Bikácsy Gergely
A rendező atyja, Bernard volt igazán és fényesen kopasz, a francia film egyik legjobb jellemszínésze, poltronok és intrikus gazfickók puha arcú életre keltője. A parókák harsány humorából mégis fia, a regényíró és filmrendező tudott moziigazságot varázsolni.
Egyetlen filmjét mutatták be nálunk eddig, de a Túl szép hozzád furcsán álomszerű, komolyan nem, csak idézőjelesen élvezhető szomorkás bolondériáját talán nem mindenki becsülte értéke szerint. Most is dühödt ellenvéleményekre és elutasításra számíthat Blier új darabja, a Merci la Vie (melyet a kísérletező művész-filmekkel bátor kockázatokat is vállaló Budapest Film forgalmaz, s melynek francia címét sajnos ügyetlenül, szürkén fordították le, eképpen: Köszönöm, megvagyok).
Szőrös dekoltázs
A rendező – majd húsz éve már – egy rendkívül alpári humorú pikareszkhistóriát (saját regényt) alakított fergeteges mozisikerré. A Les Valseuses (melyet korántsem Valcerozóknak, hanem talán Tojástáncnak kellene fordítanunk, vagy durvábban Tele a tököm-nek) a vulgaritás klasszikusává romlott-nemesedett azóta. Benne két ámokfutó csavargó, Gerald Depardieu és Patrick Dewaere végighágja fél Franciahont. Gonosz indulatú „macho” szellemiséget orrontva, sokan fintorogtak sikere láttán. Valami dühödt, rombolásra kész pánszexualitás fortyog képsoraiban. Blier riadtan durva röhögésbe burkolja nézőjét. Pikareszkfilm volt, rabelais-i, télin-i idomtalansággal tálalva.
Néhány érdekes, de nem igazán sikerült film után a Cannes-ban is viszolygással vegyes tetszést keltő Hidegtállal vált igazán jelentős rendezővé. Ez a P. Howardos, szürrealista-ízű hagymázos bűnügyi bohózat, melynek sültrealista nézőpontból se füle se farka, nemhogy valami értelme volna, az abszurd álmok világát idézte. Blier ezzel minden konvenció nyűgétől megszabadult, még a sajátmaga-gyártottakétól is, a dühödt, kényszeredett, vaskos vulgaritást is maga mögött hagyja, Bizarr módon épp egy riasztóan alpári témájú filmmel, az Estélyi ruhával.
Torát ülhetné itt a durva és tolakodó viccelődés, hiszen egy nagydarab homoszexuális betörő, Bob (Depardieu) találkozik benne egy kis kopasz csavargóval, aki hűséges papucsférje egy élnivágyó és veszekedős nőszemélynek. A nagy melák költői szavakkal azonnal görög szerelemre biztatná a kis kopaszt, Antoinet. Erre ugyan darab ideig még várnunk kell, de a bohóc-hármas tüstént megkezdi valóság alatti ámokfutását. A trió női résztvevőjét, mint a Tojástáncban is, Miou-Miou játssza, a másik férfit viszont a délcegen hiszteroid Patrick Dewaere-re egyáltalán nem emlékeztető Michel Blanc. Mégis, mintha az Estélyi ruhában megismétlődnének a Les Valseuses égberöhögően mocskos kalandjai, ráadásul, az ottani látens homoszexualitás itt főtémává tolakodik. A gátlásos, szabósegéd- és tintakukac-küllemű pipogya csavargót magával sodorja a Depardieu-figura lehengerlő vitalitása. Felesége előbb lelkesen magára húzza a behemót hústornyot, de aztán beletörődéssel veszi tudomásul, hogy nem ő kell az érzékenyszínű szuperhímnek, s cinkos egyetértéssel asszisztál a férfiak nászához és szőrös szerelméhez. Végigfosztogatják Párizs legelegánsabb házait. Beköltöznek nagypolgárék üres lakásaiba. Mindent elragadnak.
„Most fedezem fel az életet”, mereng könnyes bánattal és boldogsággal a keményen meghágott félénk Antoine. Felesége is kicserélődik. Előbb ugyan csalódottan világgá szökne valakivel, holmi jelentéktelen szépfiúval, (akit ráadásul Bob bérel fel, hogy végre egyedül élhessen Antoine-nal). A film végén gyilkosságba keverednek, (Blier meg az olcsó grand-guignol gyanújába) és az utolsó kockákon Miou-Miou a most már helyét meg életcélját transzvesztita prostituáltként meglelő férje mellé áll; strichelni... Hármasban merengenek egy kurvanegyed presszó-pultjánál, talán gyerekről, talán másról ábrándozva, veszekedve, sivalkodva, könnyezve, de végre boldogan. Szőrös férfimellek simára beretválva és púderezve... de a durva röhögés már rég elült a nézőtéren: parókával vagy anélkül, rossz festék alól előcsillanva is mozilíra ez, a legszebb fajtából.
Hagymázos és provokatív történet, tele gazdag díszletvilágban dübörgő, zajosan rángatózó képsorokkal. A Les Valseuses világát és hangulatát mégis csak részben leljük fel. Hiába vadul szürrealista és bőszen logikátlan az érzelmek bátor és förtelmes zűrzavarának e röhögtető, mocskos himnusza, az előadásmódot elképesztő és megejtő módon leginkább valami csendes mélabú felhőzi, mintsem a görcsös dührohamok.
Szőrös férfiszerelmet említettünk, de az irónia csak meghatott zavarunkat leplezné. Mert igaz, hogy Bob meghágja Antoine-t, de a film, a Tojástánccal ellentétben nem a szeretkezés polgárpukkasztó és anarchista ízű ámokfutása, hanem valódi szerelmesfilm. Közeli rokona a Túl szép hozzád-nak, hiszen látszólag egymáshoz nem illő emberek abszurd vonzalmát meséli el kicsit viszolyogtatva, nevettetve, de meghatottan. Már ott, a Túl szép hozzád abszurd érzelmi zűrzavarában megcsodálhattuk, hogy a dromedár Depardieu milyen feminin alkatot elevenít meg, hogy tulajdonképpen ő a női figura felesége és elomlóan húsos szeretője között. Itt, az Estélyi ruha egyik kulcsjelenetében Bob-Depardieu női ruhával és parókával ajándékozza meg satnyán férfias, kopaszságával anti-nőt formázó szeretőjét, Antoine-t. Egy dühödt veszekedés alkalmával aztán Antoine kényszeríti Bobot, hogy ő vegye fel ezt az ajándékparókát. Jövendő transzvesztiták lapos civódása váratlanul szép és távlatos többlettartalommal nemesedik – épp, mert a dolog oly nevetséges. Mindegy, ki született nőnek vagy férfinak, ki kopasz, és kinek a fejét fedi női sörény, az érzelmeknek, meg az egész értelmetlen életnek mindehhez semmi köze. (S ha már Depardieu-t s a rendező színészváltását dicsérjük, az Estélyi ruha termékeny ambivalenciája nem kis részt a másik főszereplő, Michel Blanc rendkívül magas színvonalú játékának köszönhető. Villódzó párjáték ez, melynek a most is érzékenyen és hitelesen komédiázó Miou-Miou csak halvány háttér-kelléke lehet.)
A Les Valseuses-ben főként a naturalista stilizáció eszközével élt a rendező, itt a színpadias-patetikus színeket keveri (persze záptojás-sárgával). A film javarésze kék-vörös éjszakai műfényekben ázik, nagypolgári díszlet-lakások, bordó függönyök, azúrcsempés csodafürdőszobák és nagyúri lakosztályok adják a hátteret.
A Tojástánc után nőgyűlölőnek kikiáltott Blier-t ezek után már ebbe a skatulyába sem lehet bezárni. Talán csak a szép nők ébresztenek benne olthatatlan megvetést. Következő munkája, a Túl szép hozzád egy kövér és csúnyácska nőt magasztal megváltó angyallá. Blier-t feltehetően halálosan bőszíti a teremtés némely biológiai adottsága, és az a közhiedelem, hogy az embernek ehhez kellene alkalmazkodni. Az élet szót ő haragjában írja nagybetűvel.
Hát ezért éltem...
Merci la Vie, mondja maró gúnnyal a cím (Kösz szépen, élet, vagy Köszönöm, hogy élek, fordítanánk tétován). Bertrand Blier az 1990-91-es évad legnagyobb visszhangot kiváltó filmjét alkotta meg e provokatív remekművel, melynek hatása bizonyára mozi-szezonokon átívelve emelkedik majd.
Egy polgári otthonából elcsavargott és egy otthontalan, társadalmon kívüli tizennyolc év körüli lány találkozik a film első kockáin. Együtt indulnak el a jelent, múltat, jövőt, tömeggyilkosságos világháborúkat és kisszerűen tragikomikus, alpári családi szcénákat, hagymázos lázálmokat és földhözragadtan naturális valóság-darabokat magábarejtő moziuniverzumba. A Merci la Vie látványos nagyopera, kalandfilm-paródia, rémálomfesztivál. Blier legnyíltabban buñueli ihlétésű műve, de ez a hatás nagyon is áttételes. Van a filmnek egy szembeötlően publicisztikus, aktuális érdekességű rétege; a fiatalkorú bűnözők problémája, az agresszióra mindig kész gyűlöletes kispolgár megjelenítése, s főként az AIDS felbukkanása. Ezzel nagy sajtóvitákat robbantott ki, zughírlapírók és komoly kerekasztaltudósok egyaránt heves polémiákban mondták el véleményüket – nem a filmről, a Problémákról.
A film ereje másban rejlik. Valóságmögötti, víziós gazdagságában. A rövid ismertetésből is kiderül talán, hogy mintha sokat markolna a rendező. Pedig még csalóka is ez az összefoglaló, a Merci la Vie sokkal zsúfoltabb. Félszáz szereplőt mozgat, Depardieu szadista orvosától Trintignant kacagó nácijáig, Michel Blanc tutyimutyi apafigurájától Jean Carmet még impotensebbül ostoba kispolgáráig. A különböző szálak állandóan összebonyolódnak, a hősök hol a reális időben és történetben élnek, hol az első vagy második világháborúban, hol képzeletük játékában. A fontosabb mellékfigurák időnként helyet is cserélnek és más szerepet játszanak, dühöngve vagy szepegve keresik saját magukat, s folyvást reklamálják, hogy eredetileg a filmben másra szerződtették őket... Nagyon ritkán sikeres az effajta szándékosan túlzsúfolt és felcafrangozott képzeletjáték, pirandellós, buñueli hagymázfesztivál. Most remekmű-gyanús, egyedülálló filmet eredményezett.
A Merci la Vie a megalázottak és vereségre ítéltek filmje, nagyszabású haláltánc, melyben mindent a Halál mozgat, a katasztrófák előérzete, bekövetkezte és eredménye. A két lány, Joëlle és Camille magán a nagybetűs Életen trappol végig, s a több tucatnyi mellékfigura lázálmas forgataga mind szenvedésről, halálról, kínzásokról, értelmetlenségről árulkodik. A lányok, bár teljes egészében az ő kalandjukra és figurájukra épül a film, és botcsinálta képi narrátorként ők forgatják az ijesztő ringlispílt, akaratlan játékmesterek. A publicisztikus nemzedéki ellentét Blier előadásában mély tragikomikummal telítődik; a lányok, szüleik múltbeli viszontagságait átélve, még vicsorgóan kamaszos szülő-utálatukat is elveszítik, olyan szánalmasak és elesettek ezek a folyton alakot és múltat cserélgető, de esendő hitványságukat végig megőrző atyák és anyák.
Amikor már egyik szereplő sem tudja, hol is van és kicsoda is valójában, az AIDS-szel halálraítélt lány találkozik első világháborús szuronyrohamra készülő apjával. Ezt az apát már láttuk, amint a második világháborúban a németek túszként kivégezték, most itt készül elhullani valahol Verdunnél. Soha szánalmasabb és sajnálatraméltóbb roncsot, amint ott áll idétlenné kortalanodott gázálarcos szerelésében. „Ezért éltem?” kérdi a lányától. „Igen, de én még háborúba se mentem, fegyvert se fogtam, semmit nem csináltam, mégis elpusztulok tizennyolc évesen!”, feleli egy következő jelenetben, de erre utalva a lány.
Mocskos, véres tragikomédiákban ritka a meghatottságnak az a hangulata, melyet Blier e két lány segítségével vászonra tud sugározni. Egyikük, Anouk Grinberg itt tűnt fel. Charlotte Gainsbourg, az anarchista énekes-dalszerző Serge Gainsbourg és Jane Birkin lánya pedig ezzel a szereppel vált nagy tehetségből rendkívül fiatalon is nagy színésznővé. Elviselhetetlen csúfságokból és követhetetlennek látszó, olykor macheízű bonyodalmakból és képzettársító örvényekből az ő kedvesen-taszítóan csúnya és vonzó arca menti ki a nézőt. A szörnyűség rondabugyros szimfóniájában vékonyka énekhangon sírdogál.
Köszönjük, élet... Kicsit sok hangjegy van a filmben, (hogy a Mozartnak szóló császári bírálatot idézzük). Dúl benne a rendezői önkény is, Blier ezenkívül pimasz gátlástalansággal fosztogatja a modern film legnagyobbjainak vizuális magántulajdonát, és pórázát vesztve csatangol fantáziája; mégis nagyon súlyos és görcsösen szép alkotás. Első alkalommal, eredeti közegében, Párizsban látva, felzaklató remekműnek hatott számomra. Másodszor, itthon csak nagy tehetségű rendező zsúfolt bravúr-darabjának. Ördög tudja, hányszor kell még megnéznem, hogy biztos legyek értékeiben. Blöffmester vagy haragvó moziarkangyal? Bárki is legyen, Bertrand Blier ötvenéves korára a francia film legfontosabb alkotói közé szaltózott, s ha nem is igazán luciferi mélységű és eredetiségű művész, régóta több már, mint egy nagyszerű mesterkrampusz, egy haragvó clown.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/03 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=429 |
