Zalán Vince
Idén negyedszázada, hogy elkészült a cseh új hullám film-antológiája, amelyet most – huszonöt év után, először Magyarországon – tűzött műsorára az Örökmozgó. Címét: Gyöngyök a mélyben Bohumil Hrabaltól kölcsönözték a rendezők. Felettébb joggal, hisz az antológia film-darabjai az ő novellái nyomán készültek. De joggal azért is, mert ma már tudjuk, hogy a napjainkban (ismét) reneszánszát ünneplő cseh író nemcsak „nyersanyag-szállítója” volt a hatvanas évek második felében felvirágzó cseh filmművészetnek, hanem, a „nagybácsik”: Hasek és Kafka mellett, szellemi atyja is. Méghozzá olyan szellemi atyja, aki tagja ugyan a családnak, hiszen a filmesek, Menzel, Schorm, Chytilová, Němec, Jireą, és a többiek jól ismerték, illetve ismerik, de aki semmilyen módon nem kívánt a „családtagok” dolgába beleszólni. Ismereteim szerint Hrabal egyetlen mondatot sem szentelt a filmnek, a filmművészetnek, még afféle ábrándozó-képzelgő, „szépirodalmi” írást sem. (Egyedül a Fellini-Masina házaspár művészetének Hrabalra tett hatásáról hallani kósza híreket.) Szellemi befolyása tehát az új cseh film alkotóira nélkülöz mindenfajta hasonlóságot a francia új hullám André Bazinjének szerepével éppúgy, mint az olasz neorealizmus Zavattinijével, aki, mellesleg (?), mint tudjuk jelentős író is volt. S nem gondolom azt sem, hogy Hrabal novelláinak úgynevezett filmszerűsége lenne e szellemi közösség kulcsa. Egyszerűen azért, mert novellái – (s lehet, hogy ez sokak számára elutasítandó) – nem filmszerűek. (Persze lehet, hogy más álláspontra helyezkednék, ha sikerülne egyszer megértenem, mi is az a filmszerűség.) Hrabal novellái remek irodalmi (s eképpen jó!) alkotások, amelyekben magam hiába keresem azt az olyan sokszor hallott-hangoztatott filmes látásmódot. (A közeli és távoli irodalomban persze lehet rokonokat találni: elbeszélései, kisregényei számomra sokszor felidézik például, hogy ismét furcsálandót mondjak, Tersánszky Józsi Jenő észjárását s burjázó-indázó mesélőkedvét.) Röviden: az egykor fiatal cseh filmrendezők és Hrabal „atyafiságának” lényegét a kézenfekvő és sokszor formális magyarázatok helyett, szerintem, a sajátos cseh szellemi örökség szolgálatában, s ezen örökség karakterisztikus, a század második felére jellemző arculatában vélhetjük fölfedezni. Azaz: Menzel, Schorm és a többiek vonzódása nem egyszerűen a hrabali írásművészet minőségének szól, (jóllehet annak is,) hanem a bennük és általuk megfogalmazott szemléletnek és gondolkodásnak.
A Gyöngyök a mélyben című film-antológia ennek a gondolatvilágnak egy különös terrénumára vezeti el nézőit. Arra, amely a nagyot mondás, a hazugság, a hamis beidegződések s az anekdotázás furcsa, kettős-szerepű ellentmondásosságát firtatja. Fogalmilag ez talán legtisztábban a Jan Němec által rendezett epizódban jelenik meg, a Csalókban. Szerény kórházi szobában két nagyon beteg, nagyon öreg ember barátságos beszélgetésben elevenítik föl egykor-volt tetteiket s e tettek nagyszerűségét és furfangját. Megható komolysággal s csipetnyi pátosszal mesélik történeteiket. Haláluk után lelepleződik, hogy tulajdonképpen senkik voltak életükben. Emellett a tény, emellett az igazság mellett kardoskodik az orvoskórboncnok is, aki egyébként, szinte rutinosan hazudja a hordágyon elétolt halálos betegnek, hogy van remény, meg fog gyógyulni. Ez utóbbi „csattanó” csak töredék része a filmnek – (s nem ennyire didaktikus, mint így leírva) –, amely nagyrészt egyetlen kórházi szobában játszódik. Němec a beállítások remek megválasztásával s a vágással folyamatossá tudja tenni e kis térben szereplők elbeszélését. A beszéd nem „válik el” az alakoktól, semmi sem statikus. A két öregember ábrándos hazugságait (a két kitűnő színész játákán kívül) épp ez teszi hitelessé, hihetővé. S ami mégtöbb: szimpatikussá. Němec nem csapja be nézőit: szimpátiánkat később sem kell „visszavonnunk”, akkor sem, amikor „lelepleződnek”, amikor kiderül szavaik hamissága, mert megérezzük a különbséget a kétféle csalás: a halál árnyékában szépnek és nagyszerűnek hazudott élet és a jóindulatú, álságos hitegetés között.
Az elvont gondolkodást kedvelő Němec tiszta és metaforikus elbeszélésmódjához az antológia rendezői közül talán Věra Chytilová áll a legközelebb. Azzal a különbséggel, hogy egyrészt A Világ automata büfében fogalmazásmódja zaklatottabb a Csalókénál, capriccioszerűbb, majdhogynem szürrealisztikus, másrészt ő a hazugságok és vallomások világába bekapcsolja a társadalmat is. Természetesen nem valamiféle jól begyakorolt, didaktikus társadalomkritikára kell gondolnunk, – Marx, Engels, Lenin... képeinek ironikus ábrázolása jelzi az ez irányú csábítást –, hanem arra a bújtatott, az időnként villanásszerűen bevágott képekben, vagy a dialógusok mellékmondataiban rejtetten elhangzó utalásokra, amelyekből megérezzük a környező világ hazugságát, s azt a lebírhatatlannak tetsző, magát sorscsapásnak mutató jelent, amely oly kiszámíthatatlanná teszi a szereplők: a menyasszony, a munkás, a rendőr, a csaposnő és a többiek életét. Chytilová büféjében nincs semmiféle automata; ami „automatikus” az a hősök becsapottsága, kisemmizettsége és reményfosztottsága. Ebben a világban nincs a szavaknak hitelük. Monológokat hallunk, kétségbeesetten egymásbakapaszkodó embereket látunk, – miközben habzik a sör, szól a zene, s valaki felakasztja magát.
Az Ewald Schorm rendezte epizódnak, A boldogság házának főszereplője vidéki ember, akit egy nap ügynökök keresnek föl, hogy életbiztosítást köttessenek vele. Ám a gazda ahelyett, hogy tárgyalásba bocsátkozna a nadrágos emberekkel, különös „tárlatvezetést” tart nekik. Szabad idejében ugyanis fest. Fest ajtóra, falra, ablakra... ahol csak alkalmas hely kínálkozik erre a házban és a házon. Tarka életképek sorakoznak mindenütt. Az ügynökök idegenként mozognak ebben a sajátos környezetben; de kényszerű helyzetükkel nem törődik sem a gazda, sem az időközben előkerült felesége. Az elbeszélés, azáltal, hogy Schorm teljességgel természetesnek ábrázolja a szituációt ironikus tónust kap. Ez az olykor abszurdba hajló irónia láttatja meg velünk a kétfelé szakadt társadalom részeinek egymástól való idegenségét és ellehetetlenült kapcsolatát. A magánszféra és a hivatalos szféra teljes elkülönülését. S ebben a Schorm megfogalmazta szocialista pas deux deux-ben nem a bolondos gazda válik nevetségessé, hanem a „normális” hivatalosak. Ugyanakkor ezzel – közvetetten – egyféle magyarázatát is adja a film-antológia más epizódjaiban megjelenített hazugságoknak. Hisz mindennek a mélyén a hatalom élet-idegensége s hiányzó valóságismerete rejlik. S ami ennél nem kevésbé fontos: a hivatalosak akcióinak kudarcára is fényt vet, amely „akciók” megfenekléséhez olykor elég egy habókos falusi gazda öntörvényű magatartása, amelyre – többek között – (csak úgy mellesleg?) fölépült a már említett cseh gondolkodás. S amelynek toleranciájára – másfelől – igen jellemző, hogy ehhez a festegető falusi emberhez talán a Jaromil Jireą rendezte Románc fiatal cigánylánya áll az antológia szereplői közül a legközelebb. A cigánylány, aki néhány korona fejében lefekszik a még gyerekember, (feltehetően szűz) szerelő-tanulóval; ám a fiú számára nem a testi kapcsolat lesz a „nagy élmény”, hanem a mozi előtt megismert cigánylány szókimondó beszéde, szabad magatartása. A pénzért vett szerelemből azért lehet románc, mert a lány természetes viselkedése azokban az elvekben bizonytalanítják el a fiút, amelyekre évek óta oktatták, amelyeket tanult, amelyeket szilárdnak tartott, és amelyekben hitt. A ráoktrojált életstratégia hamissága derül ki ebben a kapcsolatban. Jireą hallatlan érzékkel egyensúlyoz a szentimentalizmus, a melodráma és a száraz, felvilágosult okosság között. Olyan szelíd természetességgel jeleníti meg a két fiatal együtt töltött óráit, hogy szinte észre sem vesszük, hogyan máinak s érvénytelenednek a kapcsolatban az évtizedek (századok?) előítéleteiből és hazugságaiból épült előítéletek.
Míg Němec és Chytilová, Schorm és Jireą szigorúan komponált filmjeiben mindig felfedezhetünk egy rejtetten működő, de annál határozottabb gondolati ívet, addig Jiři Menzel (talán az övékénél is pontosabban szerkesztett) filmjében – Baltazár úr halála – az esetlegesség, a kihagyások, a látszólag össze-nem-tartozó események és dialógusok hangulata a meghatározó. Míg a többieknél a gondolatból virágzik ki a poétika, nála a helyszínekből és az emberekből. Motorkerékpár-versenyre egybegyűlt emberek között pásztáz a kamera, s szinte csak úgy
találomra emel ki egy-két alakot. Majd otthagyja őket s az előkészületekről tudósít néhány totálképben, mellékes eseményeket rögzít, s kis idő múltán visszatér a már látott figurákhoz, akik még mindig ugyanazt a történetet mesélik egymásnak, ugyanazt a párbeszédet folytatják, amit korábban is hallottunk. Menzel jószerivel a legképtelenebb dolgot tudja elhitetni velünk; nevezetesen azt, hogy a filmben (ebben a kamera alkotta világban) a kamera a legkevésbé fontos. Mintha maga is csak egyvalaki lenne mesélőkedvű hősei közül. Az elbeszélések, az anekdoták nagyrészt múltbéli eseményeket, alakokat, történeteket elevenítenek fel. Elmúlt, visszavonhatatlanul elmúlt dolgokról esik szó, olyanokról, amelyeknek részesei, tanúi, szereplői voltak a mesélők. Nevek, „hozzáértő” vélemények hangzanak el; egy olyan világ idéződik fel a csak úgy maguk elé vetett mondatokban, amely egykor a mesélőké volt, de amelyből ma már ki vannak rekesztve. Nincs bennük semmiféle nosztalgia, csak (?) az elmúlás fölött érzett, alig titkolt, halk fájdalom. De ez a fájdalom nem fegyverzi le, nem teszi tehetetlenné őket, mert önirónia párnázza körül. S ez az önirónia teremti meg az értelmes kapcsolatot a múlthoz való ragaszkodás és a jelen elviselése közt.
Persze úgy is felfoghatjuk, hogy Menzel hősei sem különbek Němec „csalóinál”, szép, csodás életet hazudnak maguknak. Meglehet. Ám annyi bizonyos, hogy a cseh új hullám rendezői épp a cseh szellemhez híven világosan látják a szavak talányosán kétértelmű hatalmát, következésképp a hősök beszéde nem lesz mások számára merev „útmutató”, példa vagy szlogen, szavaik nem lesznek – ahogyan Vacláv Havel írja A Szó hatalma című tanulmányában – arrogánssá. „Az izzó szabadság feltámadott szelleme jár köztetek” verselte egykoron a cseriekről a prágai születésű Rilke. Nos, nekünk, akik gyakran csak zászlósán, barrikádosan tudjuk elképzelni az „izzó szabadságot” érdemes megszívlelnünk a Gyöngyök a mélyben „meséit”, amelyek nem a külső, de a belső szabadság egyszerű, „jelentéktelen” embereiről szólnak, akiktől elleshetjük, hogyan lehet egyszerre alázattal és fölénnyel nézni az életre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 25-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4299 |
