Filmvilág

Forgatókönyv

Irodalom

A film napjainkban játszódik Budapesten. Vagy inkább mondjuk így: az egyik európai nagyvárosban, mivel a színhelynek nem lennének nemzeti sajátosságai, inkább egy álomban felbukkanó metropolis képét mutatná. Szűk, sötét szobák, az utcákon állandó csúcsforgalom, összetorlódott autók, néha tüntető tömeg. Éjszakánként gyönge közvilágítás, zsúfolt szórakozóhelyek, néptelen utcák, a járdákon alvó részegek, a kapualjakban rengeteg szemét.

A főszereplő egy Imi nevű, húszéves fiatalember. Anyjával él egy kétszobás lakásban. Apja, aki egy állami könyvkiadó vállalat igazgatója és cenzora volt, néhány éve, amikor a fiú még kamasz volt, öngyilkos lett. A revolver, mellyel tettét elkövette, még ma is megvan, Imi elrejtette az íróasztal fiókjába.

A történet kezdetekor a legnagyobb zűrzavar uralkodik a lakásban. Az Anya joggal aggódik fiáért, aki nem dolgozik, nem törődik a jövőjével, ráadásul eszeveszetten, kamasz módjára szerelmes egy férjes asszonyba, Kláriba. A nő hónapokkal ezelőtt elhagyta férjét, a híres és gazdag írót, Imi szobájába költözött. De ez a döntése nem volt végleges. Időnként napokra eltűnt, visszament a férjéhez, ott sem volt maradása, megint Imit választotta.

A film első jelenetében a fiú éppen vadul féltékeny, beront anyja szobájába, közli vele, hogy Klári ismét elhagyta, és hogy nem bírja tovább, közben halott apja pisztolyával hadonászik. A zűrzavart növeli, hogy hatósági emberek jelennek meg, kifizetetlen számlákra hivatkozva lefoglalják a lakás értékeit, leltároznak, bútorokat visznek el, és egy rendőr is megjelenik valami idézéssel, ugyanis Imi néhány napja valahol a városban súlyos szabálytalanságot követett el. Az anya számára az a legaggasztóbb, hogy a fiú erre nem is emlékszik, pedig tanúkkal bizonyított az eset, és majdnem összeverekszik a rendőrrel a heves tiltakozás közben. Hirtelen Klári jelenik meg. Imi boldogan köszöni meg neki, hogy megint visszajött, majd szidni kezdi az asszonyt, mert elhagyta őt. Kiderül: Klári csak vásárolni ment le nemrég, amit meg is mondott a távozása előtt a fiúnak. Imi viszont másképpen emlékszik az esetre. Szerinte Klári az előző éjszakai heves jelenet után elrohant, s közben azt kiabálta, hogy most már végleg visszamegy a férjéhez. Nincs kétség: az asszony emlékszik helyesen a történtekre, ezt az anya is bizonyítja, mivel hallotta, hogy Klári fél órája vásárolni indult. A két nő ijedten bámul Imire, miközben ismeretlen emberek hurcolják el a lakás bútorait, és a rendőr azt tanácsolja, mentőt kéne hívni vagy orvost, mivel a fiatalember bolond.

Ekkor megjelenik Klári férje, és nyugodt eleganciával haza hívja a feleségét. A házaspár együtt csomagolja össze az asszony holmiját, Imi hiába tiltakozik. Anyja sírva vigasztalja, emlékezteti apja tragédiájára, óvatosságra inti. De hiába, a fiú zavaros szemekkel utat tör magának a lakásban összegyűlt emberek között, és kirohan az utcára.

Magában beszélve csavarog a városban, melynek utcái, terei inkább vízióra emlékeztetnek, mint egy átlagos hétköznapját élő, forgalmas világra. Az éjszakát egy park füvén alva tölti. Reggel arra ébred, hogy labdázó gyerekek ugrándoznak át a teste fölött. Ekkor egy nagy kutyát sétáltató idős férfi szólítja meg. Franz a neve ennek a különös embernek, aki néhány kérdést intéz a csodálkozó fiúhoz. És mintha ennyi már elég is volna neki, hogy mindent megtudjon Imiről, kijelenti: „Azt tanácsolom, hogy kezdj el írni”. „Jó, de mit?” – kérdezi a fiú.

Mert Iminek elég ez az egyetlen tanács, máris belevág egy mesterségbe, ami neki egyszerre megváltást és halálos veszélyt jelent. Élvezetes és aggasztó tevékenységbe kezd egy óvatlan fiú, ami végre kitölti és összefoglalja az életét, mely mindeddig olyan volt, mint az üres papírlap. Mostantól jelek kezdenek szaporodni rajta, és egy olyan befejezés felé sorakoznak, ami vagy felnőtté válás, megváltás lesz, vagy pedig körkörös utazás az örvény mélyére.

A fiú a tapasztalatlanok vak bátorságával kezdi el. Eleinte nevetgél. Mosolyogva indul haza a parkból, miután Franz-cal megbeszélte, hogy amint írt valamit, értesíti. Útközben ízlelgeti a szót: írni. Író. Aztán megáll, körülnéz az utcán. Kommentálja a látványt, szavakba foglalja, amit lát. Ettől minden kép megváltozik. És amikor az egyik járókelő odalép hozzá és megkérdezi, hogy bocsánat, legyen szíves, mondja meg, mennyi az idő, Imi válasz helyett azt mondja: „Az Elbeszélőhöz odalépett ekkor egy járókelő és megkérdezte, hogy bocsánat, legyen szíves mondja meg, mennyi az idő. És az Elbeszélő válasz helyett azt mondta neki: Az Elbeszélőhöz odalépett ekkor egy járókelő és megkérdezte, hogy bocsánat, legyen szíves...”

Így játszik a lehetősséggel hazáig, mint egy gyerek. Anyja szobájába lépve kijelenti: író lesz, majd rögtön az asztalhoz ül, szavakat ír a papírra, de mindegyikkel elégedetlen, sorra áthúzza őket. Majd összegyűri és elhajítja a papirost.

Aztán a célravezető módszert kezdi keresni, de akkora megszállottsággal, hogy ismét megijeszti anyját és Klárit. Klári ugyanis néhány nap múlva megint megjelenik a fiúnál azzal, hogy nem bírja ki tovább nélküle, de Imit nem ez érdekli, inkább arról faggatja az asszonyt, hogyan szokott dolgozni a férje. Kiderül, hogy a sikeres író magnóba mondja felmerülő ötleteit.

(Hol az anya szobája, hol Imié) Ismét éjszaka van. Ezúttal az Anya az, aki nem tud aludni. A szomszéd szobából lihegést, nyöszörgést hall. Suttogó szavakat. Az Anya forgolódik. A párnát a fejére húzza, de kíváncsisága erősebb. Felkel, az ajtóhoz lopakodik. Fülel.

Imi és Klári az alacsony ágyon szeretkeznek. Klári érthetetlen, ismeretlen szavakat mond közben, bár összefüggő beszédet.

Közben a fiú észrevétlenül kinyúl, felmarkolja az ágy mellett lévő kicsi magnót, felvételre kapcsolja, majd a párna alá csúsztatja úgy, hogy ha a fejét félrefordítja, éppen bele tudjon beszélni.

Klári: Neked is olyan jó ez, mint nekem? Azt akarom, hogy neked is olyan legyen.

Imi egy kézmozdulattal oldalra dönti Klári fejét, hogy a magnónak kedvezzen.

Klári: Nem tudom megmondani. Annyira másik. Egyszercsak átszállok. Beszéltem most is egy ismeretlen nyelven?

Imi félrefordítja a fejét és parancsot ad önmagának a rejtőzködő magnóba.

Klári: Gyere! Gyere! Gyere velem! Megtanítalak, elviszlek. Azt akarom, hogy te is. Te el tudsz jönni! Meglátod. Én annyira akarom.

Az anya elmegy az ajtótól, fejét lehajtja, tenyerével befogja a fülét. Az asztalhoz ül, lámpát gyújt. Azon van, hogy másra figyeljen. Papírt fűz az asztalon lévő írógépbe. Az áthallatszó sóhajokat túlzörögve kattog a géppel.

Klári most nem beszél, csak sóhajtozik. Ezúttal Imi beszél szeretkezés közben a magnó felé fordított fejjel. Klári azt hiszi, őhozzá intézi a szavakat.

Imi: Létra. Lépcső felfelé. Megyek. Még tovább. Most vissza. Megint fel. Feljebb.

Az anya gépelni próbál, de nem tud szabadulni a szomszéd szoba zajaitól. Abbahagyja a gépelést. Lehajtja a fejét.

(Imi hatalmas, vadállati ordítása hallatszik a falon túlról.) Sírni kezd. Befogja a fülét. Az ajtó felé néz. Ismét befogja a fülét.

Néhány nap múlva Franz érkezik látogatóba, kutyája társaságában. Nem csodálkozik, amikor Imi dacosan kijelenti: a tanács rossz volt, neki semmi kedve, ereje az íráshoz. A fiú részegen dülöngélve kiabál, a szobában üvegek, az anya beteg, Klári a férjéhez költözött. Franz elmeséli Iminek, hogy ő is író akart lenni, de rájött, hiányoznak a képességei. Viszont csalhatatlanul tudja, ki alkalmas erre a mesterségre. Várni kell – tanácsolja. Várni kell egy pillanatra, amikor minden összekapcsolódik.

A pillanat még aznap éjjel megérkezik. Nagy telehold sugárzik be a szoba ablakán. Franz kutyája az ezüstkék fénybe meredve vonyít. Gazdája a padlón fekve alszik. Imi hirtelen felébred. Az asztalhoz ül. Írni kezd, gondolkodás nélkül, gyorsan. Széke mellett a teliholdra bámuló kutya nyuszit. A középkori misztikus rézkarcra emlékeztető képen egyszer csak megjelenik egy harmadik alak. Magas férfi lép a papírra görnyedő fiú mögé, és a vállán áthajolva beleolvas a kéziratba. Szemlátomást elégedetlen, majdnem megharagszik attól, amit elolvasott. Velőfehér arccal egyenesedik föl, hangja tompa, amikor megszólal: „Tudod te, mit csinálsz?” Imi írás közben válaszol, tolla meg sem áll, míg beszélgetnek. Mintha fogalmazni és társalogni tudna egyszerre. És hátra sem kell néznie a férfira ahhoz, hogy lássa, ki az ott.

Apja áll mögötte a kékezüst megvilágításban, a hajdani cenzor, aki az elmúlt korszakban ideológialag veszélyes kéziratokat tiltott be, és eldöntötte, melyik könyv kerülhet el az olvasóhoz.

„Tudom, mit írok, apa. Mégis, mintha diktálná nekem a szavakat valaki” – mondja sebesen mozgó tollal a kezében a fiú. Azután közli a férfival: épp emiatt bizonyos abban, hogy gyönyörű írás készül. És ujjong is, miközben ír, mint egy gyerek, hogy író lett, és nagyszerű az, amit csinál.

Az apa haragszik, tilt, fenyeget. Akadékoskodik. Idéz az írásból. A fiú válla fölött olvassa a sorra születő mondatokat. Fenyegetően kérdezi, mit jelent az a gyanús kijelentés, mit jelent amaz. A fiú pedig csak ír, nem a szavak meggondolt értelme, hanem egy új érzés szerint.

A végén, amikor már négy vagy öt oldal megtelt betűivel, hirtelen abbahagyja. Áthúzza az utolsó mondatot. „Ez már nem jó.” Majd elégedetten dől hátra a széken. „Holnap folytatom.”

A telehold eltűnt az égről, hajnalodik, amikor Imi felébreszti Franzot. Boldogan mutatja az írást, de az idős mester, miután elolvasta, csak annyit mond: ez még semmi. A fiúnak folytatnia kell, mert a néhány teleírt oldalból még nem derült ki, hogy az első próbálkozás hová vezet. Imi magyarázni próbálja, mi a terve, de Franz leinti. A tervek nem érdeklik. Néhány nap múlva Franz ismét felkeresi Imit. A bejárait ajtót nyitva találja, csöngetés nélkül lép be a lakásba. Az asztalnál az érkezőnek háttal egy fekete hajú nő ül és ír. Franz megáll.

Imi megfordul, szégyenlősen feláll, szoknyáját lesimítja. Fekete Kleopátra-paróka van rajta, arca kikészítve. Néhány ügyetlen lépést tesz magas sarkú cipőjében, majd szemérmes mosollyal megáll. Franz megrovóan néz.

Imi: Mindenkinek más a módszere. Schiller rohadt almát szagolt. Stendhal törvénykönyvet olvasott munka előtt. Gozsdu Elek vadászni járt. Én Klárit írom meg. Baj? A nőt, aki beindult. Baj? (Kacéran hátraveti a fejét.)

Imi: De te nem tudod, milyen így járni. Milyen így látni téged. Milyen ez nekem.

Kis idő elteltével Franzot is női ruhában látjuk. Szőke parókája félrecsúszik, amint magas sarkú cipőt húz. Megigazítja a haját. Feláll. Mintha szédülne. Imi körömlakkot kap fel.

Franz felteszi az egyik lábát a székre, szoknyáját felhúzza, és hasonlíthatatlan női mozdulattal ecsetel a harisnyáján. Aztán a járást próbálja. A kutya undorodva ugatja meg őket.

Franz hirtelen leül, megemeli a szoknyáját, s keresztbe veti a lábát. Imi utánozza. A levegőbe meredve vadásszák a benyomást.

Imi: Ugyanaz lehetne, mint mikor a strandon keresztbe dobod a lábad, csak... Csak a szoknya alatt egész más. Na ezért igazgatják annyit magukat. Érted már? És a vállad? Érzed most a válladat?

Imi: Külön él a porcika. Minden pici porcika. Szétesnek. Bár amilyen kellemes! Csak céltalan. Nincs más célja.

Mindkét kezükkel felcsippentik a szoknyájukat, fel-le emelgetik, szellőzködnek.

Imi: De, azért. Hogy hátha valaki valamit velünk... hátha baj lesz lent. Vagy jó lesz.

Kidugják a fejüket. Kint átlagos a forgalom. Visszaugranak. Bejön egy lakó, rájuk néz. ők megpróbálnak hétköznapian viselkedni. A lakó továbbmegy. Ettől felbátorodnak.

Imi csak néhány lépést tesz az utcán, majd hirtelen megáll. Anyját pillantotta meg a járókelők között. Az asszony nagy kosarat cipel, bevásárlásból tart hazafelé.

Imi csattogó női cipősarokkal menekül. Elbújik anyja elől a legközelebbi kapualjban. Onnan lesi az asszonyt, aki gyanútlanul megy tovább. Imi megkönnyebbülten néz utána. Aztán hirtelen meggondolja magát, kifestett arca elszánt lesz.

Imi: Női ruhában anyád elé állni – szabadulást jelez –, mormolja maga elé, és kirohan az utcára. Amikor utolérte anyját, elébe áll, várakozva néz a szemébe. Az asszony megtorpan.

Az anya csak néhány szempillantás múlva ismeri fel Imit. Ekkor sóhajt egyet és fáradt, lemondó hangon mondja, mint akinek már nagyon elege van:

Imi: Hanem? Félsz? Nem látok rajtad semmit. Undorodsz? Az anyja hirtelen átadja neki a nehéz kosarat.

A fiú ezután naponta dolgozik. Az elkészült fejezeteket anyja gépeli le. (Hogy miről szól a könyv, amit a fiú ír, a film szempontjából nem fontos. Csak hát, amit a környezetében élő emberekre és elsősorban őrá tesz.)

Imi átrohan az anyja szobájába, kezében a papírok, mint a gusztálás utáni kártyák, legyezőben szétterítve. Kíméletlen boldogságában lámpát gyújt. Rázza alvó anyját, csókolja.

Imi: Mami! Mami! Kész vagyok! Befejeztem! Azt hiszem, gyönyörű lett. Illetve... Vagy nagyon-nagyon rossz. De hát egyik se baj. Nem? Megszabadultam. Az a fontos.

Az anya csak nehezen tér magához, mint aki messziről jön vissza. Végre nyílik a szeme. Kabult. A hangja is idegen.

Már reggel van, amikor az Anya leül az írógéphez. Imi úgy segédkezik neki, mint egy szertartásmester.

Imi: Három példány. El ne felejtsd: háromban gépeld. A bal szélen kettő, vagy inkább háromujjnyit hagyj. Jobbfelé addig gépelj, amit lehet. Nekem csak a bal oldali margó fontos. El tudod olvasni? Itt leszek, csak szólj, ha valamit nem értesz.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 12-15. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4296