Schubert Gusztáv
„A frissiben felfedezett új emberi kontinens első leírója is csak meglátni tudta a gyermeket, megszeretni nem: a képzeletbeli Emil nevelésével szívesen bíbelődött, saját gyerekeit lelencházba adta.”
Ha egy angol író el nem orozta volna előlem a bon mot-t, most köszönetet illene mondanom a társszerzőségért a tízéves Annának és a nyolcéves Balázsnak, akiknek „szeretetteljes figyelme nélkül feleannyi idő alatt készült volna el” ez az új amerikai gyerekfilmekről elmélkedő írás. És duplaannyi felnőttes nagyképűséggel. Övék az érdem, hogy nem tartom magam szakértőnek gyermeki ügyekben.
Írnivalóm ezért aztán inkább csak erről az állítólagos „szakértelemről” volna. A Nicsak, ki beszél!, az Ovizsaru és a Tini nindzsa teknőcök amúgy sem szorul rá a kritikusi mélyenszántás segédletére. És nem is igen vinne rá a lélek, megmondani a gyerekeknek, hogy én nem vagyok olyan lelkes attól, hogy ők úgy oda vannak. Mert akármennyi óvodás totyog is bennük, ezek nem gyerekfilmek. Ez a mese nem róluk, hanem rólunk és nekünk szól. Nekünk, felnőtteknek, akik az utóbbi két évtizedben olyannyira „szakértői” voltunk a gyermekeinknek (Amerikában, s amennyire ez a „vadkelet” „tiszta Amerika” tudott lenni, itt is), hogy a nagybetűs Tudománytól vezettetve kishíján kiirtottunk a gyerekeinkből mindent, ami gyermeki.
Hiába, a gyerek nem öröktől való, időről időre fel lehet fedezni, és el lehet feledni. A „gyermekit” első ízben a polgár látta meg utódaiban, először vett észre egyéniségeket ott, ahol addig csak valami sokfejű fészekalj nyüzsgött; ha magát individuumként gondolta el, gyerekeire sem nézhetett másként. Persze, más dolog felismerni valaminek az eredetiségét, és megint más élni is vele. Rousseau, a frissiben felfedezett új emberi kontinens első leírója is csak meglátni tudta a gyermeket, megszeretni nem; a képzeletbeli Emil nevelésével szívesen bíbelődött, saját gyerekeit lelencházba adta. Rousseau viselkedésének paradoxona a gyereknevelés paradoxona: Ha ugyanis a két Rousseau-i alapelv – 1. a gyerek nem felnőtt, 2. de az akar lenni (és az is lesz) – igaz, akkor az elvet illusztráló 500 oldalas (fiktív) esetleírás, mint praktikus nevelési útmutató hasznavehetetlen. A gyerek ugyanis az említett két erő örvényében magától nevelődik, nem lehet (jól vagy rosszul) összeszerelni, mert a gyereklét nem tehetetlen állapot, hanem mozgás, fejlődés, melynek során a gyerek maga magát „szereli át” gyerekből felnőtté. A szülőnek, tanárnak egyetlen feladata az lehet, hogy ennek a gyermeki önépítésnek a lehetőségét és zavartalanságát biztosítsa. Vagyis hát: a gyerek mellé hiba volt a gyereknevelést is felfedezni. Az Emil megjelenése óta eltelt kétszáz év neveléstörténete ritka kivételektől eltekintve a felvilágosult jóindulat jegyében elkövetett pedagógiai rémregény, amelynek lapjain mindenféle kis torzszülöttekkel, óriáscsecsemőkkel és sátánfattyakkal találkozhatunk, csak épp igazi gyerekekkel nem. Mert kívánhat bármit a kettős gyermeki természet, úgyis azt kapja, ami a szülőknek kényelmesebb, gyermeksége vagy abba pusztul bele, hogy a széltől is óvják, vagy abba, hogy túl korán magára hagyják. Azokkal az amerikai gyerekekkel, akik a szóbanforgó filmekben szerepelnek, ez utóbbi bűnt követték el.
A felnőttvilág kihívásának kitett, és ezért hihetetlen gyorsasággal felnőtté válni kénytelen gyerekek megjelenésére, a szülők első reakciója a borzadály volt. Az ördögűzőben vagy az Ómenben feltűnő sátángyermek ennek a traumatikus élménynek a metaforája. Az ördögűzés csak a filmekben sikerült, a valóságban a gyermekek a narkó és a szex borzalmait elébük táró tanmesék hatására sem változtak vissza kedves és illedelmes kisgyerekké, hanem tovább anyáztak, loptak és kábítóztak. Amerika az elrettentés kudarca láttán elébe ment az „elszakadásnak”. A gyerek, a gyermeki egyik napról a másikra kiment a divatból. Judy Garland, az ártatlan gyereklány helyébe a szexisre maszkírozott gyermekasszony, Brooke Shields lépett. Az anyaszerep helyébe a vamp-allűrök, a baba helyébe a Barbie.
Az elmúlt két évtized Amerikájában a gyerek eltűnt a filmvászonról, ha a moziból nem is. Nem magukat akarták ott viszontlátni, hanem olyan filmeket, mint amilyeneket a felnőttek néznek. A Conant, a Rambót, az Indiana Jones-kalandokat. A televíziók gyerekműsor kínálata gazdagabb, mint valaha, a Fun Factory vagy a Die Zeit der Junge rajzfilmsorozatai között azonban elvétve sem akad valódi mese, a Superman, a Pókember, a Transformers, a He-Man, a Brave Starr nem egyéb rajzba fordított „felnőtt” akciófilmnél.
„Ha a gyerekek hozzájuthatnának mindazokhoz a tapasztalatokhoz amelyekkel a felnőttek rendelkeznek, akkor gazdagabbá válna az életük.” – álmodozott egykor a „gyermekfelszabadítás” egyik propagatora. Nos, az álom valóra vált, csak épp nincs benne köszönet. A császármetszéssel világrahozott, koraszülött felnőttek önálló életre képtelenek. Vagyis nem felnőttek. Az emancipáció jelszavával a gyerekeknek eladott felnőttség bóvli. Ez a baj a Barbieval, az akciórajzfilmekkel és a Nintendoval; nem a felnőttséghez juttatnak közelebb, hanem csak a felnőttség illúziójához. Teljesen mindegy, hogy a „gyermekfelszabadítás” módszere brutálisan hirtelen vagy gyengéden terapeutikus (azazhogy „a szülő, mint gyermeke pszichiátere” – módszer azért mégiscsak undokabb), az emberképe az, ami katasztrofálisan életidegen. A felnőttéválás, éppen mert a gyermekség nem tulajdonság, hanem az a folyamat melynek során a gyerek eltanulja a felnőttséget, nem lehet „megtisztulás a gyermekitől”. A felnőttségtől, amúgy sem az irigy felnőttek falanxa zárja el oly sokáig a gyereket, hanem fiziológiai korlátai és a társadalom bonyolultsága. „Minél fejlettebbé válik egy faj, és minél összetettebbé a civilizáció, annál hosszabb gyermekkorra van szükség, mert sokkal hosszabb tanulási idő kell az alkalmazkodáshoz” (Marie Winn). Ha valami a gyermek sérelme nélkül lerövidítheti a gyermekkort, hát éppenséggel a régivágású, gyermetegnek hitt, önépítő technikák – a mese és a játék – alkalmazása az. Persze nem a Gondos bocsok vagy a tankönyvmesék viktoriánus édenkertecskéjére volna szükség, amelyből a jó kertész minden rútat, nyugtalanítót, félelmetest kigyomlált, hanem a régi, vad mesékre, amelyekben a gyerek önnön félelmetes szörnyeit legyőzve végül is minden szorongása alól feloldozást kaphatott. A régi viharvert mesékből erőt s bölcsességet lehetett meríteni, útravalót, az újakból csak illékony vigaszt. A játékkal ugyanez a helyzet: a társas szerepjáték, a gyerekvilág eleven drámaköltészete kihalt (még mielőtt a televízió vagy a videójáték megjelent volna!), a gyermek kezébe adott játékok pedig (lásd Roland Barthes idevágó esszéjét a Mitológiákban) nem egyebek mint miniatűr felnőttholmik. (Jusson eszünkbe Barbie és Ken miénknél jóval gazdagabb ruhatára, a G. I. Joe-k high-tech arzenálja. Nem az a baj, hogy a gyerek a felnőttet utánozza, hanem az, hogy a felnőtt, akit utánoz, már elfelejtette a gyermekkorát. Nincs fantáziája. A nyolcvanas évek legjobb – európai! – meséi éppen ennek veszélyéről szólnak. A Végtelen történet és a Terry Gilliam-féle Münchausen báró rosugallata szerint Fantázia veszendő birodalmát kell megmenteni ahhoz, hogy az evilági élet is jobbra forduljon. Olyan vállalkozás ez, amire természetesen csakis a gyerekek képesek. A képzeletvesztés szabadságvesztés. Ha a fantázia összeomlik, nincs több kaland, és ha nincsenek többé kalandok, nincs ami belőlünk embert faragjon, elsorvadunk. Lépni se, tenni se, gondolkodni, érezni se tudunk már. Sebaj, megcselekszik helyettünk mások. A televízió, amelyben kora reggeltől késő éjig bölcs és buta, érdekfeszítő és jelentéktelen műsorok gomolyognak – álom. A rossz benne csak az, hogy miközben mi álmodjuk, másvalakinek az álma. A fantázia konfekciója. Olyasmink van, ami nincs.
Ha szintetikussá válik az „amerikai álom”, Amerika már nem a korlátlan lehetőségek hazája többé. Hanem a korlátolt szabadságé és a korlátlan lehetetlenségeké. Filippikát írni a tünetek ellen, elkedvetlenítő butaság. Meséket már érdemesebb bevetni: a hőskori Amerika Fantáziával, Kansas a Smaragd várossal volt határos. Az amerikait szabad emberré a frontier, a mozgó határ tette. Ha „ember és polgár” akar maradni, újra és újra ki kell tolnia a határokat. Az eltűnt gyermekek nyomában az eltűnt polgárhoz jutunk el. Az eltűnt polgár – az államtól, munkaadótól, irodavezetőtől függő felnőtt – szolgaszerepe jószívvel követhetetlen minta. De a külvilág elismerését pótolni hivatott (de pótolni természetesen képtelen) hisztérikus önszeretet, a cselekvés gravitációs ereje nélkül szétmálló személyiség sem vonzóbb példa. A gyerek, még ha a családot egyben tartja is a megszokás, magára marad a gyermekségben.
Home alone. Egyedül otthon. Hollywood legfrissebb gyerekfilmsikere címével is (amit nálunk a hatás kedvéért Reszkessetek betörők!-re ferdítettek), cselekményével is ezt a traumatikus ellentmondást idézi fel. A megtalált megoldás birtokában immár felszabadultan, vígjátéki könnyedséggel. A nyolcéves Kevint Párizsba repülő szülei otthon felejtik, az elhagyatott ház körül betörők ólálkodnak, de a kisfiú – a maga alkalmi fegyvereivel; tűzzel, jéggel, tollal, szurokkal, forró vasalóval – sikeresen védi meg magát és a házat, rendőrkézre juttatva a kétbalkezes támadókat. Kiérdemelt jutalomként magányos harca végén betoppan a szeleburdi család, szülők, húgok, nővérek, bátyók, unokatestvérek, és keblükre ölelik a kis hőst, aki eleddig „a cipőjét sem tudta befűzni egyedül”. A legújabb amerikai álom, a család újraegyesítésének álma teljesül ebben a boldog összeborulásban.
A kis Kevin története, látnivalóan, a klasszikus beavatás-mese, A három kismalac modernizált variánsa. A Nicsak, ki beszél!, az Ovizsaru és a Tini nindzsa teknőcök viszont a szülői szorongások kivetülése. Ezekben a filmekben lényegében az apaság jogáért folyik a párviadal, természetesen az örök hollywoodi sémák szellemében, a Jó és a Rossz apa küzd meg egymással, az izgalom kedvéért többnyire fegyverrel, de legalábbis ököllel, az azonban ennek ellenére egy percig sem kétséges, hogy a gyerek kegyét nem erőszakkal nyerhetni meg itt, hanem jó szóval és a gyermekire való eleddig szokatlan ráhangolódással. Hogy ezt a győzelmet Travoltának, vagy a vidámság és felelősség új kötésében hozzá hasonlatos „teknőcöknek” elhiszem, a gyerekekkel csikorgó farkasvigyorral barátkozó Schwarzenegger óvóbácsinak nem, az a modell lényegén nem változtat.
Hol vagyunk már attól, az időben egyáltalán nem olyan távoli kortól, amikor a gyermekinek egy rusnya kis földönkívüli képében lehetett csak főszereplővé lennie. Akkor még szembenállt egymással felnőtt és gyerek, kisfiúk és kislányok mentették meg a másfajta értelemre és érzelemre süket felnőttek elől E. T.-t, „az elveszett gyermeket”. Most, mintha végre párbeszéd kezdődne „kicsik” és „nagyok” között. Ennyiben meg is maradhatnánk. Csakhát „hun házasodunk, hun meg elválunk, különféle jerekekkel kísérletezünk”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/07 43-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4157 |
