Székely Gabriella
Ez a film olyan, mint egy Bresson-stílparódia. Rezzenéstelen arcú színészek felolvasó hangon mondják párszavas közlendõiket fekete-fehérben, csupasz falú szobákban, homályos utcasarkokon, sötét buszmegállókban, az álló kamera elõtt. A sztori, a színészi játék, az érzelmeket közvetítõ mimika kiûzetett a filmbõl. A lélek mélységeit, az emberi kapcsolatok, a szerelem, a barátság gyötrelmes titkait nem megérezteti, érzékelteti, hanem illusztrálja az Amerikában élõ rendezõ, Szabó Gábor.
Ez a végül is amerikai-magyar koprdukcióvá sikeredett „elsõ film” Budapesten és Los Angelesben forgott, de igazából mindegy is, hogy „hol”. A budapesti szerelem és a Los Angeles-i barátság története bárhol játszódhatna, csak egy férfi-esszenciára lemeztelenített, nevétõl, közegétõl, személyiségétõl megfosztott hõs szükségeltetik. Hozzá partnernek a nõ- és a barát-esszencia társul. A férfinak valamiféle hivatása és szexuális vágyai vannak. A nõt csak a szerelem élteti. Az elcsábítás, a megszerzés, a birtoklás diadalát, majd az unalom, a válás történetét szexuális aktusok sorozatában ábrázolja a film, sokak számára talán megbotránkoztató nyíltsággal. A kisajátító machoszerelem és barátság mûködési mechanizmusa hasonló. Az utóbbi esetben a kifejezõ közeg a telefonhívásokra odarendelt beszélgetõ partner megjelenése illetve távolmaradása.
Szabó Gábor módszere világos. A legbonyolultabb érzelmek, életek is végsõ soron közhelyszerûen bonyolódnak, uniformizált kellékek között: a telefon a személytelen kommunikáció eszköze; az autóval elérjük a másikat; az asztalra terített kés, villa kanál – ha étel is tartozik hozzá, a gondoskodó szeretet, ha nem, a dacos „egyél, amit akarsz” jelképe. A megvetett ágy közös alvásra csábít, a beágyazott fekhely a magányt vetíti elõre.
A közhelyek valóban megjeleníthetõk képi klisék sorozatában. Korai filmjeiben Fassbinder, például, a konyhai falvédõrõl léptette le kispolgár hõseit. Csak éppen megtartotta a falvédõ keretét.
Gyanítom, hogy Szabó Gábornak nincs távolságtartó képessége, egyszerûbben: humorérzéke. Szikár, bressonian puritán filmjével (lehetséges, hogy az ifjú titánok manapság divatos szólásával élve, a rendezõ majd megkérdezi, ki az a Bresson vagy Fassbinder) azt hirdeti, hogy az emberi kapcsolatok, a szerelem, a barátság ilyen könnyen megfejthetõk, ilyen primitív rugóra mûködnek. Erõsen kétlem, hogy igaza volna, akár a valóságban, akár a filmvásznon.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/11 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4241 |
