Zsenits Györgyi
A hullák száma alapján kezdetben azt hihetjük, hogy szabályos krimit látunk, néminemű giccs-beütéssel. Valaki irtja a közöspiaci pénzügyminisztereket, évezredünk utolsó esztendeiben, az Egyesült Európában. Hogy ki lehet a jeles államférfiak bősz fejvadásza, azt a „spionfiókának” kell kiderítenie; mely feladatának ő – némi arckormozódás árán – maradéktalanul eleget is tesz. Ennél többet pedig igazán nem várhatunk egy szívdöglesztően szép és lefegyverzően jómodorú bukott diáktól.
A parodisztikus elemekben bővelkedő krimi valamivel többet nyújt e kommersz műfaj kívánalmainál; viszont valamivel kevesebbet annál, hogysem valódi krimiparódiának tekinthessük. A rendező féktelen ötletrohamai és elképesztően szertelen ugrándozásai helyszínek, végletes jellemű szereplők és különböző korok technikatörténeti furcsaságai között néha már-már az abszurdba hajlítják a kémhistóriát. Ez a tobzódás teszi végül is valamelyest szórakoztatóvá a filmet. A XXI. század hajnalán egy várkastélyban aranycsinálásra berendezett alkimista boszorkánykonyha annyira blőd ötlet, hogy már nevethetünk is rajta. Egy évezred kriminalisztikai leleményeit másfél órában sűrítve megmutatni, manapság bizonnyal a filmes „bölcsek kövének” látszhat; az aranycsinálás művészetét mindamellett még tanulmányoznia kell a rendezőnek...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/09 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4202 |
