Bikácsy Gergely
„Film, végy egy utolsó lendületet, hogy valóban erotikus lehess! Lendületed az a cinkosság lesz, mely majd a vászon és a nézőtér között létrejön. A Zöld ajtó mögött képein ez már meg is valósult: az erotikus mutatvány nézői fokozatosan maguk is bekapcsolódnak az eseménybe. A mozi akkor alakul majd át élővé, ha a látvány áttöri a vetítővászon korlátait, és minden néző megélheti vágyképeit. És akkor a világ is megváltozik...”
A szürrealista indíttatású francia kritikus, Gérard Lenne áhítja ilyen profetikusán a boldogságot. Utópiát áhítunk így. S ez a vágykép valóban utópia is, a javából: a szabaddá tett szexualitás megváltja a filmművészetet és megváltja a világot. Elnyomott lényünk felszabadul, beköszönt a boldogság. Freud kevéssé hitt ebben a boldog jövőben, inkább hitt például Wilhelm Reich, míg meg nem őrült. (Tanításainak Dusán Makavejev állít szabad film-emléket W. R., avagy az organizmus titkai című politika-erotikái opuszában.) Reichet és a róla szóló filmet is a francia kritika és kultúra tűzte zászlajára a hatvanas években. Mint ahogy az erotikus film-műfajnak is Párizs szabta meg az útjait a hetvenes évek közepén. Mert a francia kultúra és művészet jó ideje elvesztette már ragyogó nagyságát, de a párizsi kulturális élet továbbra is diktál, parancsol, „irányt szab”.
Francia földön, nyilvános előadásban csak a konzervatív gaullista Pompidou elnök halála után mutathattak be kemény pornót. Ez egyszersmind jeladásnak is bizonyult, kevésbé az európai filmgyártás számára (hiszen a világ néhány országában akkorra már működött a hard-pornó üzlet), inkább a film fogyasztására, a befogadói szokásokra. A forgalmazók felismerték, hogy pornómoziba, X-szel megkülönböztetett filmekre alig jár tisztes polgárember. Azok is arcukat takarva, szégyenlősen surrannak be. Az ilyen mozikban az újdonság múltán kevesen ülnek, szétszórva, egymás mellől elhúzódva, öngyűlölő éber-álomban. A keménypornó szűk, speciális rétegnek szóló, korlátozott üzlet, pedig az erotikának óriási piaca lenne. De a hard előtti ál-pornófilmet lehetetlen feltámasztani: a legrosszabb esztrádműsorok, a kihalt orfeumok hihetetlenül alacsony szintre zuhant malackodó szellemére senki nem kíváncsi ezek után. Valamit ki kellett találni.
Walerian Borowczyk jelentkezett először. Erkölcstelen történetek című filmjét afféle kísérleti léggömbként forgalmazták. Borowczyknak még szürrealista lengyel rajzfilmes korából maradt valami kivételes formaérzéke és stílus-érzékenysége. Az Erkölcstelen történeteknek, váratlanul nagy sikere lett: művelt polgároknak szólt. A filmben csak kultúrtörténeti erotika kapott helyet, Savonarolához, Báthory Erzsébethez, meg más műveltség-anyaghoz kapcsolva. Nem a régi malackodó módon: fentebb stílban, de – akkori ízléssel – meghökkentően merészen. A fentebb stíl megfért a sokkolóbb, keményebb, direktebb erotikával. A fentebb stíl ráadásul nem álságos giccset, hanem valódi és eredeti képi világot elevenített meg. Borowczyk következő műve, a Bestia még merészebb és még „művészibb” lett. Bizonyos avantgárd fantasztikum is áthatotta. Egy gyönyörű kastély parkjában szörnyű, medve-szerű rém erőszakol meg egy lenge grófnőt. Az erőszakot szubjektív kamerával, a grófnő szemszögéből éltük át, a kamera ütemesen mozgott, rajtunk. Több liter fehér festék is ránkfolyt. A siker most mintha kisebb lett volna, ez talán már nem kell a polgárnak. Ekkor találták meg a producerek az igazi sikerembert egy reklámfotós személyében. Just Jaeckin azt a feladatot kapta, hogy Dávid Hamilton világát vigye filmvászonra. Nem is olyan egyszerű: Dávid Hamilton meztelen és rafinált ellenfényben egymást finoman simogató kislány-fotói, a művészet és a giccs határán már jó ideje győztes hadállásokat foglaltak el, de álmatag mozdulatlanság, kimerevített álom-töredék mindegyik. Amikor 1977-ben maga Hamilton próbálja megmozdítani őket, a mutatvány nem is sikerül. A Pierre Louys ürügyén készült Bilitis a Hamilton képek tárháza lett, még illusztrációnak is halovány. Nem, ide kell valami történet, valami mese-alapanyag is. S a történet már évekkel előbb, 1959-ben megszületett, már jó ideje nem durva, inkább irodalmi-izgal-mú botrány kísérte, titkos találgatásokkal, hogy vajon ki is az írója. Az Emmanuelle-nek a kemény pornó mozi-áttörését kellett megvárnia, hogy nemes erotikaként tálalt finom-pornó válhasson belőle a moziban.
Dalol a test
Talán jó, hogy a magyar filmfelirat nem fordítja le az Emmanuelle főcíme és záróképei alatti behízelgő sanzont. A szöveg ugyanis még a hagyományos giccs fátyolerotikájában fürdik: „Mélodie d'amour, chante le corps d' Emmanuelle...” (Hallgasd, hogy dalolja Emmanuelle teste a szerelem dallamát...) Ebben annyi vad erotika bujkál, hogy a hírhedt amerikai erkölcsvédő Hayes-kódex sem találna kivetnivalót benne. Pedig a regény 1959-es, akkor még névtelen megjelenésekor bombaként robbant az új hullám beköszöntéig rendkívül prűd és szigorú francia művészeti közvéleményben. (1947-ben Autant-Laura A test ördöge, 59-ben Vadim Veszedelmes viszonyok című filmjét tiltották be egy-egy városban vagy megyében, s rendeztek tiltakozó tüntetéseket országszerte). Az irodalmi művek fogadtatása és elfogadása is meglepő mai szemmel. Simone de Beauvoir-nak még különleges engedélyekért kellett folyamodnia, ha Sade márki műveit olvasni akarta a Bibliothéque Nationale külön-gyűjteményében; Aragon haláláig tagadta, hogy ő a szerzője az Irén pinája című (egyébként feltűnően gyenge) írásának, s ha igaz, hogy a francia századelőn (fordulón) bőséges és érdekes erotikus irodalom tenyészik Párizsban, egy Löwy Árpád eredetiségével senki sem mérkőzhetne (még a legtehetségesebb, Pierre Louys sem.) Hanem azért: „dalol Emmanuelle teste?” Hát ennél a legalaposabb giccsregények is többet engedtek meg. Nemhogy Emmanuelle Arsan regénye.
A regény-Emmanuelle ugyanis bravúros profi-munka. Akár Sagan is írhatta volna (sokan épp rá gyanakodtak.) A regény-Emmanuelle valami hallatlan rafinériával vegyíti a szépelgő giccset a dolgok kemény megnevezésével és láttatásával, s mindezt felönti még egy társaságbeli fél-nagypolgár fél-értelmiségi csevegés mélyértelmű filozofálgatásával. Tudatosan polgárpukkasztó és hagyománytörő. Ez ekkorra épp a nagypolgárság igénye lett. „Bár kevés hús-vér faszt láttam...” – kezdi mondókáját a könyv egyik kamaszlány-szépsége a thaiföldi diplomata-villában. Mottója lehetne ez a filmnek is, s megcélzott közönségének is: felszabadító oktatófilm kezdőknek, de kiválasztottaknak. Kiválasztott diákhőse a diplomatafeleség, Emmanuelle, oktató-hőse az erotika professzora, egy Mario nevű olasz műgyűjtő. Mario, s általa az írónő emlet hangon tudatja, hogy az erotika művészete a szellem művészete. Ezzel, és csak ezzel az „eszmei mondanivalóval” válhatott a regény (és a film is) a francia középosztály opuszává.
A „dalol a test” ugyanolyan megtévesztő főcím-kísérője a filmnek, mint amilyen trükkösen megtévesztő a sok magasröptű, irodalmi mottó a regény fejezetei előtt Nietzschétől Paul Valéry-ig. Az viszont való igaz, hogy sem a könyv, sem a film nem a „hús-vér faszt” énekli meg. Az Emmanuelle szexuális örömei közül toronymagasan a maszturbálás vezet. (Ennek ideológiája is van: a könyv második részében, az Antiszűzben Emmanuelle egy barátnőjéhez költözik, aki testileg-lelkileg uralkodik rajta, s megszabja, hogy folyamatosan, szünet nélkül maszturbálnia kell, és ha egyszer is rajta-kapja, hogy nem maszturbál, keményen megbünteti.) Második helyen a leszbikus szerelem áll: ha a maszturbáció a mindenórás kötelező gyakorlat, napi edzés, a nővel való szeretkezés versenyek ünnepe, meg kell adni a módját. De az Emmanuelle írója a magányos gyönyört is átszellemíti: a könyv első fejezetének végén a hősnő és kamasz barátnője nemcsak testi, de spirituális élményt is átél: „Lélektől lélekig” maszturbálnak, távol egymástól, de másodpercre ugyanakkor. „Abban a pillanatban, amikor Emmanuelle érzi, hogy a barátnője kielégült, felkiált, még hangosabban, mint előbb a férje karjaiban.” Még hangosabban, igen: hiszen férfival szeretkezni is jó, de azért az csak a harmadik helyen állhat a gyönyörlistán. Az Emmanuelle leszbikus-központúsága egyrészt francia irodalmi hagyományokból táplálkozik, persze inkább a bestseller-szerző Christiane Rochefort, mint Proust mélyebb sugallata ihleti. Másrészt így is erős tabukat sért. Társadalmi, de méginkább belső, személyes tabukat. Ha hihetünk szexológus-kutatóknak, a nők mindent inkább szívesebben bevallanak, csak azt nem, hogy maszturbálni is szoktak. S ha hihetünk további kutatásaiknak: a nők egy (vagy nagy-) része valóban nem maszturbál, mert csecsemő- és kisgyermekkorukban legyőzhetetlen gátlás épült tudatukba (Lux Elvira tankönyve ezt oktató-rajzokkal is magyarázza.) S ha végül legfontosabb kutatásaiknak is hiszünk: a női kielégületlenség és frigiditás fő oka is maszturbációra való képtelenségük. De tabukat tört szét a regény annak kifecsegésével is, hogy a férfiak rendkívüli módon vágynak az egymással szeretkező, vagy egymást s önmagukat maszturbáló nők látványára. Tudjuk, Ottó Weininger szerint a nő, mivel amorális lény, még hazugságra is képtelen: a férfiaknak ezt az erős vágyát egyszerűen tagadják, „nem hiszik el”; ha mégis, undorító aberrációnak bélyegzik. De a tabuk bestseller-értő írónőj e azért visszatalál a polgári világba. Regénye nem a leszbikus szerelem himnusza, regénye még akkor is a fennálló „természeti törvények” híve, ha erotika-professzora, az Emmanuelle-ből „nőt” faragó Mario maga homoszexuális. Ezzel az egész oktatás még spirituálisabbá válik: Mario nem saját kéjére, hanem a szellemivé nemesülő jelképes „Gyönyör Templomának” neveli Emmanuelle-t. S a nővé nevelés kétszer is a péniszt mélyen magába fogadó Emmanuelle-lel, a pénisz apoteo-zisával zárul. Kétszer, mert az első könyv végén Mario egy thaiföldi szolgával oly-képp hágatja meg hősnőnket, hogy maga közben a szolgába fúródik, mintegy négyzetre emelve, más minőségbe varázsolva a férfiaktól kapható gyönyört. A második könyv, Az antiszűz zárójelenetében pedig három nagyszerű hím elégíti ki hősnőnket, mindegyikük más-más testnyílásába hatolva, természetesen egyszerre. Ezekután Emmanuelle szerelmének szobájába lép. (Szerelme most is egy gyönyörű nő, Anna Mária) Anna Mária alszik. „Emmanuelle letérdel, s két kézzel tárja szét szerelmesének combjait. Száját odatapasztja a lány nyitott nemiszervére és beléleheli a szájában levő spermát...” így végződik a diptychon: egy nő ennél többre már nem lehet képes.
A reklámfotós szerződése
Just Jaeckin nem ábrázolhatott se falloszt, se női nemiszervet, se zubogó spermát. Számára a giccs maradt. Igaz, szépségtől pihegő filmjébe beiktatott egy kocsmai box-viadalt (aminek nincs nyoma a könyvben), s forgatókönyvírói beiktattak egy, a könyv, „szellemétől” teljesen idegen féltékenységi férfi-hisztériát (amit a rendező a szokott formájánál jóval ügyetlenebbü! „csinált meg”). A thaiföldiek izzadságot árasztó boxviadala elég csúnya, még csúnyább Emmanuelle férjének féltékeny ámokfutása. Egyébként minden más szép a filmben. Túlhabzóan szép a thaiföldi táj, a folyók, a növényzet, a tenger. Szépek a nők is, legalább a rendező meg a megrendelők ízlésének szépek, nem baj, ha néhányuk minden meztelenség ellenére (vagy épp azért) inkább taszító marad, a makacskodó néző szeresse meg őket. Szép, ahogyan maszturbálnak, egyedül vagy párosán, egymást vagy önmagukat. Szépek a férfiak: egyiknek a bajsza szép, másiknak a deltái, Mariónak, mert hatvan éves, neki az ősz haja és bölcs gondolatai a szépek. Miután a nemiszerveket át kellett engedni az X-es mozik hard-pornójának, Jaeckinnek maradt a maszturbáló finom női kéz. Itt minden gúny nélkül, s a manikűr-művészet előtti főhajtással állapítjuk meg, hogy Sylvie Kristel keze a legszebb, de a többieké sem csúnya. Maszturbálásuk valahogy mégsem olyan izgalmas, mint Bergman Csendjében, ahol egy nem igazán szép és nem fiatal nő maszturbált, lágy aláfestő zene nélkül, görcsösen és szaggatottan.
Az Emmanuelle képsorait folyamatosan lágy (olykor még ennél is lágyabb) háttérzene festi rózsaszínre. Alain Cuny, az egykori Carné-színész játssza a szexfilozófiába bódult idős amorózót: ő, mint a könyvben is, végigbeszéli a számára kimért időt, ércesen mélyülő hangja komor versenyre kel a giccsdallamokkal, de veszít. Alain Cuny, mintha már a forgatáson is tudta volna ezt, egyre szigorúbb arccal mondja páratlanul fennkölt ostobaságait: nincs az a Karinthy-paródia, mely mérkőzhetne e gondolatokkal.
Az Emmanuelle a fotómodell-esztétika fényes diadala. Bátorság volna csupán gúnyolni: ha van – mint ahogy van! – házmester-esztétika meg zsdánovi-esztétika, akkor jótékonyan szükség van erre a fotómodell-széptanra is. Just Jaeckin szerződése éppen erre szólt, s ő bizonyos szelídítései ellenére is ugyanazt a világot teremtette meg, mint a regény szerzője. A filmerotika a hetvenes évek közepén több fronton törte át az addigi határokat: a hard-pornó frontján is, meg a filmművészet nehezebb és veszélyesebb terepén (Oshima Érzékek birodalmával). De a győzelmet a filmgiccs könnyűlovassága tette véglegessé.
A diadalmas világsiker nyomán most már másik rendezőre bízhatták a könyv folytatását, és Jaeckin egy valóban rejtélyes, súlyos erotikus regény, az O. története mozi-átiratát vállalta. Az O. történetéről magyarul is olvasható Susan Sontag elemzése (A pornográf képzelet című tanulmányában), s filozófiai dolgozatot közölt róla még 1969-ben idehaza Fehér Ferenc. Sontag nem „Mario”, hanem egy valóban korszakos jelentőségű erotikafilozófus, Georges Bataille gondolatait véli megelevenülni az O. történetében. Mit kezdhetett ezzel a súllyal és minőséggel a reklámfotós-filmrendező? Semmit sem kezdhetett. Igyekezett megismételni, amit tud: filmjében választékos eleganciájú helyszíneken választékos szépségű hölgyek és gazdag urak foglalkoznak egymás testével. Általában több tükör előtt nyúlnak egymáshoz, s majd minden képsorban fénylő felületek tükrözik, sokszorozzák művésziesen a látottakat. Csakhogy Pauline Réage világa merőben ellentétes az Emmanuelle „love me tender” dorombolásával. Az O. története ugyanis a testi-lelki rabszolgaság önként vállalt kínjairól, e kínok gyönyörűségéről mond el meglehetősen keserű dolgokat, fegyelmezett, tiszta és kemény prózanyelven. Talán egy csúcsformában levő Truffaut vagy Chabrol... de ne találgassuk, ki közelíthette volna meg. Jaeckin a külső kínok, a korbácsolás, a bőrbe stigmát égető büntetés ábrázolását szokott giccs-szépségével még valamiképp baba-gügyögéssé, porcelán-kiáltozássá mes-terkedte, de többre nem futotta. Most színészeivel is baj volt. Míg Sylvie Kristel egy-egy jelenetben, különösen érzékeny arcjátékával, s általában szép mozgásával teremtett valami „légkört”, az O-t játszó Corinne Cléry (méltán feledték el) bámulatosán tehetségtelen. Az Emmanuelle-bcn még egy kisebb szerepben is olyan tehetség tűnt fel, mint Christine Boisson (később az Éjszaka külsőben hősnője), s bármilyen paródiába hajlóan, de Alain Cuny is „hozott” egy figurát, itt mindenki jelentéktelen. A regény belső tartalmának még csak éreztetésére sem tett a rendező semmiféle kísérletet, s a nézőt, ha igényesebb volt, csak valami tétova hiányérzet fogta el: más lappang e történet mélyén, mint amit látott.
A reklámfotós szerződése lassan lejárt. Harmadik nagy produkciója, a Lady Chatterly szeretője már nézhetetlen, rossz ízű viccnek bizonyult. Igaz, ma már mintha az „ős”, Dávid Hamilton művészete is fakulna: divatot teremtő félig pucér kamasz-leánykái tünedezőben a nyugateurópai kirakatokból. A giccs új utakat keres.
Magyar Broadway
A magyar glóbuszra későn érkezett Emmanuelle. Igazán gúnyolni vagy megvetni nincs már kedvünk. A Broadway moziban jó, ha háromnegyed-ház van, s a közönség némi csöndes tisztelettel bámulja, mint egy kihalt, nemes vadat. Félek, 1975 óta a film semmiféle utolsó nagy lendületet nem vett, hogy a nézőtér és a vászon közötti láthatatlan falat lebontsa. Nem tudom, Nyugat-Európában mennyire szabadította fel a gyönyörűen maszturbáló és szeretkező Emmanuelle a nőket meg a férfiakat. Magyarországon semmiféle ilyen üdvös hatása már nem lesz, olyan, mintha múzeumi tárgyat látnánk. Itt használhatatlan. A lemezboltokból a lakodalmas rock hangjai szólnak: „Julcsa, hol a bugyi kulcsa?”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/02 47-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4285 |
