Reményi József Tamás
Mintha csak a Száz év magány mágusa támadna föl, Melchiades, aki „az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi”. A magyar Macondót látjuk a képernyőn, egymásba fonódott sorsú nemzetségek és nemzedékek sérelmeivel, családiasán közös titkaival. Befülledt, zárt világ ez, amelynek közelmúltja összetorlódva, szétfejthetetlenül gomolyog előttünk, miközben nagyon jól kiismerjük magunkat benne; föladott kérdéseire válaszolni nem tudunk, de a megválaszolatlan kérdésekkel napról napra együtt élünk. Messziről nézve felfoghatatlan, hogyan vagyunk erre képesek, mi, a túlélés bajnokai – közelről jól látszik, milyen ára van.
Gazdag Gyula tévéfilmje az 1956-tal kezdődő korszak emberének jellegzetes tartását-magatartását mutatja be. Azt a – pszichológiai műszóval – beállítódást, amely döntéseit kimondva vagy kimondatlanul, olykor, kitüntetett pillanatokban tudatosulva, többnyire azonban az ösztönös gesztusokban, a kialakult reflexekben vezérelte. Négy portré követi egymást, a legszükségesebb, kiváló érzékkel tömörített háttérinformációkkal, híradórészletekkel kiegészítve.
A Battonyáról indult egykori munkásfiú, Szűcs István, a katonatiszt-feleségből vállalkozóvá lett Papp Ferencné, a titkosrendőr Baj esi István, az értelmiségi Ungváry Rudolf története eggyé forr, holott a film készítői nem élnek a „nemzeti sorstragédia” könnyen sematizáló eszközeivel, nem kutatnak bűnöst és áldozatot sem – miközben kérlelhetetlenül rámutatnak a bűn és a szenvedés drámai csomópontjaira. A cím hangsúlyos többes száma éppen arra figyelmeztet, hogy nincs, nem születhet olyan krónika, amely minden mesélő szempontjából elfogadható, de a bölcs tájékozódás, az önvizsgálat fedezetével bíró empátia révén mégis törekedhetünk valamilyen összegzésre. Ez a törekvés itt bámulatos eredményt hoz, annak köszönhetően, hogy Gazdag Gyula dokumentumfilmes pályájának valamennyi erénye összegződik: metsző, ám humánus figyelem; bujkáló, visszafogott irónia; sohasem tolakodón poentírozó, finom ritmusváltásokkal érvényesülő drámai érzék; a kompozíció ereje. Ez utóbbi különös jelentőségű, ez a Melchiades-i varázslat kulcsa.
A Szűcs István-epizód kezdőpontja ’56. október 26., egy túlélt kivégzés délutánja; Papp Ferencné története a hatvanas évek KISZ-mozgalmának lelke-sültségével lódul neki; Bajcsi Istvánt már a nyolcvanas évek végi ellenzéki tüntetések „civilruhásaként” ismerjük meg; Ungváry Rudolf pedig a jelen, a mérlegkészítő utókor érvényes pozícióját keresi. Mintha haladnánk az időben, ugyanakkor valamennyi szereplő a maga históriájának teljes körét járja be, mígnem Ungváry visszavon oda, ahonnan elindultunk – a kivégzések pillanatához –, bezárva egy nagyobb kört, a kompozíció egészét. Nagyon óvatos mozdulattal, mint amikor gyógyulatlan sebet tapintunk, érzékelteti ezzel a rendező: bárhogyan alakult is a sorsunk, mint valami ősesemény, ősök, ott rejtezik a mélyén ‘56 földolgozatlan traumája. Ezt a tényt azonban Gazdag nem misztifikálja, „csupán” kétségtelenné teszi, miközben a traumára rárakódott évekre figyel.
E figyelem következetesen irányul szereplői életének három síkjára. Mindenekelőtt – ahogy a valóságban – láthatóak azok a hétköznapi mozdulatok, a létezés természetes tennivalói, amelyek a legkülönbözőbb életstratégiák, fordulatok alatt, azok ellenére is makacsul megtartanak. A vallomások tehát szituatívak, s ezek a – legegyszerűbb, kimódolatlan – szituációk érzékeltetik a megmaradás vegetatív szintjét. A katonatiszt özvegye rutinos-bensőséges mozdulatokkal bontja dús vendéghaját, s teszi a csavarókat a horgolt sapkácskákkal gondosan díszített desodorok sorfala elé, miközben őszinte megrendüléssel beszéli el férje öngyilkosságát; a titkosrendőr, akinek riadt-ingerült arcát a Fekete Doboz felvételén látjuk elébb, utóbb birkáinak kedveskedik s csöndes szorgalommal szálazza a borsót; Ungváry a minden-reggeli rítusok szerint indul s ér el munkahelyére, a rendezett élet puritán kulisszái közül szól az átélt borzalmakról.
A második sík a mindenkori döntéseké. Pappné a 60-as évektől „divatos” életformát – a felügyelet alatt tartott infantilis közösségek életét – elhagyván az új érában is a divatot követi, amikor tevékeny természete a vállalkozásokba viszi. Úgy halmozza őket, mint a desodorokat: tizennyolc négyzetméterre virágkötészetet is, akupresszúrát is, szoláriumot is tervez. Váltása magától értetődő és zökkenőmentes, mégis: árnyékot vet rá a férj öngyilkossága, aki addig látszólag ugyanazt a pályát futotta be, ám egy kritikus ponton választását feltehetőleg mélyebb értelemben egzisztenciális, erkölcsi megfontolások befolyásolhatták.
Bajcsi ’88-ban úgy dönt, hogy az erkölcsrendészetről átmegy az Állambiztonsági Szolgálathoz, a rendszerváltás után azonban nem marad, noha lehetősége van rá („azt mondták, a szolgálatot új alapokon kell kezdeni” – néz a borsóra fanyar mosollyal), elszegődik képesítés nélküli tanítónak, és: igyekszik megakadályozni, hogy az ügyosztály iratait főnökei megsemmisítsék. E lépéssor mögött egy személyiség ösztönös következetessége áll, amelynek előterében nem üres mentegetőzés Bajcsi végszava: „keresik a bűnösöket, de vannak-e ennek az ügynek (lényegében a közelmúltat nevezi ügynek) bűnösei, én nem érzem magam annak”.
Mindezek erkölcs- és életfilozófiai értelmezése a film harmadik síkja, amelynek fogalmi kifejtésére vállalkozva Ungváry az alkotóknak mintegy alteregója is. (E funkció stilárisan megterheli az ő epizódjának első perceit, amikor didaktikus verbalizmussal mintha elmagyarázná, amit addig láttunk.) Ungváry a Nagy Imre-temetés napján, ’89. június 16-án lép elénk, amint az egykori miskolci egyetemisták nevében koszorút helyez el. Később kiderül, az a gesztus sokkal többet jelent az emlékezésnél: egy áldozatokat követelő kor egészétől vett emelkedett búcsú. És ezen a ponton villan össze igazán erős fénnyel a Magyar krónikák kezdő és záró fejezete. Az ötvenhatos októberi délutánon a kivégzé osztagban ott állt Szűcs István nővérének udvarlója; az életét megmentő szanitécek a kivégzők bajtársai voltak; „gyilkosa” s későbbi feljelentője ugyanazon a napon csaknem halálos lövést kap, a testét félbeszelő vágást, mint végső, kétségbeesett érvet hosszan mutatja a kamerának. Erre a káoszra rímel rá Ungváry elbeszélése az ávósok akasztását s a forradalmárok kínzását is mélyen átélő emberről, aki a történtek után már „egyetlen álma mellett sem tud véglegesen dönteni”, de gyöngesége egyben a méltósága is.
Szűcs besúgójának rossz a memóriája. Támpontot kér a történtek felidézéséhez... Az, hogy nyilvánvaló kibúvó-keresése nem csupán nevetséges és megvetést keltő, a film alkotóinak érdeme. Gazdag Gyula, a forgatókönyvben közreműködő Ajtony Árpád (milyen távoli már az a legendás novella-antológia, amelynek borítójáról az ő portréja s az Ungváryé tekint ránk), az operatőr Szabó Gábor munkája után közelmúltunk rekonstruálásában ennél kevesebbel már nem érhetjük be.
*
(A filmet november végéig a Belga Televízió, a Swisse Romande, a RAI 3., a La Sept és a Francia Televízió 3-as csatornája – az utóbbival egyidőben a budapesti Francia Intézet – mutatta be. A Magyar Televízió még nem tűzte műsorra.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4254 |
