Krúdy Gyula
Már napok óta vergődik egy név bennem, a Psilander Valdemár neve, akit sohasem szerettem, mert megragadta a leányka figyelmét a külvárosi moziban, holott csekélységem óhajtott volna az est központja lenni. Mindez azonban régen volt, még a háború előtt, azóta sok mindenből kiábrándultunk, még a hazából is, amelyet „tolvaj Magyarországnak” is neveznek a korgógyomrú lakosok; azóta sok mindenbe beletörődtünk, az örökös életveszélybe is, amelyben jár-kel itt mindenki, aki hatvan évesnél fiatalabb; megszoktuk Psilander Valdemárt is, a lenézett regényhőst, ezt a szabadnapos pincért, aki grófnak öltözködik fel: most, midőn végérvényesen meghalt, szinte sajnáljuk, hogy a hanyatló emberiség elveszítette egyik kedvencét, hisz napról napra szegényebb lesz amúgy is a leláncolt ember. Itt volt legalább egy jómodorú, fáradhatatlanul öltözködő borbélylegény, aki megjelenésével és szereplésével az élet ábrándját, az elérhetetlen előkelőséget játszotta az emberek képzelmében. A szegények vigasztalója és mulattatója volt ez a moziszínész. A szimplex férfiak és nők szórakozása volt alacsonyrendű színészi mutatványa. Kár érte, mert ő volt a nyomorgók utolsó öröme. Hatvan fillérért többé nem szállhatnak el a letörtek, az örökké nélkülözők, a fázók, a gondolattalanok: Psilander láttára a bűzössé vált világból. A szegények népszerű bohóca nem jön elő a vásznon új ruhában, új paripán és új automobilon. Megmarad a régi alakjában. Mindig ugyanazt játssza ezentúl, amíg a publikum meg nem unja a filmeket. Mert már mindig gróf lesz, báró lesz, bohóc lesz, sorsán többé nem változtathat egy új szereppel. Elátkozott figura lett szegény, aki örökké ugrándozik félszemén levő üveggel hódít, hajával hullámzik, szentimentális, mint Psilander és közönséges ízlésű: holott szegény már régen jobb élet után kívánkozik, a Dunári helyett más nótát szeretne hallani a mozizongorástól, óhajtana egy nagyot ásítani és megszökni a varróleányok érdeklődése elől. Ám a moziigazgatók megvették őt örökös rabszolgaságra. Ő a Valdemár marad, bár csontjai hamuvá porladnak. Ő lesz mindig a szép Psilander, bár egykor bizonyosan megváltozik e hanyatló ízlés a világon, és az emberek szégyellni fogják régi mulatságaikat, háborúikat. De még beláthatatlan ideig szegények leszünk, és a halott színész a föld alól is kénytelen tovább hódítani a moziban. * Psilandernek tetszenie kellett szerződése értelmében, míg a krónikásnak visszapillantás vagy előrelátás, okoskodás a kötelessége. Vajon mikor unják már meg az emberek az örökkévaló gondolkozást? Mikor jönnek oly boldog, kézzelfogható események, amelyek felett nem kell spekulálni? A füvészkertbe járt egy bölcs, Bodnár Zsigmondnak hívták, ha ugyan emlékeznek rá. A hullámvonal elméletét tanítgatta kevés hallgatóinak. A botjával vonalakat rajzolt a homokba. Ahol emelkedett a vonal, azt állította, hogy ott ideálisak voltak az emberek. A hanyatló vonal azonban igen rosszat jelentett. Vette a történelemkönyvét és hullámzó vonalakra osztotta a régi eseményeket. Itt-ott mintha igaza is lett volna. Sajnos, én nem vehettem részt az emelkedő tendenciában; már akkor is lefelé görbült a hullámvonal, amikor fiatalkoromban a tanár úr hallgatója voltam. Azóta hajlik a vonal, mindig lefelé, lefelé, mind elviselhetetlenebb az élet, mind ritkább az ideálnak nevezett fehér madár, oly eseménytelen a lét, mint a favágás, hanyatlik a matériális emberiség, mint a kő zuhan a Duna fenekére, aztán szinte merőlegeset nyúlt a vonal, mintha fejtetőre ugrana a toronyból, eljött a háború… Vajon mikor jönnek Bodnár Zsigmond hullámai? Ezt a háborút a Psilander rajongói csinálták. Már csaknem egy emberöltő előtt körülbelül, két részre szakadt az emberiség. A nagyon műveltek és a műveletlenek osztályára. A legveszedelmesebb anyag volt a kettő között a félműveltek pártja, akik aztán meg is csinálták a magukét: ezt a lelketlen háborút. A magasztos ideálok felé törekvő, rajongó és csak ideáljai körében élő legműveltebbnek nemigen volt ideje azzal törődni, hogy mit csinálnak a falakon kívül. Az emberiségnek ezt a részét elfoglalták a maga gondolatai. A tudósok, az eszményi politikusok, a meséik várába zárkózott nagy írók, az eszmék páncéljában az ideálisok, a filozófia útvesztőibe merült gondolkozók nemigen törődtek azzal, hogy odakünn nagy tömegek vannak, amelyeknek a kalendáriom az olvasmányuk, ideál nélkül vonszolják életüket, vagyonrabláshoz van esze a tanultabb részének, eszményi kenyeret csak a szocializmustól kezdenek kapni, azt is olyan későn, hogy még nem is volt idejük megemészteni az égből hullott mannát, amikor ordító ördögként a mélyből a föld színére ugrott a háború. Ennek a háborúnak előidézésében nagy része volt a műveletlenségnek, de a félműveltek őrültek meg tőle leginkább. Amíg a tudósok vagy írók, elvont gondolkozók a maguk kagylójában élték az alkotások életét, künn a bornírt emberiség elővette azokat a mulatságokat, amelyeket éppen talált. A tolvaj lopott, a rabló zsákmányolt, a proletár lázadozott, az úr politizált, a nő cifrálkodott, a szélhámos hal módjára a felszínre vetette magát. Szinte középkoriasan primitív népoktatásunk nem produkált gondolkozó elméket. A ravaszabbak és eszesebbek papnak mentek az iskolából, a zsidók ügyvédnek meg orvosnak. Az életpályát senki sem választotta ideális szempontjából. A középiskolából félművelt fiatalemberek kerülnek ki, az egyetemekről félig képzett férfiak. Az élet oly sivárnak és üresnek ígérkezik Magyarországon, hogy egy szolgabíróság vagy egy jó parti az egész szenzáció, amit az élet a bajnoknak cserkoszorúként nyújthat. Itt nincsenek nagy célok, messzi perspektívák, a felhőkre festett ideálok, égboltozaton ragyogó jelek. A földet túrja orrával a hazai politikus, csizmadia-színben hangzanak el a gondolatok, a röppentyűk az élet setétjében a zsíros perek, a jó üzletek, a szerencsés spekulációk. Kinek volna itt valami ideálja, amit nem akarna nyomban pénzre váltani? Ki törődik itt azzal, hogy nevelni kell a népet, felnyitni az eszét, ízlést és tanultságot kéne terjeszteni: ha csak valami matériális célja nincs valakinek a néppel. Míg a nagyvárosi publikumot, ezt a leggyengébb emberanyagot, úgy vezetik az orránál fogva a panamisták, mint a jószágot. Olcsó Jánosok, bazárosok, luftballon-házalók városa Budapest, ahol a szellemi munka annyit sem ér, mint a nők teste. A víg bohócokat, a táncosokat, a vicceseket, a könnyű fajsúlyú embereket kedveli itt a lakosság. Mérgesek, ha valaki ízlésesen mer élni. Lenézik, aki nem ül a kávéházban, hanem az ablak előtt megy csak el. A közönségesek olyan túlnyomó többségben vannak itt, hogy a rendes embert minduntalan a falhoz nyomják. De azért a város mégis szomjazott ideál után. Akkor jött Psilander Valdemár és meghódította a háborúra megérett Budapestet. * Most már talán a háború sem tart sokáig, hogy Psilander végérvényesen beadta a kulcsot. Kell jönni valaminek, ami majd megvigasztalja a közízlést, ami félreveri a harangot, visszakergeti magukba a ponyvára terített embereket, a nyomort megváltja, a butaságot elmulasztja, a városon végigüvöltő ordináréságot vackára kergeti. Ó, szegény facér pincérlegény, Psilander Valdemár, nem gondoltam volna soha, hogy az ön elmúlása egy reményteljes percet is szerezhet nekem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/02 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=420 |
