszú lesz?” – kérdezik a rendezőt. „Kábé a fele ennek. Ez kimarad. Ez is. Lesz benne egy nagyon szép kép. Egy szemről... Ez csak egy bemutathatatlan munkaverzió. Így nem merném bemutatni. Mert abszolút nincs kész.” A végeredmény tehát a végeredmény hiánya. Kétszer olyan hosszú filmet látunk, mint amilyennek szánják, látjuk ami majd kimarad, s nem látjuk ami belekerül. (Azaz nem marad ki és nem kerül bele.) Bemutatnak nekünk valamit, ami így bemutathatatlan és amit nem mernének bemutatni. Beszélnek, beszélnek, magyaráznak, kommentálnak, röhögnek, míg a rendező közbe nem vág kétségbeesetten, mivel lefutott az utolsó talált kép is: „Álljatok meg. A filmnek vége. A beszélgetésnek is vége. „Hasonló gond volt a befejezésekkel Az utolsó utáni blokkban is. „Nem tudjuk, hogy fejezzük be, mert azt sem tudjuk, mi ez a film” – töprengett Czabán az asztalnál. „Olyan konzervatív dolog, hogy vége…” – kezdett el egy mondatot Ganczer, de a film itt megszakadt, hosszú sötétség következett. Ez a befejezés (pontosabban: befejezésnélküliség) nem holmi avantgard gesztus, hanem logikusan következik e filmek természetéből. Ha a film tárgya a filmkészítés folyamata, az igazi végnek a kész filmnek kellene lennie, ami nem születik meg. Így e filmek bárhol abbahagyhatók, mert ott van végül, ahol végetérnek. Egyszer csak befejeződnek, abbamaradnak...
Vége.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/03 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=432 |
