Balassa Péter
Ennek az évezrednek az elején, 1000 körül, az európai ember egyáltalán nem láthatott, nem nézhetett képeket, s ha véletlenül igen, akkor e hatás rendkívüli, sőt egyes feljegyzések szerint sokkoló volt, ugyanakkor ugyanennek az évezrednek a végén szinte csakis képeket néz az ember, csaknem vetített képeken át tapasztalja, éli a világot. A tapasztalás és az élet struktúrája alapvetően változott meg ezáltal, és ennek mérhetetlen következményei – a felelősség és a hatalom következményei – hárulnak azokra, akik a képeket előállítják. A romániai forradalom végleg és sokkolóan megmutatta, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy a képalkotás az európai-amerikai civilizációban abszolút hatalommá lett, mert általa történnek, általa változnak a dolgok. Már nem a tudás a hatalom, hanem az, ami a képekben összegyűlik vizuális információ formájában, a kép tudása a világról. Úgyis mondhatnám: minden hatalom a vetített vizualitásé.
Míg régebben a kép egyúttal képmás volt, vagy az emberről, illetve az ember istenképmás mivoltáról, mindenesetre egy minta követése, sőt, ez viszont is érvényes volt: a mintának, mondjuk egy fejedelemnek, meg kellett felelnie az őt ábrázoló kép követelményeinek, míg továbbá a kép évezredeken keresztül a világ bemutatása volt, s csak annyiban leleplezés, amennyiben megmutatta a mélyebb, igazabb, láthatatlanabb és követendőbb látványt, addig most a bemutatás helyére a látvány megcsinálása, a megcsináltság, a szubjektív teremtés, lép, ez az, ami gyökerestől felforgatta – már évszázados folyamatról van szó – a látáshoz, létünkhöz való viszonyunkat. Itt ugyanis nem szubtilis esztétikai, művészeti kérdésekről van szó, nem a finomság, hanem az élet a tét. A mai értelemben vett filmi leleplezés például tökéletes megcsináltság, nem pedig feltárulás, minden nagyszerű politikai és vizuális eredménye ellenére. A képtilalomtól és a képrombolástól a képmás képén és a mintakövetésen, a világ bemutatásán, a reprezentáción át addig jutott a kép hatalomátvétele a valóság felett, hogy általa valami attól és azért lesz igaz, mert megcsinált egy látható világot – a saját kép világa lesz a valóság. Ez gyökeresen új az említettekhez képest. Mindössze annyit akarok ezzel mondani, hogy a mai képelőállítóknak tudniok kell arról, mit is csinálnak, miféle civilizációs helyzet részei, illetve részben urai. Azt ugyanis, hogy ez sajnos ugyanaz a fejlemény, amiről ma szemérmesen nem beszélünk, de amit a 11. Feuerbach-tézis mond ki nyersen Marxnál, igen, őnála, hogy „A filozófusok eddig különbözőképpen magyarázták a valóságot. A feladat az, hogy megváltoztassák.” A kamera filozófusai nem azt mutatják be, ami s ahogy van, hanem megváltoztatják az elsőtől az utolsó pillanatig – ez viszont nem más, mint a hatalom végtelenített felelőssége, vagy felelőtlensége. Az „igaz a létező” elvének, illetve az „igaz, ami tény” elvének szerepét átvette „az igazság az, ami megcsináltatik” elve, csupán az a kérdés, hogy akkor mi marad az igazság kritériumául? Ezzel a súlyos kérdéssel nem a jelenlévőket kívánom lehetetlen kérdésekkel sújtani, sem kompetencián, sem felhatalmazásom nincs rá, csupán jelzem, hogy napi kérdéseik minden szakmai mozdulatuk a kérdések kérdése, civilizációnk zsákutcájának kérdésébe vág. (Ezt persze lehet tagadni, kétségbevonni, sőt, kigúnyolni – nekem ez a meggyőződésem.)
A képzelet, mint a realitás megerőszakolásának győzelméről beszélek, legyen az nagyszerű dokumentarizmus, vagy remek fikció: mindegy, s ez párhuzamos azzal a világfolyamattal, hogy a napnyugati civilizáció a kivetítés, az énes projekció mellett döntött, valamikor régen, és lemondott annak bemutatásáról, hogy hogyan vannak a dolgok önmagukban, valójában, mielőtt mértéken felül feldúltuk volna a képzeletünkkel a Földet. A dolog önmagában ugyanis rendkívül ritkán, egyre ritkábban, a videó által átstilizált filmművészetben különösen ritkán jelenik meg. Van Gogh parasztcipője ez, egy fűcsomó hosszan és gazdagon, egy pillantás elnyújtott realitása. A diskurzus a világgal mint látvány egyre inkább a látvány önelvű harcáról szól – a nézővel, önmagával és a többi látvánnyal szemben, s legjobb esetben a kitörésről ebből, (mert a politikával, a kultúrcsőszködéssel folytatott reformdiszkurz pátoszát, szerencsére, már rég elvesztette, a tiszta vizualitásét, ha van, még nem nyerte meg). A képzelet, beleértve a dokumentarista képzeletet, megfékezéséről, és ezzel szemben a meditatív bemutatás mellett beszélek. Ez utóbbi nem valami módszer, vagy vizuális technika, hanem a Wohltemperiertes Klavier, a Mozart-kamarazene, Antonioni Nagyítása, A dolgok állása, Tarkovszkij-kép bemutató jellege, meditatív felelőssége ez, s nem véletlenül mondtam ezeket az ormótlan példákat, mivel éppenséggel a mesterség fogásainak bemutatásaival, a szerzői helyzet drámájának reprezentációjával jutnak el a szubjektivitástól való szabaduláshoz, vagyis a mérhetetlen felelősség képi, illetve zenei megjelenítéséhez. Mert itt nem arról van szó, hogy ki mekkora tehetség, ki milyen jó vagy rossz filmet állít elő, hanem arról, hogy mennyire van tudatában annak, mit jelent képet előállítani, s ez a felelősség nem lila moralizáló értelemben kerül itt elő, hanem szigorúan szakmai értelemben; a távoli vagy túl előre hivatkozott művek éppen a szakmaszerűség és a szakmai közeg körülményei köré helyezik a felelősséget, és nem beszélnek róla úgy egyébként. Nem érzelmesek, nincsen gyengéd viszonyuk előállítójukhoz, hanem az szóba se jön egyszerűen. Vagy ha igen, épp úgy szakmai tárgyként, mint a többi.
A túlfűtött képzelet, mely eleve csak szubjektív lehet, akkor is, ha egyezményes jelekkel utal, nos a képzelet realitássá tétele – felelőtlenül vagy gátlástalanul – a szorosabban vett realitás, a közvetlen láthatóság kioltásához vezethet. Ha állandóan képet nézek – és ezt teszem mint e civilizáció foglya – nem tudom már, mi a való és a valódi. Egy akár nagyszerű vagy szépséges diktátum végrehajtója vagyok. A képzelet, sőt a képzelgés mint objektív igazság – ez a vizuális kultúra hatalomátvétele anélkül azonban, s ezt hangsúlyoznám, hogy betöltené azt az eredetileg rendkívül felelős szerepet, amit az ezelőtti civilizációban a szó, a logosz betöltött (amíg el nem vesztette hozzá a jogát maga is). Mindennek csak következménye az a vita, harc és iszapbirkózás, ami a vizuális művészeteken, akár a médiákon át az emberek mint hatalmi tényezők és játékosok között folyik. A történelem: televíziófelvétel, amelyben nem láthatom többé a képmást. A kép nem megőrzi és bemutatja a valóságot, hanem csinálja, egy projiciált másikat teremt, a nézés a nézőszög bármikor lehetséges megváltoztatásával mindig teljes aspektusváltás, újraértelmezés jön létre; az idő, a történelem, a nézésben, tehát a szemléletben mozog, ide-oda, így vagy úgy, a dolog többé nem dolog, nem az, ami, hanem, jó esetben, valami újrateremtődés, lelepleződés, rossz, gyakoribb esetben az én dolgom, a tulajdonom. Ám az ember csak a napnyugati civilizáció végnapjainak felfogása szerint lehet pusztán az önmegvalósítás korlátlan ura, pusztán önmaga elgondolása, projekció önmagáról, amit kíméletlenül érvényesít a másikkal szemben – eredetileg bizony részhalmaz volt egy Egészen belül. Ez utóbbi talán már a végnapok utáni civilizáció szava, nem tudom. Nos, a természettel folytatott irgalmatlan és minden emberi háborúskodást felülmúló irtóhadjáratunkban, mely az öngyilkosság kifejlett formája (legföljebb nem veszünk tudomást róla, hogy ez igaz), e harcban a tudás az Egészről, a természethez, természetünkhöz tartozásunkról, szükségképpen el kell hogy vesszen: vajon nem itt van-e mégis a keskeny rés – egy új nézőszögé?
Nem a vizuális kultúra ellen, hanem mindenhatósági komplexusunkba ágyazottsága ellen és passzivitásra, önismerethiányra ingerlése ellen beszélek, amely mindent helyettem csinál, gondol és főleg lát. Ahogy elém tár: megvakulok. A média szó nem véletlenül áll közel a meditátor szóhoz. Köztem és az egykor látható világ valósága között áll valami, amelynek a felelőssége ilyen körülmények folytán felmérhetetlenül megnőtt. Nem abban, hogy mit s hogyan mutat be, hanem abban, ahogyan nem mutat be, hanem elémteremt valamit, amit valóságként kell elfogadnom. Sokszor olyat ígér – minden kép ígéret –, ami nincs, s ezáltal megvalósításra szólít fel (ez a pornó és a horror nagy titka is.) Azt sugallja, hogy a vizuális képzelet által minden és bármi valósítható, a végtelenségnek az a mennyiségi ígérete, akár a tőke, akár a politikai forradalom permanens ígérete, akár Marx felhívása a filozófusokhoz, akár a földi paradicsom. Hogy az, amit itt látok „szép”, mert meg van csinálva, ki van találva, itt mozog előttem, tehát így van. A vizuális művészet felelőssége egész civilizációnkkal áll szoros kapcsolatban: ez pedig a hódítás meg a hatalom szóval van a legszorosabb összefüggésben. Zárójelbe illene, hogy talán e szavak a magyarázatai annak, hogy a film- és tévészakmában oly példásan összesűrűsödnek korunk hatalmi harcai, olykor a legszörnyűbb módon, s hogy a politika pontosan tudja, miről van szó, mi a tét és nem is habozik. (Ezen is el lehetne itt gondolkodni, a kijelentés minden vázlatossága ellenére.)
Vajon nem a képi takarékoskodásban és bizonyos mérvű aszketizmusban, a képi fogyasztás visszafogásában volna a vizuális kultúra – ami kétség kívül felváltja a szó kultúráját (amelyben a fényírástudók felelőssége küzd majd az analfabétikáért – nos a vizualitás szemléletileg szegényebb megújulásának a lehetősége? Vajon nem egy öngyilkos világfolyamat egészében és ellenében kellene végiggondolni és szemlélni a magyar vizuális kultúra és filmművészet helyzetét is, függetlenül az egyéni kvalitásoktól. Akkor is, ha az aszketizmus emlegetése egy nyomorgó, megalázott filmipar és művészet körülményei között bizonyára vérlázítónak hangzik. Bízom abban, hogy csak a legelső hallásra.
(Elhangzott az 1990. februári filmszemle szakmai vitájának bevezetőjeként.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 02-03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4316 |
