Balassa Péter
Kedvencem, a fehérember (én, mi), napokig mutogatta áprilisban, fantasztikus masinájával, a tévékamerával azokat a szegény kurd menekülteket, ott, a távolban, ahogyan menekülnek. Nem mindennapi látvány, nem mindennapi technika jóvoltából, meghiszem azt! Négykézláb, két bottal, két-három másik ilyen kurd támogatta többszáz éves öreg (lehet persze, hogy csak negyven vagy ötven legföljebb, ki tudja, s miért volna ez érdekes?), amint botladozik a határ felé. No, álljunk meg itt egy kicsit, logikázzunk egyet: melyik határ felé, mi az, hogy határ, mit lépnek át a határon, miért, mit hagynak ott és mit találnak amott? Kedvencem, a fehérember azonban nem kérdez, csak mutogat – a határt, az elérhetetlent, az éppen elértet, az öntudatlant, az animálisat, a határt mint reflexet, mint vadállati életösztönt. Ami fölött aztán sajnálkozhatunk: részvétünk, segítsünk, mit kéne tenni, a fene-egye-meg-ez-rémes stb. Vannak mindenféle szavaink, nemcsak a magunk mutogatta látvány: katasztrófa, népvándorlás, népirtás, emberi jogok, ENSZ (minek is a rövidítése ez? elfelejtettem), sőt hard rock stílben: emberiség... Csakhogy az emberiség, kedveseim, az bizony, még mindig – fehérember. Én, te, mi. A felmagasztalt önmagunk, akit legföljebb a mitizált Másikra terjesztünk ki, de a harmadikra, a világ harmadikjára már nem. Hiába gondolod te, a Másik, hogy „ez már nem igaz”, hogy „ezen azért már túl vagyunk”, hogy „ne túlozz, édes öregem” – inkább logikázz még egyet: el tudunk-e vonatkoztatni és el lehet-e egyáltalán attól, hogy azok ott annyira mások, annyira különbözőek és annyira le vannak igázva (általunk és önmaguk által: kéz a kézben, robbanótöltet a robbanótöltetben), annyira piszkosán fogadják a mi fehér civilizációnk szelíden (?), ravaszul erőszakos vendégeskedését, annyira piszkosak az üzleteik – a mi üzleti ajánlataink nyomán –, annyira zavarosak a határaik – a mi sötét, absztrakt és cinikus kis térkép-húzogatásaink nyomán –, hogy hát ezekkel, ilyenekkel nem lehet mit kezdeni? Idegenek, nem mi és nem is a Másik. A fehérember dialógus-központú logikája önmaga határáig terjed. Ezen a határon túl: Nyx és a kurdok (név alkalmanként behelyettesíthető). Azon túl annyi marad csupán, hogy elmegyünk oda forgatni. Lerohanunk kicsit az Öbölbe háborút felvenni. Hiszen az a háború is úgy nézett ki, mintha a tévés változata előbb lett volna meg, mint a hadműveleti. Sőt, mintha a tévés variáns némileg előírta volna a derék Schwarzkopf tábornoknak meg a stábjának (volt egy ilyen nevű, nagy bécsi énekesnő valamikor, remekül tudta Mozartot, Mahlert, meg a többi wienert...), hogy mikor, milyen tempót vegyen. Mintha a felvétel lett volna a karmester, a látvány a zenekar, a hullák meg a közönség (máig nem tudni mennyi, és senki nem beszél róluk, nem is kérdezünk felőlük). Erted, ugye, kedvesem? Ama sötét: jellegzetesen fehér összjátékra gondolok itt, amiről mindenki sejt vagy tud valamit, arra, ami néma és napnál világosabb. Mint egy bomba-gyertya.
Miközben írom ezt, valamelyik nagy fehér főnök a kedvenceim közül azon logikáz, a világ – no meg a saját – közvéleménye előtt, hogy minek is kéne ez esetben (kurdok, négykézláboló vének, csúszkáló gyerekek, visítozó asszonyok, kenyérkapkodó csontvázak, szóval amit napra nap látni) elsőbbséget élveznie: a humanitárius segítségnyújtásnak vagy a be nem avatkozás elvének? Ez utóbbi annak az országnak a függetlenségére és belügyeire vonatkozik, amelynek a fejét (?), urát, atyját két hónapja még sátánként, hitlerként, a gonoszként emlegették ugyanezek a főnökök, és amelyet öt hét alatt – imponáló fehéremberi eleganciával és elbizakodott fölénnyel – békává bombáztak, és amelynek a kurdjait (mindenkinek megvan a maga kurdja, tudjuk) óvatosan, finoman felbiztatták a gyertyafényes háború alatt vagy előtt, hogy csinálják csak..., majd ők aztán, meg ilyesmi: „öregem, te figyelj haver, meglesz a meló, kezdd csak el, jövünk majd”. Hogy így eshetett a dolog, arról mi sem árulkodik jobban, mint az, hogy „amerikai kormánykörök megdöbbenéssel fogadták” a feltételezést, hogy talán ez most ott a képernyőn, amit fehér mutogat fehérnek: cserbenhagyás. No és kedvesem, kit is szoktunk mi cserbenhagyni? Téged, a Másikat? Nem, nem. Mi bizony az idegent szoktuk cserbenhagyni, aki nem mi vagyunk, hanem ama harmadik, az egészen más. A korábban említett, európai (francia) nagyfőnök logikázása a segítségnyújtás vagy a be nem avatkozás prioritásáról különösen kifinomult szellemi (annyi mint: fehér) mutatvány, amit csak hódolat illethet.
Persze a segítségnyújtást sajátosan értette-értik: mikor ezt írom már köröznek, a szövetséges (fehér) helikopterek Észak-Irak fölött (be nem avatkozva bár, de törve nem), hogy kijelöljék azt az iraki területet, amit rezerválnak (helyfoglalás kötelező), majd a menekültek számára. Tehát: elkülönítenek, bekerítenek, kicsit mégis bevonulnak (segítségnyújtás, ismerjük), márcsak a cordon sanitaire kedvéért is. Ahogy szokták, Versailles-ban, Jaltán, Berlinben. A határ. Itt és ez a határ; de hányadszor? A kurdok cserbenhagyása, kiszolgáltatása és „megsegítése” persze keményen rólunk szól, fehér vagy legalábbis középkelet-fehéremberekről. Csak még nem tudjuk, nem tudják (a nyugat-fehérek) vagy legalábbis úgy tesznek, mintha legföljebb csak sejtenék ezt, és hát mindenesetre, jó előre felkészülnének. Kedvencemnek, a fehérembernek a megoldási stratégiái a dialektikus ész összeomlásának önmagában zavarodásának tévé-szuperműsorai immár. A Történelem, úgy látszik, fehér. Az, hogy nem volna remény, csupán néhány szó; de nem számít: Kedvencem a tettek embere. (Egyébként jelentem: jól vagyok, magamnál és magamon kívül, mint afféle fehérember.) Hálás Olvasóm, ez most ugyanaz, mint amiről az előző alkalommal írtam.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/06 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4149 |
