Kemény György
Bár tisztes polgári neve is köztudott az egész világon, ismert művésznevén szólítom meg Önt. Nem véletlenül írok „művésznevet”. Szerencsém volt megtekinteni az Önnek és gonosz ellenfelének ádáz küzdelméről szóló filmet, és abban a gonosz Joker a világ „első gyilkosságművészének” nevezte magát (amiben mellesleg valószínűleg tévedett, ahogy szétnézünk a világban). Ön nyugodt lélekkel tekintheti tehát magát a világ első „jótevőművészének”, filmbeli tettei alapján! A művészet és a művészeti műfajok határai ugyanis végtelenek, és ha vannak videó-, szakács-, virágkötő, színpadi szeretkező-művészek, sőt életművészek is, nyugodtan tudomásul vehetjük gyilkosságművészek és jótevő-művészek létezését is.
Úgy látszik, Ön különösen vonzódik a képek, a szép tárgyak iránt, s egyaránt érdeklik az antik lovagi páncélok, értékes festmények, a fotóművészet, és nem utolsó sorban a mai formatervezés (magyarul: dizájn), sőt, még az úgynevezett alkalmazott grafikához is van érzéke. Ez utóbbival magyarázható, hogy választott emblémája, az a bizonyos lapos sárga ovál, a benne repülő fekete denevérrel, grafikai remekmű, amely látszólagos egyszerűsége, stilizáltsága mellett még egy ravasz szemtévesztő játékot is tartalmaz, negatívja ugyanis (ami szinte mindenkinek automatikusan beugrik) egy kitátott szájra emlékeztet, amelyből ellenállhatatlan harapásra készülő sárga (jóindulatúbban: arany) fogak merednek elő. Olyan ez, mint az ismert szemtévesztő ábra, amelyet hol hat, hol hét kockának lát az ember. Nem véletlen, hogy ezt a remek Batman-jelet Grönlandtól a Szaharáig mindenki szívesen hordja trikón, táskán, zoknin, mindenen. Ami pedig dizájn-szeretetét bizonyítja: az öltözéke, az autója, a repülője. Az öltözéke, mely elegáns egyszerűséggel lép csak kicsit túl elődje, a népszerű Superman ruháján: csizma, trikóruha, köpeny, klasszikus álarc, diszkrét denevérfülek (amelyek kissé szarvszerűek: a jóság ördöge?), mindez hollófeketében tartva, amelyet csupán az embléma és az öv arany-sárgája bont meg. Most hirtelen beugrik: apám – aki fiatal korában maga is kacérkodott a reklámgrafikusi hivatással – már gyerekkoromban arra tanított, hogy plakáton, reklámon a leghatásosabb, „legblickfangosabb” színpáros a fekete és a sárga, íme, téren és időn át ennek a közös tudásnak a birtokában van Ön is, kedves Batman. No és a „kocsi”, ez a posztmodern csoda! Nézem a világhírű olasz formatervező, Giugiaro „Aspid” fantázianevű automódelljét, amelyet a nem is oly távoli jövőnek álmodott meg. Az arányok, a formavezetés, a profil az Ön csodakocsijára emlékeztetnek, amelyet a 30-as évek stílusát idéző „nosztalgia” sárhányók, ablakok, a nagy repülőgép-hajtómű, végül a hátracsapott, lendületes, „mesébe illő” szárnyak még izgalmasabbá tesznek. Repülője végül a maximumig fokozza az esztétikai leleményt: pontosan az embléma repülő denevérét formázza, miközben ez a forma a már ma is fantasztikus vadászgépek valószínű jövőbeli képét vetíti elénk minden elképzelhető technikai csodával felszerelve. Ami pedig az értékes festmények szeretetét közvetve valószínűsítheti, az a film egy – szerintem – fontos jelenete. Arra gondolok, amikor szerelme, Vicki Vale egy művészeti múzeum (pontosabban: a Flugelheim Museum) kávézójában (majdnem) áldozatul esik Jack, alias Joker gonoszságának, aki martalócaival együtt ezt megelőzően egy másik gonosztettet hajt végre: megbecsteleníti, tönkreteszi a képtár felbecsülhetetlen értékű klasszikus remekműveit, szomorú Rembrandtokat, lágy Renoirokat, könnyed Degas táncosnő-képeket. Szinte kéjesen kenik, fröcskölik, tenyerelik össze a vásznakat, csupán egy jellegzetes, halálsikolyos Bacon-kép marad ép a (meg kell hagyni, a maga módján szintén művészi érzékkel bíró) bandafőnök Jack parancsára: „Ezt hagyjátok, ez tetszik!” Ón ezután ereszkedik le mentőangyalként a tetőablakon Vale kisasszony megmentésére. Számomra ez egy igen fontos, egyáltalán nem felesleges jelenet (pedig magából a képregényből szőröstől-bőröstől kihagyták.) Akik a filmet készítették, ebben arra hívják fel a figyelmet, hogy nem csupán a tízparancsolat megszegése, emberélet kioltása számít a legsúlyosabb bűnnek, hanem az emberi nem által több ezer éve felhalmozott szellemi, művészi értékek megsebzése, pusztítása, a valamennyiünk közös kultúrkincse elleni támadás is az, hiszen azok is hús a húsunkból, vér a vérünkből. A könyvégetés, képrombolás (vagy a falurombolás), tehát a gyilkossággal majdnem azonos súlyosságú vétek. Aki látta a tévében az értelmetlen harcok során elpusztult Román Nemzeti Galériát, annak óhatatlanul eszébe jut az előbbi filmjelenet is, és mindkét esetben ugyanazt a megdöbbenést, szomorúságot, felháborodást érezhette. Miként – gondolom – Ön is, hiszen azonnal cselekedett. A szerelem és a művészet szerelme ugyanarról a tőről fakadó érzés és indulat. Érdekes, hogy míg mostanában nálunk, a történelem viharát átélő Közép-Európában, a kicsi Magyarországon a politikai, gazdasági, erkölcsi válság közepette ennek tudása mintha elfelejtődne (pedig egyszerű a tétel: ahogy szerelem nélkül nem születik új ember, úgy kultúra nélkül az emberi társadalom sem tudja folyamatosan újjászülni önmagát), addig a gazdag Amerikában pontosan tudják, hogy nemcsak pénzből él az ember: városok versengenek egymással, hogy melyikük épít nagyobb és szebb múzeumokat, képtárakat, színházakat, melyikük birtokol több és értékesebb műkincset, mutat be jobb színdarabokat. Az sem egyedi eset Amerikában, hogy egy film fontos jelenete – mint a Batmané is – képremekek között játszódik. Hogy mást ne mondjak, Woody Allen több opuszának sarkalatos jelenetei, sorsdöntő randevúi bonyolódnak múzeumban, kiállításmegnyitón, felesége, barátnője pedig sokszor képtárban, magángalériában dolgozik vagy legalábbis fotós. Miként Vicki is!
És most értem levelem lényegéhez. A gonoszt legyőzte, a szép Vicki az Öné, pénze mint a pelyva. Gotham városában már minden rendben. De nem így nálunk! Ebben a távoli országban még a gonosz is fel-feltámad, pénz sincs, vagyis még egyáltalán nincs minden rendben. A kultúra egyre elárvultabb és szegényebb. Ha ott, magasan fénylő várkastélyában úgy döntene, hogy jótevő indulatát most épp miránk szánja, s támogatja, „szponzorálja” a szegény magyar színházakat, múzeumokat, irodalmat; kulturális lapokat, filmgyártást, új galériákat és mozikat alapít; képet, könyvet, színdarabot, filmet vásárol tőlünk; hovatovább az Önről szóló történetnél mélyebb, okosabb, jelentősebb munkák olvasására, nézésére, hallgatására, illetve készítésére is módot ad, akkor az eddig látott jótetteit is túlszárnyalná. Nekünk pedig igencsak jól jönne. Továbbmegyek: másban már nem is igen bízhatunk, gondjaink megoldásában, kedves Batman, hacsak a Jóistenben nem.
Köszönöm figyelmét és megértését úgyis, mint egy magyar képzőművészkollégája:
Kemény György
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4302 |
