Sneé Péter
Experimentális film- és videóművészet a Szovjetunióban 1987–89 címmel háromnapos bemutatót tartott a Műcsarnok Art Kino. A legújabb szovjet kísérleti filmekből álló sorozatot Igor Alejnyikov és Gleb Alejnyikov szerkesztette.
„Undor és rémület fog el” – visszhangzik bennem a néhai underground slágere. Veszett világ! Harmadik napja nézem a szovjet alternatív filmesek – ahogyan magukat nevezik: parallel mozisok – elmúlt esztendőkben készült produkcióit, s jó ideje először érzem otthonosnak Budapestet. Elharapódzott a bűnözés? Erkölcsi válság tetézi a nyomort? Elszabadulnak az indulatok? Mindez semmiség, múló rosszullét a gyászos vergődéshez képest, ami a vásznon ugráló képekről visszasugárzik.
Nehéz szavakat találni a keserűségre. Vigasztalan világ, legjobb pillanataiban is csak groteszk, köznapian meg a farkasok birodalma. Kiszorul az ember mindenünnen. Vad zűrzavarában nosztalgikusak a képek. No future – nincs jövő.
Az Alejnyikov-fivérek, kik Európában turnéznak e programmal, pontosan fogalmaznak bevezetőjükben. Higgadtan, mértéktartóan tájékoztatják a tucatnyi
érdeklődőt a nem-hivatalos filmkészítés és forgalmazás helyzetéről. Cégük, a Fantom Film – akár az irányzat – a 80-as évek terméke, korábban szó sem lehetett volna ilyesmiről. Rendkívül szűkös anyagi feltételek között láttak munkához, s a nyersanyag és a technika avittsága bizony szembeötlő.
Első nyilvános szereplésük még hivatalos jóváhagyás nélkül zajlott 1987-ben. Harminc rendező mutatkozott be moszkvai fesztiváljukon. Két évre rá már ötvenen voltak – az elismerés jeleként – a leningrádi Filmművészetek Házában. Offenzívájuk eredményeként betörtek a profik közé. Független Akadémiájukon öttucatnyian tanulnak, s vetítettek a tavalyi nem-kereskedelmi filmek rigai fesztiválján éppúgy, mint az idei nagy moszkvai seregszemlén. A Szovjetunió történetében először kaptak engedélyt arra, hogy diploma nélkül rendezhessenek a Moszfilm műtermeiben. (Nyitó produkciójuk, az Itt valaki járt szerepelt is a Műcsarnokbeli bemutatkozásukon.)
Vajon minek köszönhető sikerük: kirobbanó tehetségüknek, vagy mondandójuknak? Ismervén a mozibajárási szokásokat, alig hihető, hogy a közvélemény sürgető kívánságára készülnének e purgáló művek. A társadalom bizonnyal ráéhezett az igazságra, s talán szépítés nélkül szeretné viszontlátni portréját, ám az ilyen epeömléses rosszkedvet nehezen viseli. A hagyományosan szigetként kultúrát őrző és éltető orosz értelmiség mentalitásához azonban illik a kiválasztottság tudatával járó pokoli gyötrelem. Vélhetően nekik készülnek, hozzájuk szólnak a művek, melyek lényegesen különböznek azért a szokott önmarcangolástól. Egy istentelen világban gyökeredznek ugyanis, melynek nincs feltételezett középpontja, mi elrejtettségéből föltárulkozhatnék a szenvedő előtt. Nincsen kin számon kérni az elfojtott vágyak hirtelen kirobbanását.
Sehol szabály, törvény, okszerű kapcsolat. Kusza dzsungele rend nélküli, a benne kóborló egyén végletesen kiszolgáltatott. Bármikor bármi érheti, menedék nem létezik. Árad ez az élet-, helyesebben pusztulás-érzés és szétmossa a művek kereteit, feloldja, megszünteti önállóságukat. A néző előtt összefolynak a különböző darabok, s legföljebb tendenciákat érzékelhet, nem külön alkotásokat. Töprenghet, mekkora része van ebben a fiatal rendezők kiforratlanságának és a hévnek, mellyel néhány esztendő alatt évtizedek termését pótolnák.
Az ismétlődés benyomását erősbítik a mostohás feltételek is. Minduntalan elszakadnak a nyúzott kópiák, hol szemünk, hol fülünk marad munka nélkül. A videóra mentett alkotások élvezhetőségén pedig az átírás gyöngesége ront, s ami kivált zavaró a magyar közönségnek: a kritikán aluli tolmácsolás. Csupán jótékony bajtársai segítenek a hosszú percekre magára hagyott nézőn, kapásból hangosan fordítván a szöveget, feliratokat.
Az első nap szinte csak sejthető, ám alig kivehető fekete-fehér produkciói a BBS snittfilmjeire emlékeztetnek. Gyengébb verziói azon módszereknek és ötleteknek, melyek Szirtes András A pronuma bolyok története című filmjében találhatók, groteszk játékok, a (töredékes fordításban különösen zagyvának ható) nagyotmondásos szövegek tarkítják a kontrapunktos szerkezeteket. Egymást zsúfolja itt kép és hang: diadalmas indulókra a buta nyomor látványa következik, a szokott győzelmi képsorok alatt meg süket csönd, vagy gúnyosan ellentmondó zene. Utóbbi rendszerint fölébe is kerekedik a képnek. Olyan jó punk, illetve new wave muzsikát hallani, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni az előttünk villódzó képekről.
Eizenstein nyomán hagyományosan beállítás beállítást és szöveg szöveget is értelmez, cáfol. Az alkotók bőven merítenek abból, mi ellen ágálnak – a szocreálos nagyjátékfilmekből éppúgy, mint a híradó kvázi dokumentumaiból. Keresik az egyén helyét az általuk sugalmazott emberfeletti létben, hasztalan. Ironikus mosolynak és a játék derűjének viszont semmi nyoma, hiába „játszanak” idézetekkel és technikákkal, helyzetekkel és emberekkel.
Meliés-re emlékeztető burleszkekben egymást verik agyon a szereplők. Egy leleményes úr gyermekhintával követ el öngyilkosságot. Rablók rabolnak önfeledten és mellesleg megerőszakolják – egymást. E vidám látomást szakadozott, dadaista kommentárok körítik. Cinikus summázatuk: „minden csak szemantika”. A jól tagolt és tetszetős értékrend hazugságára tehát hideg Semmi a felelet, s még csak ördögi antivilággal sem vigasztalódhatunk. Amennyiben nincs kiemelhető, ha semmi sem fontos, úgy a mellékes, a töltelékelem is egyenrangú a többivel. Borisz Juhananov, a Szárnyak rendezője például megörvendeztetett virtuóz technikájával – végre egy olyan mű, ahol nem bosszantanak a betolakodó gépárnyak.
Máskor a művet létrehozó ötlet bizonyul gyengének kopottsága (Mondjátok azt a szót, hogy szerelem) vagy semmitmondása (Szabadság – ez borzasztó) folytán. A véletlenül kamera elé tévedő ember egyetlen szavából ugyanis semmire nem következtethetni, s egy mégoly artisztikusan fotografált fal sem emeli rögvest metafizikus magasságokba gondolkodásunkat.
Az sem ritka, hogy a rendező önmeghatározása fontosabb, érdekesebb és szellemesebb művénél. A leningrádiak például nekrorealistáknak nevezik magukat. Szerintük a szocreál túlélte önmagát, s ez a következő stílus, mely elődjén élósködik. Egy bizarr felismerés táplálja: „az élet a halál után zajlik”. S csakugyan, a kadáver, a félhulla, a csapdában vergődő, a kiszemelt áldozat és a felkent abszolút főszereplőjük. Amit a művelt európai köztudat humanitásként ismer: célok, magatartások és értékek, azok hiányoznak. Nyíltan és titokban erről fecseg a szerelem. Legyünk pontosak: a szeretkezés, kevéssé civilizált formájában, a természet koronáinak durva enyelgésében. Petr Poszpolov filmje, a Beszámoló a szerelem országából három férfit követ a metrón. Egyikük megtámadja és meghágja a másikat. A harmadik újságja fölött lesi az aktust és élvezkedik. Majd, mintha mi sem történt volna, a két kielégült megtörülközik és begombolkozva elhagyja a vonatot. Hányadszor látom ezt? – jegyzeteim szerint legalább negyedszer. Tán tiltásokra válaszolnak e pornografikus jelenetekkel, ám hatásuk nyomasztó.
Szemérmes filmeseink Európa-szerte kedvvel fényképezték a csinos lányokat pucéran. Férfit évtizedeken át szinte soha (valamikor a hetvenes évek elején jelent meg az első férfiember mezítelenül a vásznon). Itt meg kizárólag hímneműeket látni ruhátlanul. Erőszakkultusz? A monolitnak nyilvánított társadalom és eszmerendszer szokott „elferdülése” az SA mintájára? A női alakban testet öltött szabadság kiküszöbölhetetlen idegensége? Netán a szembeszegülőknél is erősebb tabuk következménye? Magyarázat kínálkozik egynéhány, de mire megyünk velük?
Az istentelenek e késői inkarnációja mégsem a semmiből bukkant föl, noha abban tapicskol. Elődeit a 20-as, 30-as évek avantgardejában keresi, többek között Cocteau-ra hivatkozik (a leningrádi LI csoport egyenesen az ő motívumaiból készítette el A költő vérét). Ám az olyan peremre szorított honi óriások iránti tisztelet is fölfedezhető munkáikban, mint Paradzsanové. A Délibábok jellegzetesen statikus és ordítóan emblematikus beállításai tanúskodnak erről. E művészeti hivatkozásoknál azonban jobban eligazítanak a kiütköző társadalmi motivációk.
Nem találni elemeltséget és a napi élet nyomorúsága iránti megvetést. Bár nevében lázadnak, a művészet autonómiája ismeretlen. A gesztusokat és produkciókat satuba szorítja és áthatja az ittlét elviselhetetlensége. Élvezni valót e művek nem kínálnak, viszolyogtató tüneteket idéznek helyette és rémítő látleletet adnak, miről eddig legföljebb az újságok oldalain olvashattunk: a Szovjetunió népeinek társadalmai mint zilálódnak szét, mint erősödik föl a lelkek tébolya, mint válik tapinthatóvá a kapcsolatok sok évtizedes bomlásának eredménye.
Hasonlóak miatt keseregve tekintetünket rendszerint az ideálisnak vélt messzeségekre függesztjük. Nem haszon nélkül való másfelé is körülnézni, hogy kiderüljön, tapasztalataink esetleg csalókák. Jobb itt. Vagy lehetne sokkal rosszabb is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/02 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4282 |
