Hegyi Gyula
A közéletben többnyire csak üres szólamnak számít, hogy „a kitüntetés kötelez”, de a filmiparban bizonyos címeknek továbbra is dollárban és lehetőségekben kifejezhető értéke van. Szabó István Oscar-díjával és a Mephisto reputációjával beemelkedett azoknak a nemzetközileg jegyzett filmrendezőknek a sorába, akiknek minden egyes új vállalkozása hír, esemény a mozipiacon. Nem feltétlenül nagybetűs hír, nem mindig szenzáció: mégis, névtelen (nemzetközileg névtelen) kortársaiknál sokkal nagyobb esélyük van munkára és a munka nyomán a szakma figyelmére. A Találkozás Vénusszal nemcsak így született, hanem bizonyos értelemben erről is szól. Főhőse, Szántó Zoltán magyar karmester, aki magyar útlevéllel, de bizonyos nemzetközi hírnévvel járja a világot, és a történet szerint éppen Párizsban mutatja be Wagner Tannhauser című zenedrámáját. Az idegen zenekarral dolgozó dirigens és a külföldi produkcióban forgató filmrendező között igazán nem nehéz hasonlóságot keresni, és a nemzetközi koprodukciók hangulatát Szabó Istvánnak minden különösebb rejtjelezés nélkül, könnyedén és szellemesen sikerül felidéznie. (Egyébként Szabó István is rendezett a párizsi Operában.) A történet kulcsa az a kettősség, amellyel a Kelet-Európából érkező karmester (rendező) helyzete jellemezhető. Egyrészt elismert művész, nemzetközileg jegyzett név, aki hivatásából eredően sok-sok ember munkáját irányítja, értékeli, ellenőrzi – másrészt mégiscsak „keleti” egy nyugati közegben, ahol a neki „alárendeltek” otthon vannak, ő pedig nem. Kelet és Nyugat viszonyának ezt az egészen sajátos aspektusát meglehetősen kevés ember érzékeli belülről – és Szabó István bizonyosan közéjük tartozik. Olyan témát választott tehát, amelyet ő kiválóan ismer – magabiztos témaismerete mindvégig érződik is a filmen.
A történet napjainkban játszódik, így az alaphelyzetet tovább bonyolítja az egykori „Kelet” felbomlásának folyamata. „Ex-East” halljuk a filmben, de láthatóan senki sem tudja, mit is jelent a „Kelet” ex-szé válása: ettől hősünk háttere, ha lehet, még bizonytalanabb nyugati munkatársai szemében. A dirigens egyébként nem politizál, nem beszél hazájáról, ellentétben a soknyelvű operatársulat egyéb tagjaival, akik nemzeti előítéleteiket, politikai rögeszméiket és történelmi emlékeiket a próbák amúgy is feszült légkörében idegesen, nemegyszer hisztérikusan élik meg. Szabó István tartózkodó humorral, de ugyanakkor érezhető rosszallással ábrázolja a szinte pótcselekvésként kirobbanó nemzetiségi gyűlölködéseket, melyek filmjében (is) egyszerű rugóra járnak: aki kifogy emberi és szakmai érveiből, az faji, nemzeti vagy politikai indulattal igyekszik igazát bizonyítani. Kellemesen könnyed filmről lévén szó, mindezt persze „a zene és a szerelem minden bajt legyőz „hangulat feloldja, de a keserű indulatok emlékét nem felejtjük.
Csak dicséret illeti a filmet annak a „kontinentális angolnak” a rekonstruálásáért is, amely a Csatornától keletre valóban Európa igazi közös nyelve lett. Noha nem vagyok sem karmester, sem filmrendező, a „déjà vu” hangulata csapott meg spanyolok és svédek, görögök, románok és magyarok munkanyelvként használt angolját hallgatva. A Rigó utcai nyelvtanárok talán nem örülnek neki, de e nyelvnek lényegében semmilyen szabálya sincsen: kivéve, hogy alkalmas legyen a kommunikációra, egymás megértésére és a közös munka elvégzésére. Szerény tapasztalataim alapján úgy látom, hogy a magyarok semmivel sem tudnak kevésbé angolul, mint a franciák, németek, olaszok vagy spanyolok, épp csak kevesebbnek adatott meg közülük, hogy természetes munkanyelvként beszéljék. A beszélt kontinentális angol és a történetben ugyancsak közös nyelvnek számító zene viszonya a hétköznapi szféra és a művészet közti különbség érzékeltetésére is alkalmas: a film természetes módon vallja a „muzsikához” fűződő romantikus képzeteket.
Ismerősként fogadtam a nyugat-európai bürokrácia és munkahelyi intrika jeleneteit is: aki nemcsak turistaként járt az egykorvolt Vasfüggönytől nyugatra, az pontosan tudja, hogy a háromnapos turisták képzeletében élő „működő Nyugat” közelről mennyi bürokratikus megkötéssel, kínos huzavonával, felesleges gittrágással üzemel. (Csak legvégül mégis működik, ha van időnk és türelmünk kivárni – és az igazi nyugatiaknak mindig van.) Szabó István operaházában persze mindez hatványozottan igaz: az intrikák, a pletykák, a politikai, nemzeti és szerelmi vetélkedések zűrzavara tragikomikus kórkép a nyugati társadalmakról és benne a művészekről. A már említett „Ex-East” szellemében csodálkozik rá a film a nyugat-európai értelmiség jelképekben és közhelyekben megmaradt baloldaliságára is, amely a Találkozás Vénusszal értelmezésében életidegen, belső tartalom nélküli felszín. Én másképp látom ezt, de tagadhatatlan, hogy Szabó István ebben is a közkeletű vélekedést fejezi ki. Minden aktualitás nélkül is megmosolyogtató, hogy – nyilván nagyon hiteles személyes élmények alapján – szegény szakszervezetet látja minden rossz legrosszabbjának: ha a bizalmi szólásra emelkedik, a művészet máris halott.
De hogy az összkép tárgyilagos legyen, természetesen a szponzorok sem kapnak jobb bizonyítványt, mint a szakszervezetek. Az opera, mint modern kulturális nagyüzem, egyetlen hatalmas torztükörként mutatja be a demokrácia és a fogyasztói társadalom, a gyorsan uniformizálódó Nyugat-Európa bántó vagy mulatságos nyavalyáit – természetesen az „ex-keletiek” extra különcségeit sem kímélve. Szellemesen, könnyeden, a legegyszerűbb vígjátéki alaphelyzeteket és a kissé keserűbb, filozofikusabb humort egyaránt használva. Az igazi zeneértőknek külön csemegéül szolgálhat, hogy a könnyed ritmusú ujjgyakorlat zeneileg Richard Wagner muzsikájára épül, ami mindenképp figyelemreméltó teljesítmény. Felfogható persze úgy is, hogy ez lett Wagnerből – könnyű szórakoztatás, a nemzetközi konzumkultúra történelmi tradícióktól független divatcikke. Ahogy másfelől Wagner antiszemitizmusa is inkább csak ürügy ahhoz, hogy a zenéjét megszólaltató és történetesen zsidó embernek pillanatnyi indulatában legyen mire hivatkoznia. Ilyen értelemben a filmbeli operaház nem Wagner művét adja elő, hanem üzleti működéséhez a Wagner-zenét is bedarálja, függetlenül a zeneszerző egykori elképzeléseitől jó vagy akár rossz szándékaitól, eredeti hitétől.
A mulatságosabb és kesernyésebb operaházi anekdoták mellett egy szerelem – a magyar karmester és a skandináv énekesnő szerelme – teszi még nézhetőbbé a filmet. Két családos ember, két felnőtt vezeti le érzelmileg és érzékileg a próbák feszültségét az otthontól és a családtól távol. Eleinte a felnőttek és kollégák között szokásos rutinnal, majd egyre inkább elfogultan, romantikusán, vagyis igazi szerelembe esvén. A kelet- vagy nyugat-európaiság e relációban természetesen kevésbé számít, mint a munkában, itt a kapcsolat kezdeti rutinja okoz problémát mind a férfinak, mind a nőnek. Kézenfekvő, hogy ha egy produkcióban dolgoznak és egy szállodában laknak, akkor a dirigens és a vezető énekesnő kalandba bonyolódik egymással – ám ha lassan valóban egymásba szeretnek, akkor éppen a helyzet kézenfekvő volta okoz zavart számukra. Azért túlteszik magukat ezen is. A középkorú emberek „love story”-ját igen kulturáltan mutatja be Szabó István.
A Találkozás Vénusszal részleteiben hitelesen és valódi dolgokról mesél nekünk: még ha a nézők túlnyomó többsége számára e valóság mesebelien távoli is. Szabó Istvánnak „keletiként” is módja volt a nyugati világot egészen belülről megismerni. Amit látott, arról készíthetne művészi víziót vagy dokumentumfilmet is, ám ezúttal a könnyed és szellemes szerelmi mese műfaját választotta. Ha akarjuk, megvigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy csak az „operacirkusz” világát fertőzte meg a konzumkultúra és a formális demokrácia impotenciája – de még ezt is legyőzi a „muzsika”. De ha nem vagyunk ilyen optimisták, komolyan is vehetjük a film Európa-képét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/11 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4236 |
