Koltai Ágnes
A lengyel film bölcselője, a Wajdát követő nemzedék vezéregyénisége egyre megközelíthetetlenebb magasságba tör – akárcsak a természettel dacoló hegymászó-hősei. Zanussi maga az „északfok, titok, idegenség”, műveit megfejteni, értelmezni, netán átélni mindig is gyötrelmes lelki- és szellemi feladat volt. Mint afféle kitartó hegymászó, vitt föl, egyre följebb minket, magasabb és veszélyesebb erkölcsi, létfilozófiai ormokra, hogy odaszegezzen bennünket egy reménytelen meredélyhez. Kínos kérdéseket tett fel a Közjátékban és a Ritka látogatóban; végig nem gondolt félelmeinkkel szembesített az Illuminációban, a Mérlegben, az Imperatívuszban, a Konstansban és a Szerződében, s ő rendezte meg az össznépi szocialista maszkabált, a Védőszíneket.
Annyi csendes korrózió és félhangos változás vajon átértékeli-e ezt a különös, szeretve – vagy elutasítva – tisztelt életművet? Ha expressis verbis nem mondja is ki, de ez a kérdés húzódik meg Pörös Géza Zanussi-portréjának mélyén. Érinti, majd maga is felveti, hogy a végén az olvasóra bízza a választ. Mert nehéz, vagy tán nem is lehet kimondani, hogy a művészetben a múlandó és az örök gyakorta a múló szeszély kegyétől függ, s hogy nyugodtabb pillanatokra vár a végső összegzés.
Nincsenek írott és íratlan szabályai egy rendezői pályaképnek, el lehet kezdeni a művész „kölyökkutyakoránál” és be lehet fejezni legutolsó filmjénél. Ezt tette az Illuminációk szerzője is, bízva az olvasó türelmében és elszántságában. Abban, hogy hajlandó ismét végigjárni a kérdésfeltevés, (a hallgatás) és a félig kimondott válasz gyötrelemútját; hogy hajlandó újraélni, visszapergetni Zanussi monumentális, szándékosan csikorgó filmjeit; s hogy egyáltalán hajlandó bárki is az erkölcsöt világméretű normának tekinteni.
Az Illuminációk nemcsak Krzysztof Zanussi műveinek meglehetősen részletes breviáriuma, hanem egy korszak tükre is: bizonyos értelemben a lengyel film lenyomata is, azé a filmes kultúráé, mely megengedhette magának a „moralízálás luxusát”.
Ahogy Zanussi pályáján is bekövetkezett a törés, a filozofálás megalomániává, a filmek erkölcsi dramaturgiája imperatívusszá vált, s ahogy egy kiüresedő szerep új életre lelt külföldi filmjeiben, úgy vált tanácstalanabbá a portréíró. Az életmű első felét példás műgonddal elemzi, majdnem képről-képre, párbeszédről-párbeszédre, hogy túllépve a részleteken, valamiféle szintézisét adja Zanussi kiteljesedő művészetének. De A gonosz hatalma című filmtől kezdve felduzzadnak a leírások.
A szintézis – befejezetlen életműről lévén szó, szükségszerűen töredékes lehet csak – az utókorra maradt. Pörös Géza a pálya ívét, az arányokat és a mértéket jelölte ki. Nem kívánta erőszakosan lezárni Zanussi oeuvre-jét, s a végső számvetésnél a köznapi politikai „áthallásokat” sem erőlteti. Mindenki azt a Zanussit őrzi meg magának az Illuminációkból, akit közelebb érez magához: a filozófust, a moralistát vagy a politizáló filmest.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/09 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4206 |
