Ardai Zoltán
Eloszlik a füst, a köd felszáll, és ma már alig van kétség afelől, kit nevezhetünk a Reagan–Bush-korszakbeli Amerika elsőszámú sikerrendezőjének. Bár Oliver Stone nagy költségeket igénylő működéséhez sem a steril üzletiesség, sem a politikai széllovaglás vádja nem férhet – a Tőzsdecápák (Wall Street) például a szocialista realista látásmód rég-látottan szuggesztív produktuma –, és bár a rendező még csak alkalomszerűen sem kapcsolódott a legfőbb hollywoodi trendhez, mindegyik filmes vállalkozása bőven rentábilisnak bizonyult. Felfoghatjuk akár úgy is, maga munkált ki egy vaskos hollywoodi trendet. Az új évtized nyitányán megint csak nem lehet Stone-ra nem figyelni. Legutóbbi műve nagyszabású rockfilm, amely már pusztán műfaja révén is világszerte nagy közönséget vonzana, de többről van szó, hiszen a film a húsz-huszonöt éve zajlott amerikai rock- (ahogy akkor emlegették: „beat”-) fénykort idézi fel. Azt az időszakot, amikor a popkultúra népszerűsége semmivel sem mutatkozott csekélyebbnek, mint ma, de lendülete jóval jelentékenyebb volt: a popkultúrán belüli rock úgy érte el hatóereje csúcsát, hogy ugyanakkor, „ellenkultúraként”, szellemi teljében is virágzott.
Stone egyike az egykori tanúknak, pontosabban az egykori/lűto/tanúknak, vagyis a többé-kevésbé szinte eleve részeseknek. Számára nyilvánvalóan nem akármilyen öröm, hogy roppant filmelőállítási kapacitás fölött diszponálva rázúdíthat valamit a múltból az utódnemzedékre, amely már a videóklipeken, a digitális hangkonzerveken, a soundtrac-keken és a mega-sztárok showjain – vagy, mint nálunk, az utóbbiakról informáló képtörmeléken – cseperedett. Ez a generáció a szűkebb értelemben vett rockot mindenekelőtt ennek leszármazott formáiból ismeri. Az egyik ilyen: a rock-megtöretést bombasztikus erőfelmutatással leplező és tagadó metallista nehézrock, a másik a punk, amely méltón végletes (de kevéssé tartós értékű) választ adott a 70-es évek derekának szélsőséges disco-konzum-diadalára. Ám az új nemzedék egyes tagjainak módjában áll – a divatpopért vagy akár a rock-értékeket szublimáló art-popzenéért lelkesedvén – egyszerűen nem figyelni a heavy-re, vagy a sötét poszt-punkra, míg annak idején már a Beatles is: megkerülhetetlen volt. Világos persze, hogy nem csupán a hajápoló-mániákus jogging-nemzedék és a modi-pop mosolya hajszolta Stone-t erre a filmre, hanem a felejtő Amerika egésze, ügy ahogy van (kisugárzással Európára, korridorral a Perzsa-öbölre), ahol éppenséggel olyan, amilyen az uralkodó popzene. Stone most először igazán világfilmet forgatott – egy 60-as évekbeli, nyugat-parti zenekarról.
Nem dokumentumfilmről lévén szó, kissé meghökkentő, hogy a filmbeli együttest Doors-nak, vezéregyéniségét pedig Jim Morrisonnak hívják. Hiszen akkoriban valóságosan is létezett egy Doors nevű együttes és annak szintén Jim Morrison nevű vezetője volt. Fájdalom, Stone nem felhasznált valamely (fikciós) történetet az elveszett kor levegőjének megidézéséhez, hanem éppen az volt a célja, hogy pontosan reprodukálja magát az egykori Doors-arculatot, és ennek a kísérteties műveletnek rendelte alá a Doors-(egyben Janis Joplin – Jimi Hendrix – stb.) idők korfestését. A Doors szülészek általi stílrealisztikus „feltámasztása” már mint alapötlet is rettenetes. Némi kontinentalista elvakultsággal azt is mondhatnánk, hogy ilyen fertelem csak amerikainak juthat komolyan az eszébe. (Ezzel a film kassza-esélyeiről még semmi sértőt nem mondtunk, oktalanság is volna.) A Doors-koncertek egyelőre még nem tűntek olyanféle távolba, mint mondjuk Liszt Ferenc dámákat sikoltoztató zongoraestjei. A múlt századi romantikus lázak emléke (mint közvetlen, meghatározó élményeké) már egyetlen élő által sem befolyásolja az élők világát: olyan értelemben szívódott fel a kultúrtörténetbe, amilyen értelemben ez a hőskori rockkal még nem történt meg. A legrosszabb („leghűségesebb”) Liszt Ferenc-filmek sem képesek nagyon belegázolni a mai Liszt-kedvelők lelkébe és valami egyetemes kártevés képzeteit kelteni bennük. Nem mintha Stone nem akarta volna kivívni a doorsiánusok elismerését; „objektív teljességre” alighanem azért is törekedett, hogy az általa nyújtott Doors- illetve Morrison-képbe bárkinek az idevágó élményei beilleszkedhessenek. De minél inkább hasonlít Morrisonra a vásznon mozgó alterego, Val Kilmer, annál bántóbban ütközik ki, hogy mégsem ő az, hanem „valaki egészen más”. Olykor ez már lidércnyomásos. A zenekar szőke billentyűsének, Manzareknek a mozifigurája épp elrajzoltsága révén is meggyőzőbben érzékelteti az orgonista egykori viszonyát a rock-Messiás Morrisonhoz, mint ahogy e Messiás viszonyát a világhoz Kilmer megmutatja.
Az indiánmészárlások párájában született, „ma” pedig Vietnamot hengerlő ország depresszív gyűlölete (együtt az Amerika legjobb lehetőségeiről szövődő, drogokkal is ajzott látomással), a már adott és saját erőből növelt szabadság könnyed, „vízen-járó” kiélése (együtt a halállal való sötét játékokkal) – mindez megannyi, jól elrendezgetett, de külsődleges motívum módjára integet a filmből. Ami Morrison szexforradalmiságának jelzéseit illeti, ezeket csakis az Egyesült Államok népének szánt tudattágító képsorokként értékelhetjük, minthogy csak olyan helyen hathatnak ezek kitűnően, ahol a pornó-biznisz körén kívül prüdéria uralkodik. Kilmer-Morrison és egyik lányrajongója „démonikus” liftbeli jelenetét mintha nem Kilmer, hanem egy még egészen tapasztalatlan, de komisz utánzókedvű elsős gimnazista játszana. (Úgy is vélhetjük, talán annak illusztrálására, hogy Morrisonban megvolt a kölyök is). A Morrison-arculat lexikális alapossággal begyűjtött alapmotívumai közt sok hézag marad, ezeket valaminő édeskés szellemi műanyag tölti ki. A végeredmény: „Morrison” ágálása már bosszant és fáraszt a film vége felé.
A zenéhez, amely közben meg-megszakítva, de mindvégig szól, a rendező olykort szubjektivizalgatasai már inkább illenek. Finoman víziós, érzékenyen is válogatott táj-látványok, tengerparti és városi montázsok, mozgalmas zsánerek a rockzenészek és rockélvezők körének volt-édeni összemosódásáról: a film első félóráját tekintve Stone szinte túlnő önmagán. Ha a címszereplő együttest csupán ideszőtt filmdokumentumokon látnánk, amúgy pedig Stone jobban megereszti fantáziáját, meglehet, sokkal jobban jártunk volna. A Doors-oeuvre: popzene, eredetien művelt white blues-jellegű „alaprock” és pszichedelikus beütésű, fűszeres ritmikájú és hangzásvilágú artrock egyszerre (Morrison egyénien sötét, levegősen mély, enyhe kocsmai érdességű vezérhangjával). Tartós holmi. Hogy a Doors-nak egyáltalán nagy sikere volt, ez azok számára sem kíván magyarázatot, akik ezt a zenét ma hallják először. Hogy viszont Madonna miért nagy sztár, szemben mondjuk Catherine Oxenberggel, azt pusztán CD-felvétele-ik alapján nehéz megokolni: két tojás. Egy Madonnáról szóló majdani játékfilm semmiesetre sem nélkülözhetné a Madonna-show-k imitációját. Stone esetében azonban a Doors-live imitációjáról lemondani lett volna jó. A zene itt eléggé erős; túl erős is ahhoz, amit itt látunk.
A morrisoni érzések, eszmék és az énekes egész vágtája feletti meditációhoz ez a film kevéssé kedvező alkalom. Inkább újabb kolonc a Père Lachaise-beli síron. Ahogyan a szecesszió múlt századi módon álmodta meg előre e század modernségét, úgy Stone nagyon is jelenkori-átlagamerikánus módra álmodta vissza a 60-as éveket meg Morrisont. A jelen pop-álmai részben Stone-ian nosztalgikusak, részben pedig speciális drogáruk, melyek már műholdakról is könnyen helybe-hívhatók. A régi rockálmok (amelyeket csupán színezett némi – növényi–kábítószer) egyikre sem hasonlítottak. Más természetűek. Mivel tagadni ezt a Doors-film sem tagadja, egyelőre maradjunk ennyiben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/07 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4153 |
