Dániel Ferenc
Valamiképpen megfontoltabb, áttekinthetőbb szabadságra vágyom. Például a hírközlésben is. Olyan tájékoztatásra, amelyből megbizonyosodhatom, valóban nem légből kapott-e a közlemény, miszerint „Andrzej Wajda szenátor, a lengyel felsőház tagja többé nem forgat filmet”. Ez a híradás, föltéve, hogy igaz, alaposan összekuszálná kortársi meditációmat az Ördögökről, hiszen ég és föld, hogy közép-európai kinematográfus lelkivezetőm (gurum) legújabb alkotásáról elmélkedem-e avagy a hattyúdaláról?
Idegesít ez a közlemény. Wajda behódolt volna a politikának? Képes és bedobja a törülközőt, látva, hogy „a film” világszerte dögrováson van? Tiltakozom az ilyen híresztelések ellen, még ha tőle származnék is, időlegesen. Wajda még fiatalember, hatvanöt éves. Huszonöt opusszal a háta mögött, mostani rendezői munkájában nyomát se látni kifáradásnak, megfakulásnak. Ellenkezőleg, a Danton óta mintha áttetszőbb volna a stílusa. Mintha otthonosan befészkelődne a maga-teremtette mozgóképvilágba – akár egy jószágigazgató – s némi időt szentelve nézőinek, körbe vezet a pöcegödör, a márványistálló, a bálterem, a dögkút, a betegszoba, a kamra, a nyúzóderes, a siló, a vágóhíd tájékán (mindez nélkülözhetetlen eszköztár a gazdálkodáshoz): ahol enyhén szólva az ember mutatkozik zavaró, kritikus tényezőnek. Ha a zárszámadáskor üszkös romokat, vért, bűzlő-mosatlan kondérokat, letarolt földet, hullákat, szemetet jegyeznénk föl listánkra – így a kasznár – hát ne a gazdaságot okoljuk érte.
Úgy gondolom, az olyan tapasztalt filmes róka, mint ő, nem véletlenül kísérletezik ökonomikus látványvilágba rejtett ördögi témákkal: közös utópiánk romjain temérdek mondandója gyülemlett fel mozgalmárokról és tupamárókról, frakcióharcosokról vagy éppen a terror szülőszobájáról, a „disznócsorda” gazdálkodásáról. A másik érv merőben szakmai: Wajda, a kinematográfus, művekkel bizonyítja a gügye gigantomán hatásszerkezetek előállítóinak és teoretikusainak, hogy a film belülről sugárzó energiaforrás, s ha van entrópiája, az magasabbrendű logikától vezérelt.
Wajda immáron két évtizede tusázik az Ördögök különféle adaptációival: mint dramaturg, megértem és irigylem – Dosztojevszkij nem az az író, akit néhány dramaturgiai attak után megfáradva, csakúgy visszatolunk a könyvespolcra, unt klasszikusok közé. Ez az 1988-as változat tüntetőleg középszerű diagnózis, amelyben kisvárosi összeesküvők és, hatalmasságok játszanak forradalmat: gyújtják saját fejükre a házat. Világtörténelmi léptékek kizárva. Az evangéliumi küldetés-prófécia próbatétele szinte elenyészik a hitvány vég felé tolongó, nyüzsgő cselekményben. Erőteljes súlypontáthelyezéssel még Sztavrogint, a regény szellemi vezéralakját is megfosztja a kulcsszerepétől a forgatókönyvíró kvartett, hogy inkább az áldozatokra figyeljünk föl. közülük névtelenekre is, mint a tűzvészben „ottfelejtett” öregasszony... azon iparkodott, hogy vén kezével mindenáron kigyömöszölje a dunyháját a kitört ablaküvegen. S a felvevőgép talán legélesebben követett áldozata: Satov nyomdász, az egyedüli, akiben erő van, hogy zugforradalmárból emberré küszködje vissza magát (a Márványember elődje? utódja? – nem véletlen, hogy a „szerepet” Jerzy Radziwilowicz alakítja).
Szükségszerűen adódnak tesztkérdések: ki s hogyan vélekedne a huszadik századi tapasztalatokkal átitatott, talajközeli filmváltozatról? Azt hiszem, a Lotna, a Sámson idején vizionáló Wajda a messianizmus jegyeit hiányolná. Történetesen a lázkorbácsolta jelentést Sztavrogin gyónásából: „Én hamar behunytam ismét a szememet, mintegy arra vágyva, hogy visszahozzam az elmúlt álmot, de a vakítóan ragyogó fény közepén váratlanul megláttam egy piciny pontot. Ez a pont egyszer csak alakot kezdett ölteni, de máris világosan megjelent előttem egy parányi piros pók...”
Bizonyára Pilinszky János is több, fehérizzásig hevített jegyzetet szentelne a filmnek: majd a látványkép apropóján a Sztavroginban rugdalózó langyos ördögöt venné górcső alá. Tépelődne a ravasz bűn gyermeki áldozatain s fölemlítené Tyihon szerzetes félénkségét, a silány vétekkel szembeni fegyvertelenségét; s görcsös ijedelmet, hogy sem a hit, sem a végső szolidaritás nem képes útját állni a romlásnak: – „Mi lelte Önt? – kiáltott fel hirtelen Sztavrogin és szinte rémülten meredt Tyihonra, aki két kezét egymáshoz téve, tenyérrel előrefordítva állt előtte, és mintegy a nagy ijedtségtől egy pillanatra valami beteges görcs vonaglott végig az arcán...” S idézné talán, amit a film elmulaszt idézni, az ördög búcsúszavát: „Átkozott pszichológus!”
Ez a mulasztás valószínűleg tetszene Franz Kafkának: mint Dosztojevszkij „vérrokona” inkább hitt a gonosz létezésében, mint a kútásó lélektanban. Ezt mondta: „... az emberi testbe az ördög lehelt életet... ehhez hasonló, pontosan ehhez hasonló az én kapcsolatom is az irodalommal...”
Tény, hogy a filmben alig lelni nyomát a lelki kárhozat, a tisztulás, az üdvtulajdonlás nagy drámájának, a „Moralitás''-nak, amely Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijt írásra ösztökélte s oly halálosan megkötötte: ezért az író, gondolom, igencsak neheztelne és fenntartásait hangoztatná. Túl azon, hogy egy polák érinteni meri Oroszországot!
A nyereség és veszteség oldalon bizonyos tételeket elkönyvelhetnénk: Dosztojevszkij sokszólamú írásművészetének nem lehet végére érni, így a magamfajta közép-európai néző talán csak arról adhat számot, hogy sejtelmei, rejtőzködő tudása ellenére a film nyersen, egzisztenciálisan érinti. Felidézek egy jelenetet: Verhovenszkij és Sztavrogin előre kiszámítottan késve érkeznek a forradalmárok gyűldéjébe. Oldalvást ülnek, mintegy a külső megfigyelő pozíciójában. Hallgatnak. A felvevőgép az ő szemszögükből követi a történeteket: rövid felszólalások következnek egymás után, tárgyuk mozgalmi értelemben műfaji (Pierre Verhovenszkij szerint „tökéletlenkednek”), meghatározandó, hogy ez most afféle összeröffenés-e vagy pedig a sejt értekezlete”? A tagok az összejövetel hivatalossága mellett szavaznak. Sigaljov, a teoretikus már hivatalosan fejti ki téziseit a rájuk háruló tennivalókról. Mindezt mintha már átéltem volna, de mikor...?
*
1981. Az MSZMP KB alkalmi értekezlete a lengyel válság idején. Kádár János: „Felmerült, hogy e napirendi ponttal kapcsolatban is hozzon határozatot a KB s azt egységesen vigyük le és képviseljük. Határozati javaslatunk nincs, és konkrét határozatunk a szó klasszikus értelmében nem lesz. Ez a napirendi pont úgy állt össze, hogy a PB alaposan és részletesen megvitatta a belpolitikai helyzetet... majd ha a határozathozatalra kerül sor, azt hiszem, abban dönthetünk, hogy elfogadjuk az előadói beszédet, és ennek megfelelően arról adunk tájékoztatást, hogy a KB jóváhagyott egy ismertetést, helyzetelemzést az időszerű belpolitikai kérdésekről...”
A szövetség, a sejt, a KB számára az idő mindenkor „időszerű”. Tartalmilag szinte mindegy, hogy a kiválasztottak egy leendő válság aknáit gyújtogatják-e vagy a válság kezelésén dolgoznak, amikor benső indítékuk a testületi hovatartozás tudata. A falka tudata. Zárt klánban sajátos nyelven beszélnek: hatékonyabb a többes szám, a személytelen igemód, a szenvedő szerkezet, a szakzsargon, a kétértelműség – mindaz, ami palástol. A szavak arra valók, hogy elfedjék a hierarchikus kapcsolatokat, a függést, az egyéni becsvágyat, a kívülállók megvetését, a civil utálatát. A szavazásra lendülő kezek arra valók, hogy mentesítsenek a cselekvés felelőssége alól. Ravasz szertartás a „határozathozatal”, mert elválaszt: az igenlő testületi ember feljogosítja s kötelezi, hogy a mozgalom célkitűzéseit kövesse: de arra is, hogy ítélkezzen a Satov-féle nyugtalan alakok felett, hiszen az efféléktől kitelik – akármi. Céltalan ugrabugrálás. Hebehurgyaság. Érzelmeskedés. Árulás.
*
Nos, eszerint töltik ki előre kinek-kinek a titkos káderlapját. Mozgalmi nézőpontból Satov káder eszményi áldozatjelölt: talpig tisztességes, hűséges, de mindenütt ott nyüzsög, telivér szenvedélyek fűtik pártszerűtlen lelkiismeretét: már-már bántóan esendő. Forró teremtmény, mint Dfnitrij Karamazov, mint Ra-zumihin, kiknek irodalmi ikertestvére ő. Az őskép talán a Holtak házában perzselte meg Dosztojevszkijt, ahogy gyakran balgán, zavarodottan, de életerősen hurcolta a létezés keresztjét s az író látta, hogy a „másik világ” milyen előszeretettel gyilkolja, pusztítja az efféléket. Wajda felvevőgépe mesterien transzformálja ezt a kettőslátást: egyrészről, ahogyan Pierre falkája szemmel tartva bekerít: s ahogyan az érző szemtanúnak szorongva figyelnie kell.
Mindennek előfeltétele az erőteljes játékmodor, a közreműködők felfokozott jelenléte. Tarkón is vágja a magunkfajtát, hiszen mi többnyire lanyha, joviális, kifejezéstelen arcokhoz szoktunk: álcázott magatartásmódokhoz és olyan hússávérré vált silánysághoz, melyekből szinte „nincs mit” előpiszkálni. Naponta tapasztaljuk: egy közéleti fej legföljebb akkor lilul, ha a hiúságába gázolnak vagy az imázsát rombolják. Wajda pedig, híven az íróhoz, e lárvák dúlásával kezdi, azután fúriákat költöztet hőseibe, hogy az önkívületig, a nyavalyatörésig hajszolja őket. Mintha Fegyka rablógyilkos, bérgyilkos képe, Lebjadkin kapitány pőre aljassága, Kirillov elszánt halálvágya volna a modell, amely mércéül szolgál és alulmúlható: értelmiségi forradalmároknak éppúgy, mint vesszőző pribékeknek. A mi korunk rendezője profetikus látás nélkül, egyszerű realistaként számolhat a sikátorban vagy a kormányzói palotában lappangó erőszakkal, így Sztavrogint se muszáj többre tartania időben érkező katalizátornál. Mégis, a sors szempontjából jobb egy démon belépője, mert felgyorsítja a szükségszerű eseményeket. Felgyorsítja és a káoszban áttekinthetőbbé teszi őket: összeesküvés, lazítás, szentséggyalázás, felbujtás, öncélú megtorlás, legalább féltucat gyilkosság, gyújtogatás, pánik, menekülés, közrémület.
Menet közben, a film-diktálta iramot követve az ember nem vágyik címkézni, hogy „íme, ez sztálini húzás... íme, az élet libanonizálása... ez a lángcsóva minden szeparatista terrorista álma”... lám, a felső kapcsolat nemcsak koholmány, de lelki szükséglet is...”, mindezt a pontosan adagolt jelenetekből töredékekből, rendelésszerű helyszínváltásokból hallgatólag rögzítjük. Egy futam erejéig látjuk-halljuk, hogy Verhovenszkij ádázul megalázkodik Sztavrogin előtt, neki is szüksége van „legitimációra”, ám a továbbiakban már nem okoz fejtörést, hogy miféle illegitim eszközökkel bujtogatja a spigulini munkásokat vagy miként lopja magát Lembke kormányzó bizalmába. Protokolláris híradókon, fényképeken szervezett tudásunk szerint: a jelenlét elégséges magyarázat.
Wajda a jelmezes film reprezentációs külsőségeit mindenáron el akarja kerülni: szerintem ez a jótékony hiány bőven megtérül, sőt, kamatozik a történelmi tapasztalatainkra hagyatkozó képeszményben. Helyünkön érezzük magunkat, ha Belzebub helyiérdekű lokomotívon érkezik a tetthelyre a piszkos kis várószobában, maroknyi szemtanú előtt csattan el arcán ama pokolbeli indulatokat kihívó s eltűrt pofleves. Szociológiai élményeinket igazolja, hogy a szegénység odúi csak annyira bűzlenek, mint mindenütt. Ahol a lázongó összejöveteleket tartják, szalonokban és szobákban, nem a tárgyak, hanem a gondolatok sekélyesek. Az éjszaka, az erdőhomály, a sötétség – Dosztojevszkij látomásos színpada – önmagában közönyös lehetne, ha „leviáthánék” nem töltenék be gyilkos lihegésükkel. S jóllehet a filmben többféleképp említik az orosz földet, az orosz hazát, talán csak a kozák lovak toporgásakor érzékeljük pontosan, hogy ez birodalmi történet is.
Gondolom, egy művelt argentin néző szemében a történet lehetne orosz, díszletei miatt lengyel;: azt mindenképp észrevenné, hogy a szereplőgárda nemzetközi, a színészeket a világ különböző régióiból toborozták. Tudjuk, nem hanyagolható szempont, hogy ismert sztárok vigyék el hátukon a mozit, én mégis a Wajda-alkotócsoport gyilkos iróniáját is felfedezni vélem ebben. Talán nem a producer kedvéért történik, hogy tőrőlmetszett szibirjákok, szőke russzofilek s mindenféle nyecsájevista honárulók helyett ágál ugyanazon a vásznon Omar Sharif és Bemard Blier, Jutta Lampe és Lambert Wilson: franciák, lengyelek. Mintha így a forgatás titkos internacionálé volna; mintha a rendező hívószavára a színészek közös konspirációban egyeztetnék indulataikat vagy régóta esedékes gyónásaikat. A kamera pedig mindenütt jelen van s mint hűséges jegyzőkönyvvezető gondoskodik róla, hogy „valamennyi elkövetett gazság és bűntett rendkívül gyorsan napvilágra kerüljön”. Mint Blier hüllőtekintete. Wilson „harminchat fokos lázban égő” arca vagy acélos keze, ahogy a vérdíjat odadobja. Ecoffey őrjöngő és szakavatott sompolygásai. A jégbe vájt lék az áldozat elgyökkintésére. Papír, tinta és toll az önfeljelentéshez. Nyomdagép, amelyen semmiféle szamizdat eszmét nem sokszorosítanak.
Dosztojevszkij a gazságok nagyobb részét Svájcból, „a hideg és unalmas országból eredezteti. Nem véletlen, hogy Sztavrogin az uri kanton polgára s azon a „zord helyen” csinált gyereket Mária Satovának. Az összeesküvők hangadói amerikások, zavart eszmevilágú nyuga-tosok. Sztyepán Trofimovics íróember paródiába illő főbűne liberális Nyugatimádata s hogy még tetszeleg is az előfutár pózában. Gyötrelmes vétke, hogy mindez nevelési elv gyanánt egy Verho-venszkijban fogant meg, öltött testet. Az író napvilág elé tárja a lényeget, miszerint idegen csírák fattyúhajtásai élősködnek az amúgy is beteg szervezeten, Oroszországén, s félő, hogy anyácska áldozatul eshet az importált eszmék Antikrisztusának s a legzsarnokibb Bátyuska Cárnak. Történetesen – tehetnénk hozzá – egy Sztálinnak, akit – hiába csűrjük-csavarjuk – mégiscsak a svájci ihletettségű Uljanov segített hatalomra.
Helyeslem és művészhez illő gondolkodásmódnak tartom, hogy Wajda nem engedve a kényelmes historizálásnak, védelmébe veszi az írót, az író profetikus látásmódját és elvi merevségét, amely tüntetőleg ortodox egyházian keresztényi volt. Valamit valamiért. Ha a filmrendező és dramaturgjai belülről élik át az Ördögök helyzeteit, fordulatait, alakjait: be kell bútorozkodniuk a regényben, s még egy évszázadnyi súlyos tapasztalatukkal a tarsolyukban, az ortodoxiákra vonatkozó súlyos tapasztalatok birtokában sem ítélkezhetnek a regénybeli nézetek felett. Darabosan szólva: egy halott író művén belül nincs hely a „Pamjaty” számára s nem fér oda a reformer-szándékú ítész sem. Másfelől elviselhetetlen lenne, a hideg művészetbölcselők kezére játszana, ha a világirodalom géniuszai minden ízükben tökéletességek volnának. Valamit valamiért. Egy addig sohasem volt zseniális jelenet során Kirillov, mielőtt főbe lőné magát, kiveri a gyertyát másodosztályú ördöge mancsából és a sötétben beleharap ebbe a kézbe: két, fájdalomtól torzult arcféle sejlik –, a csúcspontért a jelenet fölvezetését is muszáj befogadni: „írja alá: Vive la république, és elég!” – „Remek”, – Kirillov szinte felüvöltött elragadtatásában. – „Vive la république démocratique sociale et universelle ou la mort”
Nem tudom, s talán nem is bizonyította be senki, hogy az üvöltésnek, elragadtatásnak, bódulatnak, a boldogság mámoros, karikatúrával felérő köz-óbégatásnak valóban köze lenne a szláv néplélekhez – ha van ilyen. Az egzaltáció Dosztojevszkij alkati kifejezésmódja. Nála természetes, hogy amíg Mária Satova állati üvöltések közepette világra hozza a másik férfitől való gyerekét, a születő misztérium láttán Satov boldogságból eufóriába emelkedik, mintha LSD-t szedett volna. Nincs felvételünk a forgatásról, ezért csak gyanítható, hogy Wajda mintegy lebegve-oldódva alkotta újjá a szcénát. Mint aki a rendezéstől behunyt szemmel is visszatalált a demiurgosz gyermeki öröméhez.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/02 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4278 |
