Bakács Tibor Settenkedő
Valerie Solanisnak ajánlom ezt az írást. Annak a kellemes testű, feminista hölgynek, aki éveket rohadt egy börtön hűs cellájában, miután egy tárral beleeresztett a szubkulturális alternatív pápa (k)asztrál(t) testébe. Tehát, tisztelettel Solanisnak, közvetlen kritikai módszeréért!
Persze Warhol, mint mindent, ezt a közvetlen gesztust is kiheverte egy méregdrága klinikán. Fölépülve szívesen mutogatta golyószabdalta testét, a sámánszerű szikévágásokat. Ezzel teljessé vált a legenda.
A puritánok még sokáig reménykedtek a szóbeszédben – egy ólomdarab a vesén, a tüdőn kívül talán nemi szervébe is jutott –, de ebben éppúgy nem lehetett hinni, mint Warhol buzgó katolikus voltában. Minden reggel ott ült a misén, de soha nem lehetett tudni, vajon bűnbánatot tart-e vagy csak a transzszubsztancioniszt (az átlényegülést) próbálja nyakoncsípni híres voyeurizmusával.
Warhol mindenesetre ügyesen kikerülte az impotencia vádját, úton-útfélen hirdette magáról szűzi, szeplőtlen mivoltát. Ennyit Warhol nemes testrészéről.
Trükkje a kamuflázs ritka formája; a hiány multiplikációja. Vagyis ha a személyiség lényege szétosztódik a megjelenés színes gazdagságában, akkor az Én véglegesen szublimálódik. Szívesen küldte maga helyett női és férfi alteregóit, hitelesítette másoknak a saját nevében tett kijelentéseit, átengedte ötletei művészi megvalósítását.
Átengedett és ellopott mindent, amihez kedve volt.
Élvezte az amerikai high society civilizált műveletlenségét, amely életvízként itta semmitmondó szavait. (Klaniczay Gábor is ezt vette komolyan, amikor ezen újság hasábjain idézte Andy „híres aforizmáját” a halálról: „Nem hiszek benne, mert az ember már nincs ott, amikor vele megtörténik.” Ezen epikureista bölcsesség tarthatatlanságát a szofisták fölényesen cáfolták. Azóta eltelt pár év s Warhol szűkös sírkamrájában mindmáig jéghideg markába röhög.)
Ő mindenkit átvert, akit megérintett a kultúrpederasztia langyos szele. Illetve: aki adott magára valamicskét, annak illett az átvertek közé tartoznia. Gondoljunk csak a téli műcsarnokbeli enyelgés-re, ahol a város fizetett sznobjai gesztenyeroládokba fojtották színes Cambell-levesektől fölajzott műélvezetüket.
Warhol aura-művész volt. Ezért 68-ig permanens házibulikat tartott otthonában, a Factoryban. Tudta, egy idő után eléri, hogy mulasztásként értékeli a közvélemény a Factoryból való távolmaradást.
Warhol nem volt önző individualista a szó klasszikus értelmében. Megengedte, hogy rajta keresztül a hírnév és a gazdagság másnak is kijusson „Tizenöt percig mindenki híres lesz a jövőben...” – jelentette ki. Tódultak otthonába a szomorúan selejtes emberek s a hollywoodi hírességek. Warhol közelében lenni azonos volt a művészet múzsájának szodomizálásával. Nem véletlen s nem vicc, hogy egy amerikai burzsoá szívesen megvásárolta volna Warhol auráját. (Ebben nem látok nehézséget, inkább az adásvétel utáni csomagolási technika az, ami számomra elképzelhetetlen.)
Andrew Warhol sokáig csehül érezte magát az ígéret földjén, így túlkompenzációba öltötte magányosságát. Ő lett a legpopposabb, a legalternatívabb, poszt-konzum-művész. Magánya mégis tovább növekedett. Édesanyja halála után már emberkerülőként tarthatjuk számon.
Warhol a pop art szent hármasságát (tematika, technológia, gesztus) megtoldotta egy negyedik profán elemmel: a mennyiségi variabilitással. A téma banalitása s a sokszorosításos leképzés került az ellenkultúra egyik serpenyőjébe, míg a másikban az alkotói mozdulat volt. Azé, amely a művészet magas szférájába emelte a hétköznapit. Warhol érzékenységére mutat, hogy megsejtette ezen gesztus elégtelenségét. Folytatta a konzumtársadalom plasztikus apológiáját, ugyanakkor vulgármarxista csökönyösséggel hitte, hogy a mennyiség egy idő után minőségbe csap át. S neki igaza lett.
1987. febr. 22-én örökségként egy katasztrófa-életművet hagyott ránk. Innentől kezdve ökoesztétikai probléma, mit lehet kezdeni ilyen hatalmas mennyiségű object-trash-arttal. Trash (Szemét) a címe Warhol egyik filmjének is.
Most ősszel reprezentatív válogatást láthatunk Warhol korai filmjeiből. Tizenhárom alkotását vetíti az Örökmozgó: My Hustler (A ringyóm) 1965, Kiss (Csók) 1963, Beauty (Szépség) 1965, Vinyl (Műanyag) 1965, Eat (Evés) 1963, Blow Job (Leszopás) 1963, Henry Geldzaher 1964, The Life of Juanita (Juanita élete) 1965, Chelsea Girls chelsea-i lányok) 1966, Nude Restaurant (Nudista étterem) 1967, Lonesome Cowboys (Magányos kovbojok) 1967, Sleep (Alvás) 1963, Empire, 1964. Az anyag két nagyobb csoportra osztható. Az 1963–65 közötti filmek jelentették az underground mozi születését. Tizenhatos, fekete-fehér, natúr hangtechnikával és vágás nélkül készített filmek. Ezek Warhol legizgalmasabb, legszélsőségesebb alkotásai. Bár Warhol legfőbb vágya volt bekerülni a „bárgyú hollywoodi filmgyártásba”, ezek annak pontos ellentétei. A kamera egy fix pontra leszúrva, azonos plánozás mellett, vágás nélkül forog. Középre állított mélyélességgel s direkt világítással került minden artisztikumot. A szereplők szabadon mozognak a meghatározatlan térben, a felvétel iránya és szöge nem módosul. Gyakran előfordul, hogy a kép háromnegyedét egy has árnyéka uralja vagy a beszélő fejét a kép felső része lenyakazza. Ez a spontaneitás éppoly izgalmas kompozíciót eredményez, mint Kardos Sándor Horus Archivumában található privátfotók (Vinyl, Beauty).
A Nudista étterem már idegesítően puritán, a meztelen párt két órára beülteti a mozdulatlan keretbe, s a cselekmény teljes hiányát monológgal helyettesíti. Warhol kiirtotta magából a filmidő ritmusát, s rettentő hosszúságban, gépiesen ismétlődő cselekvéseket fotografált.
Az Alvásban 42 percen keresztül figyelhetjük az alvás felszíni működését, az Evésben egy gomba elfogyasztása ad alkalmat 45 perc sötétben ücsörgésre. (Furcsa módon Magyarországra ezek a filmek vágva érkeztek meg. Az Alvás eredetileg százperces. Gyötör a gyanú, hogy tán tekintettel voltak a nézőre. Pedig itt nem lehet normális arányokat fölállítani. Ha Warhol úgy gondolta, hogy az alvás száz perce a mű kerek egésze, akkor ennek 42 perces rövid változata csupán csak szundikálás.)
Sajnálatosan nem láthatjuk a Haircut (Hajvágás), Banana (Banánevés), Drink (Lerészegedés) című filmjét, ahogy privát szomorúságom, hogy a Fucking (Baszás) 50 percében sem gyönyörködhetek. Viszont végig lehet izgulni a Blow Job (Leszopás) című kis eposzát. Szimpatikus fiatalember arcát láthatjuk közelről s az ő puha reakcióit, miközben valaki könnyít rajta.
A Csók az egyik kedvencem. Szuperplánban csókolódzó párokat látunk. Férfi nővel, férfi férfivel, nő férfivel rágcsálja egymást. A koncentrált figyelem s a mennyiség olyan neutralízáló erővel hat, mintha Henkel mosóporral dörgölték volna a szívemet. Az egészben az a morbid, hogy Warhol a hollywoodi mozi hatásvadász elemét, a premier plánt használta fel a kívánt homogenitásért.
Mindenképp érdemes megnézni legizgalmasabb alkotását, a Műanyagot. Az egymást szidó haverok ötlete Anthony Burgess Gépnarancsából jött. Kubrick és Warhol egyszerre nyújtotta be forgatási igényét. Nála a főszerepet Mick Jagger játszotta volna. Kubrick menedzsere győzött, így viszont Warhol kedve szerint elhagyhatta a dramaturgiai spékelést és a sztorit, s 16-osával a puszta, unalmas erőszak monotóniáját örökítette meg.
A repetitiv és minimai alkotói stratégia töredékesen már itt megjelenik. A film hangulati kisugárzása pedig kifejezetten a posztmodern művek közé sorolja a Műanyagot.
Filmjeinek szereplői abszolút amatőrök, jobbára a Factoryban bulizó haverok köréből kerül ki. (Ondine, Edie Sedgwick, Billy Name, Paul America.) így erőszakosságuk jóval kevésbé kiszámított; láthatóan a filmezés pillanatában megszületett emóció (illetve annak ijesztő hiánya) viszi őket előre. Ha valaki egymás után nézi ezeket a mesterkéltségtől őszinte vallomásokat, belülről kongani fog. Warhol szlogenje: „erezd magad üresen...” – tökéletesen tükröződik vissza a vászonról. Ilyen szerepekre nem alkalmasak a Broadway rózsaszín szívű sztárjai. Edie Sedgwick (bár a Vogue megpróbálta kisajátítani imágóját), teljesen üres, érdektelen. És lenyűgöző. A magyar Méhes Mariettára emlékeztet. Joe Dalessandro jelentés nélküli szépsége magát a mozinézőt transzvesztizálja.
A Magányos kovbojok című western-filmben (a konzumművészet formája, ugye mindig adott) homoszexuális fiúkkal s transzvesztita sheriffel dolgozott. Volt is belőle botrány, törvénytisztelő, családos és egészséges polgárok próbálták szétverni a „buzi Warhol” fejét és forgatását.
A többitől leginkább elütő film, a Juanita élete. Artisztikus átgondoltság, dramaturgia, ritmus, kompozíció jellemzi. Egy idős angol néni élettörténetét gesztikulálják és deklamálják el családtagjai. A szereplők most is helyhez kötve, frontálisan „képződnek le” a fix kamerával szemben. Beállításuk a családi fotográfiák közhelyeiből ismert: középen a családfő ül, míg az eltartottak köré állnak. A narrátor maga is része a csoportnak. Forgatókönyvből olvassa fel a mondatokat, melyeket aztán elismételnek a szereplők. A narrátor-direktor látható jelenléte abszolutizálja a gesztusokat. A film láttán a néző lelkébe gyanú lopódzik: Warhol, ha nem unatkozott volna ilyen intenzíven, könnyen lehetett volna a Nagy Fehér Kultúra Klasszikus Filmművésze.
Így is furcsa érlelődésen mennek keresztül filmjeinek esztétikai és emocionális értékei. Nem azonnal, hanem lassan, a napok sodrában válnak elfelejthetetlenné képei. Végül átitatják az embert, s a szituációk idegenségének ellenére is otthonossá válnak memóriánkban. Ugyanaz az otthonosságérzet ez, amellyel amatőr szereplői önmagukat adják a részvétlen kamera előtt. A homoszexualitás humanista közvetlenségéről ezért tudott Warhol ennyire hiteles képet adni, hisz barátai nem szerepet formáltak, hanem önmaguk torzóját vagy az üresség felé tartó lényegüket adták. Létük majdnem azonos volt lényegükkel, így a puszta megfigyelésük egyben megragadásuk is.
A ringyóm (címe utal egy szexmagazinra is, amely a Playboynál „keményebb”, de még mindig kitehető a nappaliba, ha vendégek jönnek) már megelőlegezi a számomra végképp utálatos Warholt, a Warhol Enterprise tulajdonosát, az Interwew magazin mecénását. Solanis inkvizitórikus ítéletmondása után Warhol megijedt, s behúzódott a gazdagság puha bélésű odújába. A semmiért prostituálta magát – méregdrágán. Edie Sedgwick ekkorra már halott. A Factory zárva van, Warhol híresebb a műalkotásain szereplő híres embereknél. Lyuk lett belőle (War-hole, nevének második tagja lyukat jelent).
Ahogy Tolsztojnak a boldog családokról nincs szava, úgy nekem a gazdagokról nem jut eszembe semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/10 25-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4215 |
