Kozma György
Türelmetlen vagyok. A Szent Sebestyént nem láttam, csak a forgatásról szóló könyvből ismerem, a Caravaggiót viszont nem bírtam végignézni. Nagyon helyes félmeztelen fiúk játszanak benne történelmi figurákat díszes abroszokban, de mégsem kötött le.
Viszont a véletlen úgy hozta, hogy találkoztam a rendezővel Pesten – Jarman arról híres Angliában, hogy nyilvánosan is vállalja másságát, homoszexualitását. Elmesélte, hogy AIDS-es. Meg fog halni. Persze mindannyian meghalunk. Ez mégis más, mert látszólag az illető „felelős” – a valóságban a tudomány mai állása szerint a szexuális identitás döntően veleszületett, vagyis nem morális kérdés. Férfiak, akiknek férfi-érintésre van szükségük: a hagyományosabb (például arab és harmadik világbeli) társadalmakban a „normális” férfiak is állandóan egymáshoz érnek, simogatják egymást, kézenfogva járnak, a dolog nem kapcsolódik feltétlenül a szexhez.
Jarman alapkérdése: szabad-e olyannak lenni, amilyen vagyok. Ez nem egyszerűen tragikus kérdésfeltevés –, hanem bosszantó és kegyetlen, hasonlít más üldözött – vagy lenézett, másnak született kisebbségek önsanyargatásaihoz.
Derek Jarman úgy kezdett hozzá ehhez a filmjéhez, hogy ez esetleg az utolsó lesz, s megpróbál erre az alapkérdésre is válaszolni magának, mielőtt meghal.
Sztori most sincs, csak lírai képsorok, mezők, abroszos fiúk, naplementék.
Neonokat látunk, műtermi lámpák forognak a videókamera előtt (amiről aztán átírták az egészet filmre). A videó a filmen mindig áttetsző, túlvilági. Röntgen-szerű lesz, a témához ideális.
„Megosztom veled az ürességet” – mondja Jarman baritonja, talán a Hamletből, aztán látjuk busa, fekete szemöldökét, az asztalra borulva fekszik, talán már halott.
Nap.
Fű.
Dali-bajszos szado-mazó srác bőrcuccokban kúszik. Meztelen fiú, kezében fáklyával. Villanyvezetékek. Jarman asztalán kis ház, rajta csöpögő vízcseppek.
Tűz.
Külváros.
Kisfiú
Gyászoló asszonyok, népviseletben, asztal körül – mögé kompjutervetítve a tenger, sziklával, hajóval. Poháron húzogatják körbe-körbe az ujjúkat, Simon Fisher – Tuner zenéjére.
Csillog a tenger.
Leberayeges fiú „a vízen jár”.
Jancsós felvételen félmeztelen lányok és fiúk körbetáncolják a – csecsemőpózban, letakarva fekvő haldokló Jarmant.
Tűz.
Naplemente.
Kavicsok, körbe, mint Stonehengeben.
Videótrükk: kislány jelenik meg az öregasszonyok mögött, újjászületési vagy Mária-motívumként. Gombát szed.
Fehéringes, feketenadrágos fiúk a parton egymás hátának dőlve kavicsokat dobálnak a tengerre.
Aztán csókolóznak. Ez új motívum: korábban az azonos neműek vonzalmát a férfimeztelenség önmagában jelezte, mostmár úgy látszik, a filmrendezés „Juhász Ference” a csókot is vállalja, meg a simogatást. Nemcsak az erotikát, hanem a kapcsolatot magát is. A halál árnyékában.
Nő sikolt.
Fotósok, álarcban, Máriát fotózzák a kisdeddel.
A kisded sír.
Mária idegesen elrohan.
Üldözik. Leteperik.
A kisded valami díszt talál az úton.
Hang: „Bölcsek jövének Jeruzsálembe... Látták a csillagot... Hol születik meg a Messiás?”
A hagyomány jelképei nélkül nincs válasz a morálisnak tartott kérdésekre. Bár, mint mondtam, szerintem nem a vonzalmukról nem tehető „melegeknek” kell elgondolkodni erkölcsi jón és rosszon, hanem az őket – persze akár megérthetően – elutasító „normálisok” számára morális kérdés, hogy olyasmiért gyűlölködjenek, ami nem szándékos „gonoszság”.
Szóval megérkezett a Biblia. A papok hatalmas aranyrögöt vonszolnak, (hang: „Aranyat, tömjént, mirrhát...”) Két kalapos, köpenyes fiú eldugott díszes gyöngyös koronát talál. Nyállal tisztítja egyikük.
Magasfeszültségű vezetékek közt Krisztus ballag lepedőkben. Egy edző fut és rásípol. (Modernség, verseny, kontra tradíció?)
Egy bőrruhás rocker felakasztva, feketén kilógó nyelvvel énekel a körülötte táncoló fiatal öltönyössel egy kis dalocskát: „üdv a hitelkártyának, köszönöm, Júdás...” Nyalja a kártyákat.
Ha jól értem a hagyományos moralitás világáról (a papokról) kiderül, hogy csak a pénz érdekli őket, az pedig nem semleges információeszköz Jarman szerint –, hanem az emberi kapcsolatokat megrontó ördögi hatalom. Ha jól értem, azt akarja mondani, hogy a gonoszok mondják rá (s a homoszexuálisokra), hogy „ti gonoszok”, s ezért ez az állítás megkérdőjelezhető. Később majd Krisztus egy neki gyónó fiút átölel és megcsókol, még később megtudjuk, hogy az evangélisták nagyon is intim viszonyba keveredtek egymással. (A magam részéről azt hiszem, hogy a hagyomány tiszteletének fenntartásával is megoldható a kérdés, de ez most nem tartozik ide – s azt sem akarom mondani, hogy a hagyománytisztelet mindenekfelett megtartandó.)
Tengerpart. Kékes fű. Zajzene. Csiga. „Csiga-biga gyere ki”, énekli pár gyerek, s egy kisfiú a főszereplő srác haját mossa. Aztán két srác a kádban. Smár. Aztán a kisfiú – de felöltözve – szintén köztük áll. Hogy értsük, női hang kiált neki: „Derek”.
Talán a kisfiú a fiatal Jarman.
A felnőtt Jarman köveket gyűjt kertjében. Mögévetítve kék hangamező.
Az „anyafigura” a tengerparton.
A srácok smárolnak.
Virág.
Show-ruhában egy énekesnő, a háttérben melegek tüntetnek GAY feliratokkal. A dal arról szól, hogy minden szín kimegy a divatból, kivéve a rózsaszínt, „think pink”.
Fű.
Naplemente.
Víz.
Lovak.
Jarman kertje.
Virágot ültet. (Az élet megy tovább.)
Áramvezetékek alatt Krisztus áll, lepelben. Koszos arccal, matróz a kertben. Jarman ültet. A gyász-asztalon most spanyol táncosnő lejt, a fiúk virággal nézik, mint egy Garcia Lorca versben. „El nino busca su voz.” (A kisfiú a hangját kereste.)
Vetített csillagok, a gyerek egy nő ölébe fúrja fejét.
Krisztus leple alatt másik lepel. (Ha nem kritikusként nézném, most mennék ki a moziból.)
Öregember homokórát néz.
Öreg tanárok ritmusosan verik nádpálcával az asztalt, a kisfiú kétségbeesetten forgatja a földgömböt. A művésznek rémes iskolai férfi-élményei lehettek, s anyjához menekülhetett csak...
Mária. Jarman az ágyon. Szem, közelről. Nőnek öltözött férfiak. Virágszirmok.
Idősebb férfiak „római” klepetusok-ban, gőzfürdőben.
Csirkekopasztás. Párnacsata. Tollak repülnek. A mikulások most rendőrnek öltözve kínozzák a lekötözött srácokat, lekvárral, tollal kenik be őket.
A háttérvetítésben egyikük gitározik. Elől fák –, göcsörtösek, naplemente.
A két srác a gőzben, öltönyben.
Tanárok, pálcák.
Tengerpárt, mikulások korbácsolják a srácokat véresre. A korábbi szado-mazóst látjuk újra.
Krisztus a tengerparton, sárga az ég.
Fáklyás meztelen fiúk táncolnak körötte, de a Megmentő nem néz rájuk.
Jarman hangja: „Többé nem lesz már tél... a hiányzó nemzedékek emlékeznek a halottkezű kormányosra...”
A kereszt alatt egy nő szivacsból vizet csöpögtet (Talán Jarman asztalára – a bűnöket lemosandó?)
Nők, pohárral. A két srác tele sebhellyel (talán utalás az AIDS-re?), egy Mária Magdaléna lepedőt terít rájuk.
Most gyón a fiú, a Megmentő megcsókolja. Talán mégis van megbocsátás?
Jarman a kertjében ás. Lehet, hogy a sírját?
Tanári kar. Jarman a tengerparton, csecsemőpózban, némán kiabál. „En una gota di aqua...” mondja Lorca, a néma kisfiú egy vízcseppen keresi hang-ját...
Jarman hangja „Hideg van.. Hideg van... (Tüzeket látunk, naplementéket.) Csendben mentek el a barátaim... nem találok szavakat erre... Szomorú vagyok semmi több. Máté megb.. a Jánost stb. Olyan csendben mentek el a fiúk... én is csendben megyek el.”
Az üres moziban siratom Jarmant.
Vajon ki siratja a többieket? Hiszen mindannyian meghalunk. S nem mindnyájunknak ad pénzt a ZDF, hogy ezen meditáljunk. Ki ezért, ki azért, (egy szerelemért, egy „földért” – Palesztináért vagy Horvátországért), de mind elmegyünk. Valamiért, ami tilos, vagy – s ez még szomorúbb – ártatlanul. Mint Derek Jarman, a vászon költője a virágaival.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/11 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4232 |
