Wisinger István
Újszerű formában mutatkozott be Magyarországon az amerikai Közszolgálati Műsorszóró Társaság (CPB). Április 8 és 12 között a TV1 műsorában és a budapesti Szindbád moziban összesen 18, különböző műfajú televíziós műsort láthattak az érdeklődők. Négy témában: televíziós és rádiós újságírás; a televízió, mint oktatási segédeszköz; televíziós távoktatás; a drámai műfaj a televízióban – neves amerikai szakemberek illusztrált szemináriumokat tartottak. Közülük kettővel, David Fanninggel, a számtalan hazai és nemzetközi díjat nyert Frontvonal (Frontline) című aktuális, oknyomozó, politikai hetiműsor producerével és Lindsay Law-val, az egykor legsikeresebb minőségi drámai sorozat-vállalkozás, az Amerikai játékszín (American Playhouse) producerével beszélgettünk.
– Információim szerint egész eddigi pályafutásuk akár illusztráció is lehetne az amerikai televíziózás történetének egyik legjellemzőbb jelenségéhez, a kereskedelmi televíziók és a közszolgálati televíziózás egymást kiegészítő vagy kiszorító harcához- Hogyan kerültek kapcsolatba a közszolgálati televíziózással?
Law: A színházi életből érkeztem. Ezt a területet akkoriban még oktatótelevíziónak nevezték, némi lenézéssel, 1969-ben drámafordításokkal kezdtem. Ezt az időszakot az „aranykornak” nevezték. Jószerivel alig volt információnk a nézőinkről, a pénzt évente egyszer átutalta a Ford Alapítvány, így az anyagi gondokat sem ismertük.
Fanning: Az én utam sokkal kacskaringósabb. Dél-Afrikában születtem és újságíróként kerültem kapcsolatba a dokumentumfilmezéssel. Ekkor a televíziózásról semmit sem tudhattam, mert hozzánk még el sem érkezett. A BBC ottani tudósítója látta egyik filmemet, ami a faji kérdéssel foglalkozott, és Londonba hívtak, hogy vágjam meg nekik. Ebből született egy koprodukciós film az appartheidről, és 1972-ben egy rövid ideig alkalmazott a BBC, de nem éreztem jól magam, mert megízlelve a független produceri élet szabadságát, túlságosan nehézkesnek tartottam a BBC bürokratikus rendjét és belterjes személyi harcait. Úgy megijedtem egy komoly beosztásra kapott ajánlattól, hogy egyenesen egy kaliforniai kisváros, Huntington Beach közművelődési tévéállomásáig menekültem. Itt operatőr-szerkesztő-rendező-vágó voltam egy személyben. Négy év alatt 60–70 önálló anyagot készítettem a magazinműsorukba és megtanultam a szakmát. A Hercegnő halála című dokumentumfilmem sikere után ajánlottak egy szerződést, de nem lett a dologból semmi. A Hercegnő halála a szaudi uralkodócsalád egyik tagjának kivégzéssel végződő szerelmi drámáját dolgozta fel, és már forgatásával is valóságos külpolitikai vihart okozott. 1982-ben indult a Frontvonal, amely heti hatvan percben, mindig egy nagyobb szabású politikai témát dolgoz fel.
– Hogyan képesek minden hétre valamilyen eredeti dolgot produkálni? Milyen szervezeti, anyagi és gyártási forma garantálja az adásbiztonságot?
Fanning: Az amerikai televíziózás a színházakhoz hasonló szezonális rend szerint működik. A Frontvonal évente 28 órányi műsort gyárt, általában 35 műsorhelyre, 6–7 adás ismétlés, a ritka kivételtől eltekintve 60 perces terjedelemben. Egy-egy adás költségvetése 250 és 400 ezer dollár között mozog. A szükséges pénz nagyobbik felét a CPB, illetve a műsort sugárzó tévéállomások adják. Ismert az a támogatási forma is, hogy egyes nagyvállalatok a műsor nézettsége és minősége alapján hajlandók támogatást nyújtani, de ehhez nem köthetnek semmiféle feltételt vagy elvárást.
Law: Nálunk a szezon csak 20 hetes és általában 18 új műsort igényel, 60– 90 vagy 120 perces terjedelemben. Átlagos költségvetésünk 1 millió dollár, vagyis évi 20–22 millióra van szükségünk. Ennek mintegy a fele jön a CPB-től, a többi bonyolult tárgyalások eredménye, attól függően, mi az eredete a produkciónak és milyen a végtermék megjelenési formája. Van, amit először mozik játszanak, bevételi forrás lehet a kábeles, vagy kazettás terjesztés is, de például a közelmúltban Japánból kaptunk kétmillió dollárt, hogy segítsünk színpadra állítani a Broadway-n egy látványos musicalt, és másik kétmilliót arra, hogy rögzítsük az előadást, amit Japánban a tévében és kazettán is feliratozva forgalmaznak. Szóval néha inkább vállalkozónak érzem magam, mint alkotónak, de ez a forma sokféle rugalmas megoldást tesz lehetővé, és viszonylagos függetlenséggel jár.
– Többször is hivatkoztak függetlenségükre. Mit jelent a gyakorlatban az az alkotói szabadság, amit a közszolgálati televíziózás nyújt?
Fanning: Számomra elsősorban azt, hogy senkinek nem kell beszámolnom arról, milyen döntéseket hozok. 1980-ban például, A Hercegnő halála bemutatása előtt a Külügyminisztérium a CPB-hez fordult, hogy a diplomáciai bonyodalmakra számítva megakadályozzák a műsorra tűzését. A bostoni állomás igazgatója úgy döntött, hogy ha a CPB beadja a derekát, akkor a sugárzás idejére maga bérli ki a műholdat és mindenképpen bemutatja a filmet. Vagyis mint újságíró rendkívüli szabadságot élvezek, de az is tény, hogy az én helyzetem a maga nemében szinte egyedülálló Amerikában. A másik előny az anyagi függetlenség. Tény, hogy ha tartósan csökkenne a nézőszám, akkor nagy nyomás nehezedne azokra, akik garantálják a gyártás anyagi biztonságát. Másnak kellene juttassanak a pénzből.
Law: A mi függetlenségünk lényege, hogy a történet kiválasztásánál kevésbé kell törődnünk azzal, hány millióan fogják nézni a kész produkciót. Nem ez a döntő tényező, de sajnos manapság az Egyesült Államokban egészében művészetellenes időszak van, a gazdasági nehézségek és a recesszió miatt a kulturális szférától vonják el a pénzt, mert ezt luxusnak tartják.
Fanning: A szabadversenyes piacgazdálkodásnak mindig a művészetek esnek áldozatul.
– Erről már nekünk is vannak elsőkézből származó tapasztalataink. Ilyen körülmények között hogyan látják a minőségi televíziózás jövőjét?
Fanning: Az én műfajomban a legnagyobb veszély világszerte, hogy szinte teljes egészében eltűnnek a programokból azok a műsorhelyek, amelyen korábban a fajsúlyos dokumentumműsorokat sugározták. Így van ez a műfaj őshazájában, Angliában is. De nálunk például csak a magazinosított forma vagy téma divatos, például: „mit jelent kövérnek lenni”, vagy: „magányosan élni” és barátaim szerint nem jobb a helyzet Svájcban vagy Svédországban sem.
– Úgy tűnik, hogy a kábel és a műhold már nemcsak mint műsorszóró eszköz gyakorol hatást, hanem világszerte zajlik a műsorszerkezet kábelesítése, minden program – még a nemzeti műsorok is – utánozni próbálják a tematikus csatornák műsorszerkezetét.
Fanning: Valóban, az értékek szétszóródnak, de hát mire lehet számítani abban az amerikai rendszerben, amely egy-egy háztartásra 40 vagy több műsor lehetőségét zúdítja. Szinte kiszámíthatatlan a fejlődés iránya, illetve ami kiszámítható, az riasztónak tűnik. Ebben a helyzetben éppen a minőségi televíziózás remélheti a legkevésbé azt, hogy tartósan le tud kötni nagyszámú nézőréteget.
Law: A dolog lényege, hogy a nézőknek nincs is lehetőségük a tájékozódásra, mert olyan nagy a választék.
Fanning: Az első két perc mindent eldönt. Utána rögtön nyomják a távirányító gombját és szlalomoznak tovább. Ha ezalatt nem tudod megfogni őket, akkor le is mondhatsz róluk. Mi teljesen nyíltan az értelmiségi rétegekre építünk, mert csak az intellektuális tartalommal lehet felismerhető különbséget nyújtani a kereskedelmi műsorok ellenében. A Frontvonalnak néha 6–10 millió nézője is van. De ez elsősorban annak köszönhető, hogy kineveltünk egy hűséges nézőréteget, és rendkívül gondosan „csomagoljuk” az árunkat. Megkülöböztetett gondossággal választunk címet és már az első percekben érzékeltetjük az egész film sztoris, izgalmas témáját, vonulatát, drámai szerkezetét. És nagyon ügyelünk a témák időzítésére. Például a Szaddam Husszeinről készült egészen friss portrénkat január 15-én mutattuk be, előbb vagy később kevesen nézték volna meg.
Law: Ez a helyzet folyamatos kihívást jelent számunkra. Ezért csinálunk elsősorban olyan műsorokat, amelyek a kereskedelmi televíziózásban alig lelhetők fel. Ma már például színházi előadások csak a közszolgálati állomások műsorában láthatók, és ott is egyre kevesebb nézőt vonzanak. A korábbi ötmillió helyett csak kétmilliót, de ez nem jelenti azt, hogy nem csináljuk tovább. Trükkös tárgyalási technika kérdése az egész, hogy meggyőzzük az érintetteket arról, amit korábban ötmillióval tekintettek sikernek, azt most már kétmilliós nézőszám esetén is fogadjanak el annak.
Fanning: A legnagyobb baj az, hogy világszerte a gondolkodó, okos, művelt emberek, – tehát az értelmiség – cserbenhagyják a televíziót. Amerikában szinte méltatlan dolognak tekintik a tévénézést. Tehát azok hagyják ott, akikre leginkább számítanak a minőségi műsorok. És ez a folyamat elvezet ahhoz, hogy a tévéműsorból nem marad más, mint a tömegfogyasztásra szolgáló népszerű fehér zaj. Nagy kár!
– Ha ilyen borús az összkép, akkor marad-e egyáltalán esély a közszolgálati televíziózás számára, különösen itt, Európában, ahol a technológiai fejlődés sokkja még hátravan?
Law: Szerintem a közszolgálati televíziózás rendszerének helye alapvetően vitathatatlan. Itt Magyarországon is attól függ a fennmaradás, hogy az ahhoz szükséges anyagiakat előre megadják-e. Ezt az összeget nem szabad a nézőszámtól függővé tenni. Egy bizonyos mennyiségű nézőszámot persze mindig el kell érni, de a támogatás alapjait a kormányzatnak és a helyi adminisztrációnak garantálnia kell.
Fanning: A privatizációval a közszolgálati televíziózást fenyegető veszélyek mindenütt megnőnek. De szükségessége nem lehet kétséges, mert mindig lesz iránta érdeklődés. Ezek a programok természetesen nem értékelhetőek azokkal a mérőszámokkal, amelyeket a teleregényekre vagy a szappanoperákra használunk. A magánszféra szerencsére mindig is szívesen vállal áldozatot, ha bizonyos benne, hogy kockázata központi támogatásra épül. Ilyenkor csökken a kísértés arra is, hogy részvételét feltételekhez kösse. Ennek az egyensúlynak a megteremtésére és megtartására hozták létre az CPB-t, amely magánvállalkozás formájában képviseli azt a központi erőt; amely a társadalom különféle szféráiból érkező támogatást összehangolja. Az összes nehézség ellenére nálunk ez a módszer még működik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/06 22-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4135 |
