Jeles András
Nem lehet ellenállni a kísértésnek, hogy elgondoljuk, mi történik, ha két tükröt egymással szembefordítunk.
Bódy Gábor
... Néhány lap hiányzott az elejéről, a patinás, rojtos füzet első olvasható szavai ezek voltak:
...” a történet közismert, aljas fordulatokban bővelkedő, ugyanakkor banális. Talán éppen ez utóbbi vonás tette alkalmassá arra, hogy könnyen és nagy területen – mint valami mérgezés – kifejtse feledhetetlen hatását.”
Na tessék: nem értette.
„– Ez mi?” – szólalt meg hangosan, mintha egyáltalán nem értené, pedig csak a helyzet tűnt el, nyomtalanul, melyhez ez a valami tartozott.
*
Akkoriban kissé eltávolodtam... ezek szerint; – a „forg. könyv”, melynek töredékei zaklatott fióktúrások évadán váratlanul fel-felbukkannak, sajnos precízen megőrizte a nyomokat („mért, mire számítottál?”) és most, ugye, feltűnik (megjegyzendő, hogy akkor is feltűnt), milyen messziről néztem, nos: mindent. Ez esetben például – az előttem fekvő töredékre célzok – arra a szemtelenség-re szántam el magam, hogy nem értettem a fotográfiát – az igazság az, hogy nem egészen megalapozatlanul –, a fényképeket, és képtelen voltam bármit felfogni a fényképekre merevedett szcénákból. Annyira eltávolodtam, hogy...Ennyire:
...”kik ezek és miféle késztetés erejének engedve változtak ilyenné, és a káosz bélyege szerinti elrendezettség csak véletlen-e vagy hozzájuk tartozik?... és mi céllal készültek ezek a fény-rajzolatok?”
Mi tagadás, a filmterv, melybe mint valami kalitkába a távolodás madarát költöztettem, kiaknázta a nézőpont adottságait, azt ugyanis, hogy sok ezer év távolságából nyílik alkalom visszanézni a jelen-időre, a mi időnkre, szóval nem tévesztette szem elől azt az igazán termékeny lehetőséget, hogy tudniillik mindent, amit érdemes, félreértsen:
...”egy biztos pont azonban van: ezek a fénnyel írt lapocskák, ezek az ismeretlen ikonográfia szerint elrendezett, látszat-plasztikát mutató leletek: nyilvános dokumentumok. „
Most – milyen kár! – színt kell vallanom: ez a kifejezés – nyilvános dokumentum – nem más, mint a zen-buddhizmushoz tartozó koan-terminusnak szó szerinti fordítása; jó tréfának gondoltam – emlékszem –, hogy ennyi mindent sikerült kifejezni ezzel a kombinációval: először is, hogy léteznek nem nyilvános dokumentumok, másodszor, hogy a fénykép mindenképpen dokumentum, harmadszor, hogy a fénykép: koan (!), tehát akadály a megvilágosodni igyekvő (szerzetes) számára, végül – és utolsósorban –, hogy szerencsésen összehoztam ezt a jövő évezredek felől nézett, egyet-utolsót villanó civilizációt,
„...melynek nemzedékeit érthetetlen és sötét hajlamok magának az életnek a lerombolásáig vitték, – noha e különös lények a ciklikus romlás, vagy ha tetszik: a spirális süllyedés közepette önmagukat egy szent és örök megoldást ígérő egyenes vonalú történet részeseiként tudták elképzelni...”,
szóval, hogy mindezt így összehoztam a zen-nel. (Ami csak azért érdekes, mert a nyugati civilizáció ilyen szfinksz-szerű, emblématikus kombinációja a zen-nel – buddhizmussal – önmagában is rejtély-es, koan-szerű, ugyanakkor olyan hasonlíthatatlan, mint egy tényleg létező, mint ami valóban lehetne.)
És ebben még tovább is merészkedtem: hamisítottam egy korabeli szöveget, melyben a mitológiát így határoztam meg:
„A mitológiai elbeszélés olyan nyilvános dokumentum, amely részletességével, terjedelmével lep meg, hogy elterelje a figyelmet a tudásról, ami benne személyre szólóan rejtve van.”
Ezek után fontoskodó utalás történik valami Manethonra, aki szerint az egyiptomi Amun istennév voltaképpen hívószó, majd szó esik arról, hogy a mindenség nem egy ház, melynek csak egy kis részét lakjuk, hanem: rejtve van, s itt következik az igazán szemtelen, naiv-tudományosnak álcázott szöveg:
„Keressük azt a mitológiai elbeszélést, amely vonatkozásba hozható ezekkel a fény-rajzolatokkal, a fotográfiával”.
Az egész masinériának ez az értelme, hogy azok ott, a filmterv fikciója szerint: sok ezer év múlva, naivul kotorászva a mi kultúránkban, – ebben az idegen fiókban – ügyetlenül összepasszítsák ezeket a különnemű töredékeket, itt például Iszisz és Oszirisz történetét a fotográfiával.
„...Mesélik, hogy Geb, a Földisten és Nut, az Égistennő titokban egyesültek, az ő szerelmükből származott Oszirisz, aki nővérével Iszisszel már az anyaméh sötétjében közösült.
Oszirisz nagy király lett, bejárta és megszelídítette az egész földkerekséget. Feleségül vette Isziszt, aki jó ideig megvédte Séth ármánykodásai ellen. De Séthnek mégis sikerült gonosz célját elérnie: titokban lemérték Oszirisz testét, szép és díszes ládát készítettek a méretére, majd Osziriszt lakomára hívták, Oszirisz meg is jelent, majd egy adott jelre bevitték a ládát. Amikor a vendégek megpillantották a szép ládát, csodálkoztak, dicsérték díszeit. Akkor Séth tréfásan megígérte, hogy annak ajándékozza, aki, ha belefekszik, éppen betölti. Sorban egymás után mind a vendégek megpróbálták, de egyikőjükhöz sem illett teljesen. Ekkor Oszirisz odalépett és belefeküdt. Akkor rácsapták a láda fedéléi és leöntötték ólommal, majd a Nílusba vetették.”
A forgatókönyv expozíciója – ezt elfelejtettem eddig megemlíteni – a platoni dialógus két alap-figuráját szerepelteti: az Öreget s a Fiút. A Plutarkhosztól ránk maradt egyiptomi mítosz ismertetése után ez következik:
Öreg: Mihez hasonlítod tehát Oszirisî történetét?
Fiú: Hasonlítom a Nap-rajzolatokhoz, a fotográfiához.
Öreg: Mit mondasz erről: „a Földisten és az Égistennő titokban egyesültek”?
Fiú: Ez az, amit minden fotográfia elrejt és elbeszél.
Öreg: Tovább: „szép és díszes ládái készítettek... a méretére”
Fiú: Ez maga a láda vagy doboz, ami a fényt befogadja.
Öreg:... „a méretére”?!
Fiú: Minden létező saját alakja szerint őrződik meg.
Öreg: „Akkor rácsapták a láda fedelét...”
Fiú: Ez nem más,...nem lehet más, mint valami masinának a működése...
Öreg: (közbeszól)...”rácsapták a fedelét” Erre már felkapjuk a fejünket, igaz-e? Ők ott vannak, mi itt, szakadék van közöttünk, évezredek. És hirtelen azt hallod: „rácsapják a láda fedelét”. Igen, ez valami szerkezet működése.
Fiú:...És a halálé. Egy ügyes szerkezet, amit a testek gyors megmintázására tökéllettek, hogy ugyanakkor működése valamely simán folyó exekúcióra emlékeztessen.
Öreg: Fejezzük be a történetet. Fiú:...”A gyászoló Iszisz a láda keresésére indul, meg is találja, felnyitja a ládát, de magára hagyja a halottat, és Séth, aki leselkedett, darabokra vágja a testet... Iszisz később összeszedi a szétszórt testrészeket és helyreállítja a testet.”
Öreg: Nem értjük, nem értjük tisztán, hogy ki ez, akinek a testét darabokra vágják...
Fiú: (közbevág) – Az ember... Oszirisz.
Öreg: (mintha nem hallaná)...”és azt sem, miért kell ennek megtörténnie.
Fiú:...de azt értjük, hogy Iszisz helyreállítja a testet.
Öreg: Mihez hasonlítod, hogy a testet darabokra vágják?
Fiú: Ez a halál. Elhanyatlik a test és széthull, mint az avult hordó, és amint a test megyén a koporsóba, azonképpen hull a fény a sötét dobozba, elemeire oszlik mindegyik és másban történik tovább.
Öreg: De „Iszisz összeszedi a szétszórt testrészeket és helyreállítja a testet”
Fiú: Hasonlítom a test helyreállítását a doboz falán feltámadó képhez...
Öreg: (lehunyt szemmel mosolyog) Kihagytunk valamit a történetből?
Fiú: (elpirul) Iszisz valamit nem talált meg. Oszirisz testéről hiányzott valami.
Öreg: Természetesen a phallos. Mihez hasonlítod, hogy Iszisz nem találta meg és fából készítette el Oszirisz phallosát?
Fiú: Hasonlítom ismét a fotográfiához, a képhez, ami mégsem tökéletes.
Öreg: Úgy van. A lélek híján mégsem tökéletes. Tökéletlen feltámadás.
Emlékszem, de sajnos a vonatkozó szövegrész elveszett hogy azok ott, akik hozzánk képest sok ezer év múlva érnek (majd), feltételezik, hogy Iszisz és Oszirisz története, valamint a fotográfia korszaka egyazon életidő és kultúra termékei, sőt, sokkal tovább mennek: „kimutatják”, hogy a fényképezés – ide számítva a teljes technikai–kémiai apparátust és magát a végterméket – nem más, mint magának a mitológiai történetnek, s ezen keresztül magának az élő test pusztulásának és feltámadásának ábrázolása. Igen, feltételezik, hogy ez olyan korszak (volt), melyben ezt az egész komplexumot – a fotográfiát – az Oszirisz-mítosz leképezésére alkották meg.
A „közismert, aljas fordulatokban bővelkedő, ugyanakkor banális” történet pedig, amire az első sorok utalnak, nem más, mint a Jézus-történet egy apokrifnak mondható változata. Erről azt mondja a szöveg, hogy Oszirisz történetével úgy van szembeállítva, mint egyik tükör a másikkal. Minderről bővebbet talán majd egy későbbi folytatásban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/07 04-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4152 |
