Filmvilág

Televízó

Televízió és filmgyár magánkézben

Capitaly

Miközben a filmgyár valamifajta önfeloszlatást végez, és a bejáratok egy részét portás helyett immár lakat őrzi; miközben tévénézés helyett tévébotrány-krónikákat olvasunk, rá kell döbbenni, hogy nem is beszélhetünk többé „a” filmgyárról vagy „a” tévéről: hozzáértő becslések szerint pillanatnyilag legalább 180 filmgyártásra szerveződött cég van Magyarországon, és legalább 100 televíziós műsorkészítő csoportosulás várja ugrásra készen a frekvenciamoratórium feloldását.

Természetesen mindkét területen a magántőke nyüzsög. Bár ismereteink a működő gazdaságokról meglehetősen hiányosak, a számtalan gmk, bt és kft között egy-egy rt, vagyis részvénytársaság világrajötte valahogy imponálóan hat. Még akkor is, ha gyanítjuk, hogy ezek a rózsás arcú újszülöttek a haldokló mamutok végvonaglásának termékei.

1991. június 6-án délután hat órakor az ország 56 kábelhálózatának központjában 56 videólejátszón egyszerre nyomták be a „Play” gombot. Frekvenciamoratórium ide vagy oda, látszatra sugározni kezdett egy új magyar adó: hetente egyszer egy négyórás műsort egyszerre nézhet az ország 450 000 lakásának több mint egymillió lakója. A műsorkazetta címe: TV-tévé. Gyártója, forgalmazója, tulajdonosa és az egész trükk – a sugárzást imitáló országos rendszer – kitalálója a Telesystem RT.

Berkes Zoltán, a Telesystem RT ügyvezető igazgatója: Nem is új a gondolat és nem is nekünk jutott eszünkbe. Még 1980-ban alakult meg a Macrovision KFT azzal a céllal, hogy az európai mércével mérve is magas szinten bekábelezett Magyarországon a kábelhálózatokra épülő, egységes műsorkészítő szervezetet hozzon létre. Nem felvásárolni szándékoztak a kábelhálózatokat, hanem eggyé szervezni, mikrolánccal összekötni és műsorral ellátni. A Macrovision KFT alapítói magánszemélyek, és egy német stúdióberendezéseket tervező cég 25%-kal...,

– ...amelyik nyilván azonnal kiszállt, amikor a frekvenciamoratórium életbe lépett...

– Szó sincs róla. Annak ellenére benne maradt, hogy a mikrolánc-terv meghiúsult. A Telesystem RT 1990. szeptemberében alakult, felerészben a Macrovision, felerészben pedig az Általános Értékforgalmi Bank részvételével, azzal a céllal, hogy ennek az országos szervezetté tömörített kábelhálózatnak a megvalósítása érdekében mindent elkövessen. Ekkor már élt a moratórium, tudható volt, hogy mindenről az önkormányzatokkal kell tárgyalni, várható volt a koncessziós törvény... Ezt az időszakot a leghasznosabban úgy tudtuk áthidalni, hogy végrehajtunk egy kísérletet, amire így is, úgy is szükség lett volna – töredék beruházással, töredék költségért.

– A léggömb már emelkedik; megteremtődött egy képi kommunikációs lehetőség és egy gazdasági lehetőség. Pillanatnyilag vagy száz társaság szeretne Magyarországon tévével foglalkozni, ezek között vannak működő helyi stúdiók, külföldi és hazai cégek. A kazettás műsor gyártása, szervezése, a nézettség, a tetszés mérése alapján mi óriási előnybe kerülhetünk azokkal szemben, akik a moratórium feloldására varnak, és legfeljebb papíron tervezgetnek. A papírok csak arra jók, hogy meggyőzzünk velük másokat, de saját magunkat nem csaphatjuk be. A kazettás műsor létrehozása tehát akkor is eredmény, ha minden mutatója negatív lesz.

Tizenkét kazettát készítünk egyelőre, tizenkét hétre, ez összesen 35 millió forintjába kerül a cégnek. A kazettákat ingyen adjuk a hálózatoknak, és ha egy helyi stúdiótól átveszünk anyagot, még mi fizetünk érte. Ennek a 35 milliónak jelentős része az előkészítésre megy, egy-egy kazetta tényleges gyártási költsége csak két és félmillió forint. Bevételt a hirdetésekből remélhetünk, bár szigorúan tartjuk magunkat ahhoz a nemzetközileg elfogadott normához, mely szerint a műsoridő 10%-ánál nem lehet több a reklám. De ha ezt elérjük, akkor is legfeljebb nullszaldósak lehetünk.

A hirdetések egyébként még nem mennek könnyen; a hirdetőkkel meg kell értetni, hogy mit jelent ez az új terület. A hirdetők szempontjából az a lényeges információ, hogy 450000-nél több lakásban fogható az adás.

Január végén döntöttünk az indulásról, akkor nem láttuk előre, hogy a moratórium marad; nem tudhattuk, hogy a tévé ilyen lehetetlen helyzetbe kerül... Egyébként bármilyen furcsán hangzik: ez nekünk is nagyon rossz. Mi kezdettől tartózkodtunk minden kizárólagossági szerződéstől, távol állt tőlünk minden győzelmi szándék – valódi versenytársakra lenne szükségünk ahhoz, hogy a saját erőinket, lehetőségeinket reálisan mérhessük fel, és hogy a maximumot hozzuk ki magunkból. Most a magyar állami televízió nem reális mérce, nem valódi versenytárs, mert a lehetőségeinek messze alatta maradó teljesítményt produkál. Hogy úgy mondjam, nem ideálisak a kísérleti körülmények.

Látszólag mindenki – az állami televízió is – az alternatív televíziós törvényre vár. Ez a törvény azonban csak nem akar megszületni, és nem véletlenül. Abban a pillanatban, amikor ez a törvény létrejön, a magyar állami televízió összedűl. Ők ugyanis a költségvetési támogatásokból, az előfizetésekből és a reklámbevételekből, három külső forrásból tartják fenn magukat. Ezt nem engedné meg egy olyan törvény, amely a világszerte kötelező előírásokat követi. Az új műsorstruktúra egy részét szponzorált adásokra építették fel. Szörnyű tévedés volt. Olyan arányú fizetett műsort, mint ami most a tervben szerepel, a világ egyetlen médiatörvénye sem engedélyez közszolgálati nemzeti tévéknek. Olyan apróságokról nem is beszélve, mint a Híradóban leadott reklámriportok... kész öngyilkosság! Ha mégis képesek lesznek keresztülverni egy olyan törvényt, amely ezt a fajta működtetést szentesíti, akkor viszont számítani kell arra, hogy nem lesznek országos kereskedelmi csatornák. Nem jön be az a tőke, amely most ott toporog a kapuban. Az Általános Értékforgalmi Bank mögött jelentős nyugati tőke várakozik. – Ehhez tudni kell, hogy kétféle tőke van; a „semleges” tőke profitorientált, mindegy neki, hogy mibe fektetik, de hosszú távra kalkulál; eleinte megelégszik éves szinten 5–8% profittal. Elsősorban ilyenekkel tárgyalunk. A másik fajta tőke birtokosai már most is tévével foglalkoznak – ilyen a Murdoch, a Berlusconi, a Maxwell-csoport, és olyan amerikai tömörülések, mint pl. a CNN –, ők az 51%-os részesedésre, a mindenáron való többségre spekulálnak, és abban a pillanatban, amikor ezt elérik, mindenki ki van rúgva, és az történik, amit ők akarnak. Iszonyú pénz van emögött a gyakorlat mögött, és rengeteg tapasztalat; az ilymódon felfalt vállalkozások belső struktúrája teljesen függetlenné válik az adott társadalmi-politikai környezettől, az országtól, amelyben működik; nem is érzékenyek rá, sem anyagilag, sem tartalmilag.

Felvétel az első „adásnapon”, az egyik pasaréti műteremben. Ez nem tévéstúdió; a vezérlőhelyiség az udvaron álló kis közvetítőkocsi. Ismerős arcok: filmgyári világosító és sminkes, vidéki stúdióból érkezett bemondónő, Rózsa Péter és Born Ádám.

Rózsa Péter: Úgy érzem magam, mint aki kiszabadult a belvárosból az erdőbe: madárcsicsergés, lágy szellő, ilyesmi... Az egész dolog sokkal izgalmasabb, sokoldalúbb, mint amit eddig csináltam. Papíron még az állami televízió alkalmazásában állok, de nincs ott semmi dolgom. A csellengés pedig kikészíti az embert. A legbosszantóbb, hogy ez az egész hercehurca a tévé körül nem műsorközpontú. Nem produkcióközpontú. Nem arról szól a történet, hogy ezt a vizuális kultúrcsákányt végre arra használják, amire való. A politikai változások átértékelték a tévé szerepét, eltorzultak az arányok; a verbális tartalom vált döntővé; ami kép – ami művészet, szórakoztatás – háttérbe szorult. A verbális információözönre szükség volt – dehát ebből áll a tévé... A magyar állami televízióban most nincsenek műfajok, abszolút igénytelenség uralkodik, és ez nem fogható rá arra, hogy kevés a technika, kevés a pénz. A francia televízióban az operatőr, aki egyben szerkesztő, rendező és riporter is, felkötözteti magát egy sárkányrepülőre, és onnan mutat, onnan tudósít egy eseményt – ez nem pénzkérdés, hanem ötlet kérdése. A másik súlyos probléma is a vizuális háttér hiányából fakad – ez pedig a túlszereplés. Mert léteznek a tévében tehetségek, egyéniségek, de azt egyik sem bírja el, hogy a teljes élményt neki, a saját személyiségéből kelljen produkálnia.

– Furcsa, hogy ezt éppen te mondod, akit az elmúlt években kizárólag kerek vagy szögletes asztalok mellett ülve láttunk beszélgetni...

Rózsa Péter: Talán éppen ezért olyan üdítő most azzal foglalkozni, hogy látványt csináljunk. Új körülmények közé kerülve az ember elkezd másként működni. Itt szigor van. Ez már a piac. Nekünk minden pénzbe kerül. Ha mi kibérelünk egy kamerát, akkor az nem heverhet itt napokig, azzal a lehető legrövidebb idő alatt produkciót kell létrehozni.

A HVG június 15-i számában az MTV gyártási igazgatója a következőket mondta: „Eddig senki sem tudta, menynyibe kerül valójában egy műsor elkészítése, hiszen ezt a tévé központi költségvetése fizette. így a kapacitásokat nem az kapta, akinek pénze volt rá, hanem az, aki ki tudta harcolni magának.” A TV-tévé egy-egy kazettája az utómunkálatokkal, járulékos költségekkel együtt két és fél millió forintba kerül, magára a műsorra ténylegesen 300 ezer forintot lehet fordítani. A műsorban szerepel gyerekblokk, rajzfilmmel. Babaszerviz. Sláger és horoszkóp címen könnyed zenés csevely klipekkel; a Sikersztori című rovat eredményes vállalkozókat mutat be; az Áram vonal látványos divatújdonságokról számol be. Van filmsorozat is, sok lövöldözéssel, yachttal és szép lányokkal. A Világtükör című politikai rovatot a rég nem látott Hajdú János jegyzi. Jó név a Bácskai Tamásé is, aki Forgatótőke címen a gazdasággal foglalkozik; a sportrovat Szepesi Györgyé. Filmajánlatok és egy nosztalgikus rovat, a Zenekorzó mellett Civilpálya címen állampolgári létünk, a Szociofotó rovatban pedig egyszerűen létezésünk problémáiról szólnak riportok, beszélgetések.

– Azért itt is van saját műsorod, amikor visszaülsz az asztal mellé, mint a régi szép napzártás időkben...

Rózsa Péter: A Biblia Pauperum – a zsidó-keresztény párbeszéd tényleg a Napzártában elkezdett sorozat folytatása. Tizenkétszer tizenöt percet veszünk most fel – és mi a vicc? A magyar állami televízió egyik produkciós irodája már érdeklődött, hogy esetleg megvenné az egész sorozatot. Hát... itt meg tudtuk csinálni.

Rózsa Péter: Ostobaság azt gondolni, hogy valaha is rivalizálhatunk a nagy televízióval. Csak a választék bővül, csak lesz még egy gomb, amit ha benyom a kedves néző, akkor színvonalas, magyar nyelvű műsort nézhet. Más kérdés, hogy igyekszünk a helyes arányok megtalálásával minél több embert arra szoktatni, hogy inkább ezt a gombot nyomja be.

Born Ádám: Minden műfajban van bizonyos érték, ha tisztességesen meg van csinálva. Amit mi hiszünk a szórakoztatásról, azt úgy próbáljuk képviselni, hogy mindig egy-két fokkal igyekszünk meghaladni azt a szintet, amit az emberek igényelnek – de teljesen elszakadnunk, elrugaszkodnunk tőle nem szabad. Egyelőre rövid kis szórakoztató blokkokat készítünk, mert Magyarországon a nagy show-műsoroknak egyszerűen nincs meg sem a háttéripara, sem a személyi feltételei: nincsenek felkészült szórakoztatók, itt mindenki a tévében debütál. A magyar állami televízióban a privilégizáltság, a monopolhelyzet gőgje él, és közben csodálkoznak, hogy jé, az emberek- elmennek, amikor itt, a tévében légkondicionált, szőnyeg-padlós helyiségeket biztosítanak nekik. Inkább beülnek egy sufniba montírozni, kamerázni, cígölni, ki érti ezt? Pedig ez ma már nem pénzkérdés, a védőhálónak nincs jelentősége...

Rózsa Péter:...ez a védőháló úgy ráfeszült az emberekre, hogy nem tudnak tőle megmoccanni.

Born Ádám: A védettség most megszűnt azzal, hogy kiléptünk ide; itt mi arathatunk sikert és mi bukhatunk meg. A hierarchikus rendszerben a siker a főszerkesztőé; ha kudarc van, akkor meg mindjárt teljesen egyedül vagy; a kudarc a tiéd. Az emberek egyre messzebb kerülnek attól a lehetőségtől, hogy egyáltalán dolgozni tudjanak. Én az első pillanatban mindegyik új vezetőnktől az kértem, hogy foglalkozzon az emberekkel! Húsz–harminc százalék kihasználatlan energia van bennük. Nem vállalják. A személyes, emberre szabott törődést nem vállalják. Ettől rabszolga-kereskedelemmé válik a személyzeti munka. Alig tudnak valamit az ott dolgozókról. Nem is jó menedzserek, nem is médiaszakemberek. Nekünk a TV 2-s tapasztalat bizonyos fokig segít. Ott is ilyen volt a hangulat: 1988-ban pályázni lehetett az állásra, és mi tényleg azokat vettük oda, akiket jónak ítéltünk – így aztán benne volt az egész vállalkozásban ez a kudarc–siker lehetőség. Ez a történet egyébként nem kétéves; a tévés alkotók minden kis politikai kanyar után újra meg újra kénytelenek – és eddig is kénytelenek voltak – bemutatkozni az új naposoknak, akiket éppen akkor föléjük tesznek, és húsz–harminc évi tevékenység után újra meg újra bizonyítaniuk kell –, a nézők helyett az újdonsült főnöknek.

Rózsa Péter: Olyan megállapodásunk van, hogy ami egy megyében vagy egy városban történik és modellértékű, egy ország számára érdekes lehet, akkor szólnak, hívnak, azt akár a mi stábunk, akár a helyi tévé rögzíti. Ha nincs megfelelő színvonalú technikájuk, akkor szükség esetén mi küldjük hozzá a hátteret. Nagyon szeretnénk használni a helyi anyagokat, már az első számunkban is leadtunk két ilyen riportot. A helyi adásokat egyébként nem veszélyeztetjük – ha a szokásos helyi műsor ütközik a mi csütörtöki 18–22 óráig tartó adásunkkal, akkor valamelyiket egyszerűen átteszik máskorra. Persze, itt is be lehet egymásnak tartani; ha valamelyik önkormányzat elfelejtkezik arról, hogy a kábeltévé, a kábelrendszer, a látszattal ellentétben, nem az ő tulajdona, hanem a lakosságé – akkor cenzúra lesz. Helyi cenzúrák lesznek. De én azt remélem, hogy olyan országban fogunk élni, ahol az ilyesmiről le lehet szokni. Hogy ami új, ami nem az intézményesített keretek között működik, azt nem gyanakvás, előítélet és elutasítás, hanem kíváncsiság fogadja. Hogy – ahogy az egyik rovatunk címében is utalunk rá – itt majd lehet civilpályán is focizni.

Born Ádám: A verseny, amit az állami televízió vezetése – legalábbis szóban – meghirdetett, akkor lenne korrekt, ha nem csak az épületen belül készülő produkciókra, de minden másra is érvényes lenne. Ad abszurdum: a mi műsorunknak is biztosítanának – Ma versenyképesek vagyunk – heti négy órát.

Gubacsi út – a Filmiroda RT. Az épület külsejéből ítélve akármit gyárthatnának itt – de filmet gyártanak.

Szakácsi Lajos, a Filmiroda RT vezérigazgatója: Elsősorban a MOVI közelsége miatt. Másrészt ajó infrastruktúra miatt – ez a Konzervipari Tröszt székháza volt. És persze az irodaárak is mások itt, mint a belvárosban.

– A MOVI a főrészvényesünk. Sőt, eredetileg a MOVI-t szerettük volna részvénytársasággá alakítani, de ez nem sikerült, mert nagyon erős volt az ellenállás, részint a minisztérium filmfőigazgatósága, részint bizonyos belső erők – például az akkori, állampárti szakszervezet részéről. így aztán a vezetés egy része – én, aki ott általános igazgatóhelyettes voltam, Boros Gábor, a szcenikai vezető és Horváth Imréné főkönyvelő, aki korábban a Pannónia gazdasági igazgatóhelyettese volt – egyszerűen kiváltunk a MOVI-ból, és 1989 decemberében meghirdettük a nyilvános részvény társaságot, amelynek bárki részvényesévé válhatott.

A meghirdetés pillanatában belépett a részvénytársaságba főrészvényesként a MOVI, aztán a Hungarofilm, a Fabula Kiadó és egy Prode-Styl nevezetű, magyar tőkéjű, irodatechnikával foglalkozó kft. Ezek a cégek együtt tették ki a 16 milliós alaptőke felét, a másik 50%-ot a legkülönbözőbb magánszemélyek jegyezték, akik között nem csak filmszakmai emberek vannak. Az érdeklődésre jellemző, hogy a magánszemélyek részéről 50%-os túljegyzés volt.

– Azért választottuk ezt a nevet, mert a két világháború között a mostani MOVI helyén működött a magyar filmszakma leggazdaságosabb cége, a Magyar Filmiroda. A legsikeresebb régi magyar filmeken szerepelt ez a cégnév, s mivel egyébként is a MOVI volt a főrészvényes, bizonyos történelmi hagyományokat kívántunk a névvel jelezni.

– Kicsit olyan ez az egész számomra, mint a Capitaly-játék, vagy mint egyes amerikai filmek...

– Igen, úgy működünk, ahogy korábban csak filmeken láttuk: Közgyűlés, igazgatótanács, osztalék...

– 1990-ben 34 és fél százalékos osztalékot értünk el, ez kiemelkedőnek számít; főként az első működési évben.

– Alkalmazotti állományunk 50 fő körül van, ebből 5% az adminisztratív létszám, mivel az egész ügyvitelünk számítógépre szervezett, és összesen egy könyvelőre van szükségünk. Szakalkalmazottatok átlag 10–20 éves szakmai tapasztalattal rendelkező építészek, berendezők, ruhások, maszkosok, gyártás-és felvételvezetők, naplóvezetők és kisegítők. Rendelkezünk szcenikai raktárakkal, műhelyekkel, megfelelő háttérbázissal is. Saját tulajdonunkban csak videótechnika van: Beta SP kamerák és annyi montírozási kapacitás, amennyi csak kell. Filmfelvételi eszközeink nincsenek, onnan vesszük bérbe, ahol a legolcsóbb, eseti bérleti szerződésekkel – a filmgyártól, a tévétől. Amit a MOVI apportként behozhatott volna, az elavult – amikor a MAFILM-től különvált, az osztozkodásnál valahogy mindenből a lepusztult, a korszerűtlen jutott neki. A MOVI-tól átjött a teljes szcenikai részleg – a ruhások, a maszkosok, díszletezők, berendezők az általuk hozott kellékekkel, jelmezekkel, anyagokkal, eszközökkel és bizonyos irodaberendezésekkel együtt – az ő apportjuk az az érték, amit mindez együtt képviselt.

– A magas osztalék sikeres évet jelez. Kik a cég megrendelői? És mire szólnak a megrendelések?

– Legfontosabb megrendelőnk a Magyar Televízió. Olcsóbbak vagyunk, mint a saját belső kivitelezésük, és összehasonlíthatatlanul gazdagabb a szcenikai hátterünk. Most forgatjuk például a tévé számára a Julianus barát című, magyar–olasz koprodukciós filmet, amelyben a Budapest Filmstúdió Vállalat is benne van pénzzel, Kodolányi János regényéből, Koltay Gábor rendezésében. Az operatőr Illés János. Hatalmas díszletigényű, kosztümös történelmi film, olyan nevekkel, mint Nino Manfredi, Raf Vallone, Franco Nero... Mi készítjük az egyes csatornán rendszeresen jelentkező ifjúsági sáv műsorait a Híradó előtt. Dokumentumfilmeket is gyártunk, de rész-szolgáltatásokat is nyújtunk, leggyakrabbam díszletet a tévé különböző produkcióihoz. Más hazai megrendelőink is vannak. A Budapest Filmstúdió Vállalat például most tárgyal velünk a Cigány Rómeóról, Mészáros Márta filmjéről...

– 25–30%-kal. Nézze, én 1967 óta vagyok a szakmában. Végigjártam a szamárlétrát, dolgoztam a tévénél, a MA-FILM tévéosztályán, vezettem a pasaréti telepet – abban az időben, amikor 350 millió volt az évi forgalom –, voltam produkciós igazgatóhelyettes, aztán Bokor László a különváláskor áthívott a MOVI-hoz. Ismerem ezt a szakmát...

– Hogy találnak ide a külföldi megrendelők? Talán a Hungarofilm szerzi az üzleteket?

– Vannak saját, régebbi nemzetközi kapcsolataink, és a Hungarofilm szerepe sem elhanyagolható. De a legtöbb üzletet személyesen szerezzük – rengeteg helyre beiratkoztunk: nemzetközi szakmai listákra, szervezetekbe, részt veszünk a nagy filmvásárokon, fesztiválokon, igyekszünk mindenhol megjelenni és bemutatkozni. Árban alacsonyra tudunk menni, mert kis cég vagyunk, alacsony a rezsink, a fenntartási költségünk. A munkatársak jövedelme ugyan magasabb az állami szektorban kaphatóknál, de messze nem éri el az amerikait. Viszont a többségük egyúttal részvényes is, tehát közvetlenül érdekelt a nyereségben. Dolgozói részvényeket bocsátottuk ki, amelyre a dolgozók a névérték felét fizetik be, de a teljes érték után kapnak osztalékot. Ezáltal a magánszemélyek döntő helyzetbe kerülnek a közgyűlésen.

– Mi a helyzet a rendezőkkel, operatőrökkel, az önök állományából hiányzó szakemberekkel?

– A külső munkatársakat esetenként kérjük fel. Ennek kapcsán létrehoztunk egy filmgyártási és videószakember-közvetítő ügynökséget is, amit Gere Mara vezet, szintén nagy filmes tapasztalattal. Ide mindenki ingyen és bérmentve beiratkozhat. Ha mi közvetítjük, mi kínálunk neki munkát, akkor a jövedelme 12 százalékáért elvégezzük számára a szerződtetési, menedzselési feladatokat. Forgatókönyvet, szinopszisokat is kiajánlunk – külföldre is, de a tévének is, mint külső produceri iroda.

– Nézze, minálunk megrendelnek egy munkát, megállapodunk egy árban, és annyiért elvégezzük. Mindegy, hogy milyen nemzetiségű a megrendelő. Esetleg később megengedhetjük magunknak, hogy árengedményeket tegyünk a hazai filmek javára. De tőkével nem szállunk be. Nincs igazán leköthető tőkerészünk, ez egy forgótőke-igényes szakma... De teljesen saját pénzből már gyártottunk egy komplett filmet: Hajdufy Miklós rendezésében, Bókay János könyvéből, Kern András, Eszenyi Enikő, Bács Ferenc, Máté Gábor főszereplésével a Szakíts helyettem című tévéfilmet, amit fel is ajánlottunk a tévének megvételre. De szívesen eladjuk a kábelhálózatoknak is, külföldi tévétársaságoknak is.

– Kizártnak tartom; szakmai tapasztalataink alapján – úgy vélem – meg tudjuk ítélni a várható fogadtatást. Túlságosan nagy veszteséget akkor sem jelent, mert a művészek, az alkotók szintén üzleti vállalkozásként végezték el a munkájukat: az alkotóknak csak a honorárium 25, a színészeknek az 50%-át fizettük ki; a többi pénzt az előadások, a forgalmazás után kapják meg. Szóval... rá lehet fizetni, de romba nem dönt minket.

– Mégis: milyen formában lehet haszna a hazai filmgyártásnak az önök prosperálásából?

– Legfeljebb közvetítő szerepet játszhatunk. A gazdaság más területein sikeres cégek részéről elindult az a folyamat, hogy kultúrába invesztáljanak. Kaptunk már olyan ajánlatot egy kft-től, hogy tízmilliót fektetne játékfilmbe, részesedésért a forgalomból... Éppenséggel elképzelhetőnek tartok egy szorosabb együttműködést a magyar film területén is; ha ugyanis a Filmalapítvány egy-egy konkrét filmre ad pénzt, akkor annak kell egy jó gyártót keresni, a szóba jöhető cégeket versenyeztetni kell, és a legolcsóbban a legmagasabb színvonalat nyújtót választani. A nemzetközi filmek esetében ez a fajta versenyeztetés már megvan, a külföldi producer egyszerre négy-öt helyre ad könyvet, kér költségvetést.

– Úgy hallottam, hogy pillanatnyilag 180 filmgyártásra szerveződött cég van az országban. Nem ijeszti ez a szám a Filmirodát?

– Szerintem több is van. De ezek közül csak négy-öt fog talpon maradni. A legfontosabb versenytársunk egészen biztosan a MAFILM lesz. Bármilyen anarchikusak jelenleg az állapotok, előbb-utóbb lesz belőle valami, és mindenképp ő marad a legnagyobb szolgáltató. A másik potenciális ellenfél a MOVI, persze, ott sokai súlyosabbak a gondok: új szemlélet kell ahhoz, hogy a megmaradt lehetőségeikkel élni tudjanak. Egyébként ez vonatkozik a MAFILM-re is. A harmadik a NOVOFILM nevű társulat, Sándor Pál vállalata, amelynek információink szerint elég szépen beindultak az üzletei, csakúgy, mint a TAA-nak, a Trans-American-Associationnak, Sík Endre vegyesvállalatának – ezek a lehetséges konkurrenseink.

– Van-e valamilyen esztétikai mérce, vagy önöknek mindegy, milyen fajta munkát rendelnek meg a cégnél? Olyasmire gondolok, mint a pornófilm...

– Művészeti tanácsunk nincs, de azért bizonyos ízléskontrollt gyakorolunk. Volt egy osztrák pornófilm-megrendelés, amit nem vállaltunk el. Bár... a bérmunka-jellegű megbízásoknál nem szólhatunk bele, semmi közünk hozzá, hogy a megrendelő mit akar legyártatni. Lavírozni kell. Igazából csak a saját vállalkozásainknál kell dönteni, mert a tévénél vagy a játékfilmstúdióknál megvan a saját művészeti kontroli-szerv. Igazából itt nálunk csak most kezdik sejteni, mit jelent ez a tevékenység. Épp ezért hoztuk létre a Korda Sándor Filmproduceri Akadémiát. Alapítványt tettünk, amelyhez bárki csatlakozhat, azzal a céllal, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola gyártási szakán végzett szakemberek számára nemzetközi színvonalú posztgraduális képzést adjunk. Az alapítvány kuratóriumának elnöke Föld Ottó. Az akadémia szeptember 16-án indul, négy féléves képzést nyújt, heti egy programmal, külföldi előadókkal, tanulmányutakkal, produceri klubbal...

– A Filmalap nem. Eredetileg ez az akadémia közös tervünk volt a főiskolával, de a filmtanszék új vezetése sem támogatja a tervünket. 1990-ben a Filmiroda teljes produkciója 54 tévéfilm (köztük Esztergályos Károly: Boldog ünnepeink című filmje; Dömölky János Területrendezése; a Házibarát-sorozat; a Szentendre-sorozat; Kalmár András Peches embere, a Nyitott könyv-sorozat); 41 filmgyártási részszolgáltatás (elsősorban díszlet); 107 reklámfilm (pl. a Samsung-sorozat); és 77 referencia-film volt.

Ha magánsejtéseim nem csalnak, a Filmiroda virágzása és a kazetta-gyártó magántévé bimbózása mögött is a magyar állami televízió hervadása rejlik. A magántévé esetében inkább tartalmi-formai-szemléleti-, a magánfilmgyár esetében inkább gazdasági okokról van szó. A külső cégeknél megrendelt munkákra ugyanis nem vonatkoznak a bénító, ellenérdekeltséget szülő belső pénzügyi szabályozások. Magyarán szólva: akkor lehet megfizetni az embereket, ha nem közvetlenül a tévétől kapják a pénzüket, hanem attól a külső cégtől, amelytől a tévé a produkciót megrendeli. Az pedig, hogy szabad szellemi kapacitásait ki mire használja – mint a TV-tévé esetében már konstatálhattuk –: magánügy. Akár a tévé által megrendelt tévéműsorokat is készíthet szabadidejében. Még akkor is, ha történetesen a tévé alkalmazottja. Miközben nem létezik az 1500 főt foglalkoztató tévés gyártási igazgatóság; akár produkál valamit, akár nem, gondolom, tetemes összeget emészt fel. Kérdés, hogy ha most önállóan gazdálkodó leányvállalattá avanzsál, képes lesz-e árban-bérben-minőségben versenyezni az 50 fős Filmirodával. Mert azt fel sem akarom tételezni, hogy a produceri irodákat netalántán korlátoznák a szabad partnerválasztásban.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1991/08 46-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4179