Hegyi Gyula
A film természetesen paródia. Ken Russel legjobb stílusában, de azokat sem éri nagy csalódás, akik nem a paródia, hanem a tárgyául szolgáló brit vámpír-históriák kedvéért nézik meg a filmet. Az „igazi” vámpír-filmek hollywoodi recept szerint összetákolt díszleteivel szemben e filmben, akárhogy mulatunk is rajta, minden részlet hiteles atmoszférát áraszt. Ha valahol egyáltalán élnek vámpírok, pogány kígyóistenek papnői, szűzlányokat befaló sárkányszörnyek, akkor bizonyosan ebben a feltehetően skót faluban, ebben a ritkás erdőben, ezekben a kívül ódon, belül modern kastélyokban. Ahol hódítók jöttek és mentek, hátrahagyva rémtetteik és rémséges istenekben való hitük emlékeit, ahol a közrendőr ma is egy kicsit az úrnő szolgája, és ahol az ifjú lordnak, bármennyire vonzódjék is a modern élethez, ősei hatalmas kardjával csak ketté lehet szelnie a vámpírrá vált szomszédasszonyt. Ez utóbbi persze már maga a paródia, de a hiteles közeg és az abszurd mese elválaszthatatlanul egybemosódik a filmben. Nem vagyok jártas a vámpírológiában, fogalmam sincs, szokták-e skót dudával elűzni a gonosz szellemet, vagy sem, de egyszerre mulatok a jeleneten és jut eszembe, hogy igen, mintha olvastam volna erről valamit… Valószínűleg soha, semmit, épp csak Ken Russel behúz a csőbe, elhiteti velem, hogy ez más, ez több, mint szellemes paródiája a rémtörténetnek. S mert elhiteti, valóban más, több. Egyszeri és utánozhatatlan film.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4309 |
