Székely Gabriella
Csehov ha tudná, hogy a sors milyen kegyetlenül bánt el kedves három nővérével! A száz évvel később született Olgával, Másával, Irinával, akikben az ő vigasztaló jóslata szerint örömre változik majd a szenvedés, s boldogság és béke uralkodik a földön. E felelőtlen Ígérgetést egy jó évtizede már Jurij Ljubimov is számonkérte Csehovtól a Taganka színpadán. A darab eredeti műfajmeghatározása szerint komédiát rendezett. Kitárta a színpadtetőt, beengedte a hetvenes évek Moszkvájának csillagos egét, és az elvonuló katonazenekar pattogó ritmusára a kétségbeesetten összekapaszkodott három nővér a népszerű rádióbemondók, a büszke és öntudatos „Govorit Moszkva” hanglejtésével szavalták, hogy élni kell, dolgozni kell, az életük még nem fejeződött be, és hamarosan megtudják, miért élnek és miért szenvednek.
Lukáts Andor következetesebb és könyörtelenebb Csehov-interpretátor. Úgy véli, hogy Prozorov-nővérek, Versinyin nevű alezredesek, Tuzenbachok, vagy éppen Csebutikin katonaorvosok bármely kormányzósági városban állomásozhatnak, távol az álmoktól, a remélt boldogság Moszkvájától, és éljenek bárhol, akár az 1987 és 1991 közötti Magyarországon, egy szovjet kolónia panelházában, sorsuk, négy felvonásban Csehov szavaival is elmesélhető. Csehov, úgy látszik, az elkövetkező évszázadokra előre megírta a hétköznapi boldogtalanság, az értelmetlen, tét nélküli szenvedések szakkönyvét.
A Három nővér, Lukáts Andor első játékfilmje lenyűgöző. Az első percekben a mulatságos ötlet groteszk báját élvezzük: egy moszkvai lakótelepből átültetett emeletes ház árválkodik a háttérben, gimnasztyorkás kiskatonák mázolják szörnyűséges színre a lépcsőkorlátokat, és kinn, a szabadban betonaljzatra csavarozott padokon vendégek gyülekeznek, hogy nevenapján köszöntsék Irinát. 1987-et írunk. Russkaya vodkát isznak, Sophianét szívnak, a leves kuktában fő, és a névnapi ajándék egy elektromos szamovár. Olga Versinyin váratlan látogatásakor, zavarában a pad alá bújva veti le magáról a speciálisan magyar találmányt, a nájlon otthonkát. A szépséges Mása az ittállomásozók jellegzetes sminkjét viseli. Pedig Mása magyar férjet szenved maga mellett, Kubinyi Ferenc tanár személyében, aki az „ő” iskolájukban tanít, és akinek orosz kiejtését Olga szorgalmasan javítgatja. Aztán lassan belopakodunk a Prozorov-lakásba is, az elhunyt tábornok olajfestékkel csempézett konyhájába, panelszobáiba, az orosz szőnyegekkel, vállkendőkkel, zongoraterítőkkel otthonossá zanzásított különös világba.
Jönnek a vendégek, a tisztek, a kihízott, kopaszodó Versinyin, az új ütegparancsnok, aki – mint mi már tudjuk – csak négy évig vezényli ütegét itt nálunk, és Andorai Péter előadásában a rossz házasságban élő férjek önsajnálatával, idétlen közhelyekre fordítja le a csendes túlélés filozófiáját. Jön Csebutkin (Garas Dezső), akiből a kábítós injekció szintentartó hatása mellett ma már csak alkoholszag árad, a három nővér édesanyja iránt érzett reménytelen szerelem kihűlt és nem táplál részvétet. Már viccből sem hitegeti magát azzal, hogy élete nagy és van értelme. Tuzenbach (László Zsolt) ijedten kitartó kiskatona, főhadnagyi rangjelzéssel, a magát Lermontov-nak képzelő Szoljonij (Gazsó György) faragatlan bunkó. Andrej (Máté Gábor) tréningruhás pacal, akinek sosem hisszük el, hogy valaha is számot tarthatott volna egyetemi katedrára. Natasa (Ráckevei Anna) sem az a delejesen ravasz nőszemély, aki a Prozorov-házban észrevétlenül átveszi a hatalmat, csupán egy ócska kis vidéki magyar kurva, aki hasznot vél, ha bekerül „ezeknek” a családjába, a paneles összkomfortba.
Elsilányult itt minden, ember és táj. Csehovnál nyírfaerdő övezi a nővérek házát, Lukátsnál egy csenevész kis faiskolás próbál levelet növeszteni fakorláttal védett fészkében, 1991-re sikerül is néhány új ágat hajtania. Ebben a társaságban Mása arról panaszkodik Versinyinnek, hogy csak a katonatisztek között érzi jól magát, mert a civilek közt általában nagyon sok durva, kellemetlen ember van. A durvaság fölizgatja és sérti, szenved, ha látja, hogy valaki nem eléggé finom, sima és szeretetre méltó. A nővérek életét a filmrendező minden eddiginél kilátástalanabbra formálta. Moszkva egyszeriben még messzibbre és ugyanakkor vészjóslóan közeire került. Itt, ezen a drótokkal elkerített kolónián még magányosabbak, még kevésbé használhatják francia, német vagy olasz tudásukat. És különben is, valószínűleg csak képzelik, hogy beszélik e nyelveket. Ugyan mikor és hol tanulhatták volna, melyik moszkvai nyelviskolában?!
A film kezdő képsorainak groteszk bája észrevétlenül elkomorul. Kardos Sándor kamerája, mely eleinte tétován cselleng a bérház szánalmas kis udvarán, kuncogva mutogatja a névnapi ünnepségre érkezőket, akik mulatságos módon Csehov dialógusaival diskurálnak, a dolgok haladtával egyre tárgyilagosabban fotografálja a hősöket. A parányi szalonban, az egérlyuknyi hálószobákban a színpadi szöveg harmonikusan belesimul a szereplők gesztusaiba. A csehovi dikció nem zavaró, hanem különös, erőszakmentes tragikomikumot sugároz a képekre. A csehovi szó és a lukátsi kép közötti évszázados különbség a jelent minősíti. Nem az irodalom avíttas, a mi életünknek nem felelnek meg a szavak.
A belső terek csöppet sem stilizáltak, napjaink konkrét rekvizitumaival zsúfoltak. Színpad nem fér el ebben a lakásban. A szereplőkre nem süt rivaldafény, nem panaszkodhatnak a nézőnek. Közönségük sincsen. Lukáts Andor filmet rendezett a Hamm nővérből, nem színházat. Szorosan a csehovi út mentén mai történetet mesél el, három nővérről, meg néhány hozzájuk tartozó szerencsétlenről. Olga vénkisasszonnyá gömbölyödött fejfájós tanárnő. Most már tudja, hogy az ember nem szerelemből megy férjhez, és hozzámenne akárkihez, mindegy, csak tisztességes ember legyen. Még idősebb emberhez is. Hiszen az egészen más... Mása élete nagy szerelmét hagyja elveszíteni, tehetetlenül látja elúszni a boldogságot. Olyan ez – mondja –, mintha regényben olvasná az ember, csakhogy a regényekben minden annyira érthető, és ha az ember maga szeret, akkor látja, hogy senki sem tud semmit. Valóban nem. Hogyan is szeretheti a filmkockáról filmkockára szépülő Mása ilyen végzetesen ezt a slemil alezredest? Hiszen semmivel sem különb bugyuta tanár-férjénél.
Irinához a legkeményebb a sors. Mégsem ízlelhette a szerelmet, a postai robotban Olga fejfálós munkájának értelmét sem tapasztalhatta meg, és végül még a megszenvedett beletörődést sem élvezheti. Nem dolgozhat együtt békében valahol a tajgai téglagyárban a kicivilesedett Tuzenbachhal. Ezt a Corvin áruház polcain turkáló, edzőcipős orosz turistát is elvették tőle.
Vacak kis tragédiák pislákolnak a vásznon. A szereplők hiába biztogatják egymást, hogy „maga szép, maga jó”, látjuk őket. Ki emlékszik már Asztrov doktor intelmére, hogy az ember legyen mindenben szép. Arcban, ruhában, lélekben, gondolatban. Száz év multán szánalmas figurák ágálnak sorsuk ellen. A nővérek Moszkvába vágynak, majd megrémülnek, mi várja ott őket 1991 tavaszán. A vidám katonazenekar hangjaira masírozó, új kalandokra berendezkedő tisztek kiebrudalt vert seregként indulnak haza. És Mása lélekszakadva keresi a pályaudvaron a maga rossz házasságban élő, kétgyermekes Versinyinét, Irina pedig a sárban lohol edzőcipős orosz turistája után.
Lukáts Andor ezekből az elposványosodott történetecskékből rendezett olyan kétségbeejtő drámát, amelybe már bele sem lehet halni. Csehov ezt hívja komédiának. Színészei, persze elsősorban a három nővér, Csákányi Eszter, Tóth Ildikó és Börcsök Enikő a lezüllött kisszerűségből a falatnyi fürdőszobában, a gardróbszekrény ajtajának dőlve, felkavaróan játsszák el nagy elődeik végzetes tragédiáját. A boldogságot most már biztosan nem találják meg, sem Moszkvában, sem itt a folyóparti garnizonban, és senki sem fogja megmondani nekik, hogy miért élnek és szenvednek.
A Hamm nővér első, Művész színházbeli bemutatója után a század első éveiben (amikor Versinyint maga a rendező Sztanyiszlavszkij játszotta, Mását pedig Csehov felesége Olga Knipper), Innokentyij Annyenszkij, költő és esztéta azt írta a darabról, hogy a legkönyörtelenebb történet, amit valaha látott és olvasott. Ha tudták volna, hogy lesz még egyszer egy magyar színész, rendező, filmrendező, aki újra elolvassa Anton Pavlovics darabját, és filmet rendez belőle!
Úgy látszik, hiába múlik az idő, a nővérek hangját és arcát nem lehet elfelejteni, és azt sem, hányan voltak testvérek. Pedig elmúlt egy kis idő. Ha nem is két-háromszáz év, csupán száz. Versinyinnek sincs igaza, az ő életükre nem félelemmel és gúnnyal emlékezünk, hanem nosztalgiával. Azóta csak rosszabbak és szerencsétlenebbek születtek, és nemcsak abban a városban.
És mégis, ha Lukáts Andor három nővére körbetekint mai filmhőstársaikon, irigylésre méltó helyzetben találják magukat. Miként a súlyos beteget gyötrő láz jelzi a szervezet működő védekezőképességét, az ő sóhajaik, szenvedéseik azt bizonyítják, hogy legalább még élnek, így.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 45-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4258 |
