Békés Pál
Az amerikai egészségügyi filmiskola legújabb alkotása minden tekintetben megüti elődei mércéjét. Otrombaság volna kötekedni azzal az alkotói szándékkal, amely egy gyógyíthatatlan beteg meg-gyógyítására tett kísérlet hősiességében fogalmazza meg az emberi küzdés alapképletét. Méltatlan az irónia, ízléstelen a fölényeskedés – az ítész kezében nem marad egyéb, mint a tisztelegve meghajtandó zászló rúdja – azt markolhatja. A néző keze úgyszintén foglalt, könnyáztatta papírzsebkendőket gyürkél.
Penny Marshall filmje javarészt a Mégis, kinek az élete? illetve az Esőember nyomdokain jár. A sztárok sem kisebbek, mint az utóbbiban: Robin Williams és Robert de Niro kettőse elsőrangú. A filmmese valóságos történetre épül: a húszas évek titokzatos agyhártyagyulladás-járványának maradványa, a tucatnyi katatón élőhalott egy szívósan kísérletező orvos fölfedezése révén egy nyárra megelevenedik, majd visszahull korábbi roncs-állapotába. A film orvosi demonstrációk és kísérletek, a gyógyító folyamat különféle fázisainak rögzítése végett készített fényképek és videók sorával igyekszik fönntartani a tárgyilagosság látszatát, mindezt azonban a minél szakszerűbb – habár mértéktartó – szívfacsarás érdekében. A legmesszebbre vezető, és az alaphelyzetből logikusan következő kérdéseket – ha e három hónap az élet s a többi csak növényi vegetálás, akkor vajon álom-e az élet, s nem csupán egynyári álomra ébrednek-e a holtak? – a film elkerüli. Kár. Ám tisztességtelen volna azt kérni számon, amivel a rendező nem kívánt foglalkozni. Ő ugyanis a küzdést állítja a középpontba. A Robin Williams alakította magányos és magának való orvos göcsörtös és reménytelennek tetsző küzdelmét, mely végül – ha időlegesen is – elvezet ahhoz, amit a rémült ügyeletes nővér úgy fogalmaz: – Jöjjön doki! Csoda történt! Egy kibaszott csoda!
Az egyik zárójelenetben az orvos a tanulságokat foglalja össze szónoklat formájában. A szeme fényük, suta, köpcös figurája átszellemül. A klasszikus humanista értékek tömör, hollywoodias rezüméjét kapjuk ehelyt, középpontban az emberi érintés gyógyereje, a háttérben, a szószék mögött a csillagos-sávos lobogó. Vörös farok ez a javából, vörösebb már nem is lehetne. Csak talán a színe más. – Nem. Alaposabban meggondolva a dolgot: még az sem más.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/05 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4129 |
