Balassa Péter
A nyár elején bemondta a rádió, hogy egy dunántúli kisváros iskolájában igazgatójuk ellen éhségsztrájkot folytató pedagógusok „állítólag, valójában” titokban ettek. A hír, miután annyira röhögtem, hogy LIBERO után kellett kapkodnom („nem ereszt át semmit!”, de – fájdalom! – csak LIBRESSE volt a háznál „semmi sem fog kiszivárogni!”), féktelen fantáziálásra késztetett. Belső képsoraim A kis zabálás főcímet viselték, és kedvencem, a radikális Marco Ferreri nagyszerű filmjének inverzét vetítették hunyt pilláim mögötti, titkos étel- és tévékamrám falára. Frigid, elutasító, csontsovány konyhalányok vonultak el előttem, akiknek ideges, üresben mammogó férfiak könyörögtek mindhiába: adnának még néhány falat száraz kenyeret, amivel elvonulhatnának egy sötét sarokba – titokban – falni. A következő képsoron ugyanezek az urak önérzetesen visszautasították a láthatatlan személyzet felkínálta gazdag hidegtálakat, borzadállyal meredtek a pazarul díszített sült kappanra, látványosan koplaltak, látható volt, amint nem eszik halálra magukat, hogy aztán az éj leple alatt – kissé paranoid körbetekingetések közepette: hátha ott van a sötétben a fekete doboz – visszavonuljanak az alagsorba, a pincébe, a rejtett hátsóajtó mögötti evőlukba, a konspirált mellék-étkezőbe (vesd össze A burzsoázia diszkrét bájával), ahol odakozmált rántottlevest habzsoltak (hangok, hangok!, élethű hangosítással és szájak végtelen nagyításban, lassan...), számolatlan pirított kenyér-galacsinnal, és a cellamorzék ősi nyelvén az önmegtartóztatás eredeti szakirodalmának vonatkozó részleteit kopogtatták egymásnak. A harmadik képsor komor bírósági tárgyalóterembe vezetett, amelyben előző urak és hölgyek sötét arccal megbélyegezték az evést, a rágást, a csócsálást, a zabálást, a kajázást, a nassolást, a nyalakodást és a szopogatást mímelő vádlottakat, akik természetesen azonosak voltak velük. A rejtekhelyeken tárolt, grandiózus ételmaradék-negyeket azonnali megsemmisítésre: el-emésztésre ítélték. A vádbeszédeket természetesen az ügyvédek (korpulens, jól táplált alakok) mondták el, rámutatva a titokban, aljas indokból: különös élvvágyból elkövetett étkezési bűntett társadalmilag különleges veszélyességére. A vádlottak keményen saját fejükre olvasták mohóságukat, erősen fogadva: nem étkeznek többé. Ezután az elítélteket titkos cellákba kísérték feltűnően sovány, aszketikus kinézésű, baltafejes foglárok, akik, miután gondosan betömték a cellák minden lehetséges nyílását („száját”), megvető pillantással leoltották a lámpákat, majd gyufaszál fényénél szarvasragut, malacot, őzgerincet, szárcsát és bíbicet, fácánt és véres bifszteket, mindenféle lehetetlen mártásokat és hatvankilenc féle salátát, egzotikus gyümölcsöket és desszertet, krémeket tálaltak föl. A baltafejűek és az elítéltek ismételt, gyanakvó körbeszaglásaiból, pillogásaiból világossá vált, hogy titkos, alkalmasint marcipánból készült kameráktól rettegnek, éppen azoktól, amelyeknek jóvoltából most belső, rejtett vetítőmben, alvilági, underground, bonyolult és sötét adásvételek, kalóz-akciók, illegális tranzakciók, kölcsönös szívességek (zsarolások) és ajándékozások (korrumpálás) kisebb gyilkosságok stb. révén módomban áll végignézni a kis zabálást – miközben két pofára falom a svájci csokoládét, és két ormótlan combomon, ama táj közelében (libero, akarom mondani libresse – nem is tudom,: kicsit zavarban vagyok), észrevétlen biztonságban részvényeimmel pasziánszozom. ők, ezek sokat hoznak a konyhámra: egy titkos ételbank, egy zaba-kassza, egy moslék-trezor munkálataiból, azaz evészeti ügyleteiből zaftos hasznot húzok. Tisztességgel elhíztam, kövérségem betölti az eget és a földet. Kitartóan kizsákmányolok. Vastag szivarjaimmal bebüdösítem titkon erre a célra szerződtetett barátaim, szeretőim, családom és kollégáim életét. Lankadatlanul titkosítok: láthatóvá teszek mindent, a beleket. Jól érzem magam, mert az a legfontosabb, hogy az ember jól érezze magát – ahogy mostanában komoly, befolyásos, egykori szellemi emberek mondogatják, székében hosszában. Hevesen szeretnék igazodni, ezért hízom; hiszen aki kövér, az nagyon érzi magát. A kornak, melyben élünk, ez a meghökkentő, orrfacsaró igenlése, ami folyik – holott napra nap ígérik nekünk: semmi sem fog kiszivárogni, semmit nem ereszt át az észrevétlen biztonság – a falánk sztrájktörőket juttatja eszembe, külön bejáratú, láthatatlan filmemet a kis zabálásról. Ugyanazt a rossz szagú fogást, mint amikor azt mondják (nekünk), illetve mi magunk azt mondjuk, hogy sikeres öngyilkosság, sikeres bombázás. Egyszóval a szabadság áruvá válása, vagyis titkos, kimondhatatlan, jó kis zabálásokba (morzsától a féldisznóig) rejtett jelmondatunk harsog a fogunk között: „Éljen az örök és megbonthatatlan kapitalista realizmus!”
Ádáz (álszent?, elszánt?) olvasóm, sebtiben be kell fejeznem mert nyílt színen leettem magamat. „Sorry”, ahogy mondani szokás. Ne csüggedj, majszolunk még, fel-alá sétálgatva beleink falán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/11 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4248 |
