Gothár Péter
A Filmszemlén mutatják be Gothár Péter új filmjét, amely Bodor Ádám novellájából készült.
„A selyemrétre akarsz menni, ugye királyfi? – kérdezte az öregasszony.
– Oda, nénémasszony, oda.
– No, ha oda, akkor ne itt keress magadnak paripát.”
(Benedek Elek)
Előjáték: A szaklap (ez, amibe írok mostan) tájékozódó jellegű kérdéseket tett.
Először (is): Azért válaszolok úgy, ahogy, mert én is benne vagyok mindabban, amit fikázok itten. Oka – része, bárgyú kézművese vagyok.
Aztán: azért is, mert ez a hónap lenne a magyar film ünnepe, mikor mi, hitbizományunk segítségével magunkat tömjénezzük, teret engedünk a belőlünk élőknek, nyomdai íveket biztosítunk nekik saját magunk lejáratására. Már-már úgy érezhetnők, hogy a pénzt, amit nem filmre költünk, a Magyar Film reklámjára fordítjuk éppen.
Részlet: Döglődik ez a szakma, kevés benne a vér a pucájába neki, a rendezők nem beszélnek egymással, taxiajtókat csapkodnak, hagyják felszínre kerülni a tehetségtelenséget és a fantáziátlanságot. Nem beszélnek nyelveket, rendelnek, egyáltalán nincsenek is, csak tanárok vannak meg végzettek, akiket az különböztet meg az előbbiektől, hogy ők csinálnak, a többiek meg nem (alig) filmeket. Van is ilyen: alig-film. De azért királyok mind, mi rendezők. Önkifejeznek államköltségen, és félnek a klasszikusoktól. Kuratistákat vesznek a nyakukba, sikkasztókat tűrnek meg maguk között, nem írnak, nem olvasnak. Ezért aztán az írók sem írnak nekik. (Pedig hát nincs is jobb egy biztos alapon álló – mit mondjak – húsz? oldalnál.) Azt hiszik, hogy a forgatókönyv műfaj, hogy rendezőnek „lenni” életforma, hogy az én filmem jó, a tied – amit nem láttam, mert nem kaptam rá jegyet –, a tied meg nem, hogy a színészeket/szetet nem kell ismerni, nem kell színházba se járni. Hogy tehetségesnek lenni „állapot”, és elfelejtjük, hogy annak kell lenni, hogy lehet rossz filmet csinálni („túlgravírozni fiúk, lányok”), de pontosan kell fogalmazni. Hogy változtatni kell a filmcsinálók és a filmből élők arányán(vessző) vagyis hogy úgy kellene legyen: ne a filmből élők határozzák meg a filmek számát. Baromság onnan nézni, hogy a magyarul beszélők közül hányan vettek rá jegyet. Ha egy hétórás magyar filmnek összesen hétszáz nézője volt, akkor az óránként száz néző. Ha ez a Magyar Film nézőszáma, akkor annak a filmnek jónak kell lennie.
Mrozek: „A kritikus egy a nézők közül, a közönség tanácsadója... idegenvezetője... Olyasvalakinek kell lennie, akivel a rendező tudna, s ha tudna, akarna is beszélni a rendezésről... színész a színészetről, a járókelő pedig az életről.” – Nincsenek tanácsadói a közönségünknek. Okos lövészek vannak, biztos igazuk van.
Aki lövöldöz(ik), még nem biztos, hogy párbajképes.
Részlet: Úgy két éve megállított S., stúdióvezető (az én S.-m) a folyosón és értésemre adta, hogy filmet csinálhatok A részleg című novellából. Különös pillanat volt, mert már sokszor beszélgettünk az életben, és alig-alig is lehetett nekem bármit az értésemre adni.
Részleg: Több mint húsz éve annak, hogy Kolozsvárott megismertem Bodor Ádámot. Minden leírt sora megalázóan filmszerűbb volt, mint amit valaha is forgattam. Minden lehetséges helyen és alkalommal próbálkoztam ezeknek az anyagoknak a lefilmezésével, de valami elrettentő alap-erő sugárzott belőlük. Úgyhogy a Bodor-film kezdett Toldivá, Iskola a határonná, Sorstalansággá – vagyis be nem teljesült szomorú álommá válni. Az akkori kuratisták nem ismerték, nem akarták ismerni ezt az erőt. A Bodor szívbemarkoló tehetségét, pontosságát. TV-sorozatok „mentek” akkor, évekre – rendezőileg, nézőileg –hozzáférhetetlenné téve a magyar klasszikusokat.
Részlet (bár nem elhanyagolható): A részleghez kellett a Sinistra körzet (kisalakú nagyregény) – bár illik ismerni a Bodort. A Bodor egy Klasszikus.
Részleg: évről évre felmerült mint filmipari terv, de maradt is az. Egyszer megcsináltam a rádióban – akkor ott épp lehetett –, hogy el ne aludjon. Bennem. Úgyhogy: lehet mondani, nem ért készületlenül a lehetőség tizenkét év után. Speedy Gonzalesként u. n. „munkához” láthattam. Néhány konvenciót, csalót és országhatárt kellett legyűrnöm csupán, hogy újabb két év átfutással, hihetetlen anyagi és kommunális körülmények között, 2x leállítva és 4x leértékelve elkészülhessen a film. Vihetik a szívességtevők.
Pénz a falban: A film, ez a rendkívül szubjektív döntésekhez szabott termék az első leírt sortól-kockától az első nézőig kontaktusokra, emberekre alapozza önző létét. Szüksége van emberekre. Hogy stúdiónak, stúdióvezetőnek, medikusnak hívják azt az embert, aki bizonyos nehézségeket kivéd, akinek van arca, és hisz a mi vágyainkban – mert ezekből lesz a film –, az mindegy. A vágyakhoz szükséges pénz előteremtése csak akkor lehetséges, ha személyesen, viszonyban létezik és él az a film, amit meg akarsz csinálni. Ezek az emberek most meghaltak, becsapottak, elkullogtak, néha voltak. Ingadozik a bizalom. Ezért aztán nem hiszek a csomagokra, arctalan papírokra adott pénzekben. Van itt egy passzentos példa: (mondjuk) nem fordul elő Carlo P.-val, hogy odaad valakinek filmre hetven-nyolcvan millió forintot, akivel nem ül le előtte a filmről beszélni. Igaz, a hetven-nyolcvan millió forint rendkívül kevés itt/ott egy filmre. És hát aki itt a „nem”, az nem is a saját pénzét osztja.
Részleg: Elmozdulás a novella, a kész film? Elmozdulás a várthoz képest? Itt rosszul tűrik a mániákus embereket, az elmozdulást. Remélem, hiszem, hogy az. Hogy ez a film is az. Én a „vártat” tűröm rosszul. A köztes időt.
Részlet: Ha egy rendező tud aludni forgatás nélkül évekig, ha azt hajtani nem belső kényszer, akkor ő nincsen is. Ez a szakma mániákus emberek mániáin múlik, és egy film csak úgy tud elkészülni, ha a rendezőn kívül még valakinek a mániájává válik.
Részlet: A tizedik év végére sikerült megőrjíteni a Televíziót, ott Sz.-t (Szőnyi G. S.), pártoló taggá tenni S.-t (Simó). De az is lehet, hogy fordítva volt. Vagyis hogy A részlegnek lett volna az a mániája, hogy énrám vár tizenkét évig. Itt aztán felmerül az a részletkérdés, hogy kell-e tizenkét évet érlelődni egy kristálytiszta alaptörténetnek, egy szinte kész filmnek, vagy elég, ha a mániás ember az összelihegett, -harácsolt, -könyörgött, -bulizott, (mert itt érdemelt az nincs) lehetőség kapujában a következőket gondolhatja:
1. Pezsgőt.
2. Valaki rendezze meg. Mire összejött, elfáradtam.
3. Ha még egyszer valaki azt mondja, hogy „tanulják meg a rendezők összeszedni és megbecsülni a pénzt”, az menjen az anyjába (nagy A).
4. A rendezés másfajta munka, mint a pénzszerzés. Van-e még bennem másfajta?
5. A lehetőségnek nincs is kapuja.
6. Minden másnak van.
7–10. Előre nem látható gondolatok (azaz vis maior).
11-től fölfelé: És különben is: én találtam fel a spanyolviaszt kétezer-négyszáz méteren a BOLBOCS nevű hegyen, negatív húsz fokban, úgyhogy az is román.
A sorrend: helyes megválasztása után (egyes – hármas – egyes) mehetsz fejjel a „titkok kapujának”. Maga a filmezés már semmi ahhoz képest, amit előtte meg utána kapsz.
Részleg: Romániában forgattunk, mert ott kellett. Román színészekkel és egy remek ottani stábbal (ott még van az, ami itt már nincs). Keveset szeretnék beszélni arról, hogy mit tettem hozzá az élethez, ami ott nincs, mit tettünk hozzá a filmhez, mikor azt a színészek tették.
Kígyóbűvölés: Avatatlan kezek egy kelet-európai szálloda halljában összeterelik egy nagy ország kis és nagy színészeit. Minden ország, ahol nem vagy otthon – nagy, minden színész – nagy. Egy válogatás mindig megalázó kígyóbűvölőnek és aktornak egyaránt. Szeretem a színészeket. Kölcsönösen feldicsérjük a könyvet, egymás soha nem látott rendezéseit, alakításait, aztán elkerülhetetlenül: „akkor mutass valamit (szívem)”. És ő mutat. És az soha nem az (szerencsére), amire az ember (itt: rendező) vágyik. Intuícióira, magára van hagyva. És ez a magára nem itt kezdődik, de innentől végérvényes.
17. Menjen az anyjába az (a szürke), aki még egyszer azt mondja, hogy a film a rendezőé.
18. Ha jó, a mi filmünk, ha szar, akkor ő bukott. A rendező.
Részlet: A rendezés nem önálló munka, az alkotó tehetségtelensége, sebezhetősége hatványozódik, ha rosszul választ társakat. Romániában nagyon sok színész dolgozik. A számukra egyetlen cél és lehetőség a játék komolyan vétele. Az, amit számukra a színház (film) mint élettér jelent. Mint minden fűtetlen országban, ez a hely szentnek számít. A „szakma” – erkölcsét tekintve mindenképpen – felettünk, ún. magyarok felett áll.
Részlet: az amerikai filmünkhöz egyszer N. Y.-ban kétszáz ember jelentkezett egy szerepre. Nagyon érdekes válogatás volt.
Mindig is vágytam arra, hogy ismeretlen színészek tegyenek csodát abban a filmben, amiben én (is) dolgozom. Az önmagában kevés (mivelhogy alapkövetelmény), hogy valaki az arca mellé az életét is beleteszi egy feladatba. Mindnyájan nulláról indulva, nullára kihajtjuk magunkat. Próbálunk megfelelni saját követelményeinknek.
Kérdés: rajta van-e ez a képen?
Első kézből: Nagy Mari, a toponári lány, aki a főszereplő – rajta van.
Bukarestben: a válogatáson tíz-tizenkét színésszel dolgoztam napokig. Napokig elvarázsoltan felkészültségüktől, és attól a tudástól, ami a mi témánkra vonatkozott. Ebben nőtték fel. Nem válhat ott színésszé valaki anélkül, hogy éveket ne töltsön ugyanazon a színpadon, szobában, (hogy azt ne mondjam – a világon) úgy, hogy magyar partnere, rendezője ne lenne. Ezeken a próbákon döntöttem el, fogy úgy fognak beszélni a szereplők a filmen, ahogy mi ott egymással kommunikáltunk. (Kicsit román, kicsit magyar – ha akar). Végülis a sok tehetséges ember közül igazán a karakter döntött szereposztáskor.
„Békebeli munka” – igazán és elsősorban „csak” munka volt. Évek óta először éreztem igazán jól magam abban, amit szeretek. Felkészülésemet segítette az irgalmatlan és nevetséges babonásságom (bizonyos napokon nem forgatok, nem megyek be a színházba, találkozások, ruháim(ik) meg nem, vagy éppen megálmodott dolgok. Eső. – Vagy nem.) –egyszóval „jó csillagzatom”. Amivel mindent kiszedek magamból, írott anyagból, emberből, (állatból) általában.
A Luminista: V. D. V. Nem mondom, hogy nem volt kényszerítő körülmény és erő az operatőr (a Luminista) kiválasztásában. Ettől a döntéstől évek óta féltem. Valahogy ebben a dologban még mindig emberi tényezőket, érzelmeket engedek benne maradni: Szükségesnek tartom ezt. Pedig itthon ez már rég nem emberi, nem szakmai kérdés. Már csak egy kép. Emlék. Az meg kevés egy filmhez. Ha van haverom Magyarországon, az mind operatőr, mégsem képzelhettem egyikről se (ha egyáltalán végigjárja velem ott a sok hegyet-völgyet), hogy szeretni tudja majd a mi filmünket, és nem csak a saját jövőjére, szép képeire vágyik.
Részleg: Az nézett ki jónak, hogy egy hely(hegy)ismerettel rendelkező ember fényképezze a filmet. Így is történt. A csillagok döntöttek.
A részleg című kaland tehát 1982-ben kezdődött, mikor a novella kéziratát Bodor odaadta. A történet egy nőről szól(t), aki ember. Az akkori Televíziónál óvó fiókba került – úgymond bevételezték –, ezzel is az írástudást és a tehetséget védve az utókor számára. És akkor ez jóindulatú döntésnek számított. Akkor nem lehetett filmet csinálni belőle, most van itt az ideje, vagyis hogy hát én belenőttem az utókorba, azaz az utókor ért utol bennünket, úgyhogy most már rajtunk túl is érvényes ez. (Az idő, mint tudjuk... van, csak nem normálisan múlik.) Biztos más lettem volna, ha tíz évvel ezelőtt elkészül ez a film. De hát én ilyen lettem, és Ő is ilyen.
Láttam egyszer ezt A részleg című filmet, és akkor jól megnéztem. Az volt róla a benyomásom, hogy ez a film egy – a – lehetséges jövő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/02 06-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=425 |
