Molnár Gál Péter
Rostand Cyranoja a dráma- és színháztörténet kínos félrebicsaklása. A naturalizmus esztétikája uralkodik, amikor (1897) a Porte-Sainte-Martin Színházban, a melodrámák otthonában, színre kerül. Antoine Szabad Színháza aratja ekkor diadalait. A sztárszínész helyett megkezdődik az együttesjáték eszményesítése. Coquelinnek mérték után ekkor szab szerepet Rostand, az ifjú költő, akinek volt már bemutatója a Comédie-ben (Regényesek, A napkeleti királykisasszony), Cyrano de Bergerac-ját mégis elutasítják, így kerül a körúti drámák gyanús helyszínére. Kezdetét veszi a színházi rendezés története, mégis egy szólista arat akkora sikert, hogy haláláig (1908) játssza egyvégtiben. Kilencszázötvenszer. A Panama-botrány kora ez. A Dreyfuss-pör ideje. Tetőzik a munkanélküliség. A politikai ébredezés napjaiban egy irodalmiaskodó irodalmi hős tomboló hatást gyakorol a párizsiakra. Edmond Rostand az ezredik előadás után pénzt osztogat fejedelemként a fővárosi nép között. Teheti: a premiert követő évben egyszerre 50 francia színház tartja műsorán a darabot. Elbűvölően eszes kritikájában Ambrus Zoltán föltrancsírozza a színdarabot: kimutatja ürességét, kárhoztatja zengve bongó kínrímeit. Igaza van. És mégis: a Cyrano a színdarabcsinálás legbusásabb sikere. A giccs klasszikusa. Üressége mélyén megunhatatlan titkok rejlenek. Constant Coquelin komikus színész volt, tehát vígjátéknak ábrázolta Cyranót. 1913-ban fölújították a darabot Charles Le Bargy-val – ő játszotta az 1000. előadást is 1913. május 3-án – tragikus hősként mutatja be a sikertelenség bajnokát. Pierre Fresnay (Théâtre Sarah-Bernhardt, 1928) mintázta először fiatalnak a hőst. Coquelin 56 éves korától 68-ig tartotta magánál a szerepet, Le Bargy 52 évesen vette át. Cyrano halálakor valójában 35 éves volt. Fresnay változtatása lényegbevágó: nem ugyanaz a darab értelme, ha egy fiatal ember szolgálja önfeláldozóan mások szerelmét, mintha idős férfi adja kölcsön szellemét és hangját egy siheder vallomásaihoz.
A Cyrano agyonverhetetlen.
Jerome Savary rendezésében (1983) paródiának játszotta Jacques Weber, aki a most szóban forgó filmváltozat De Guiche grófja. Komédia, tragédia, paródia után Depardieu újra kiénekli az írott szerep kottájából a tragikus hangokat.
Pontosságra törekedve kihúzhatnám a fenti mondatot. Gérard Depardieu nevét behelyettesíthetném a roppant intelligens forgatókönyvíróból (Zazie a metróban, Magánélet, Riói kaland, stb.) lett rendező, Jean Paul Rappeneau nevével. Teljes szabatosságra törekedvén pedig Ezio Frigerio neve kívánkozik a címszerepet játszó színész neve helyére. A színész helyett ugyanis a díszlettervező játssza el Cyrano történetét. Ha Ambrus Zoltán lovagiasan méltányolta Rostand körültekintő kortörténeti ismereteit, mivel a regényesen kezelt Cyrano-életrajzot tudós módra illesztette bele kora színház- és irodalomtörténetébe: valósággal rajongásra ad alkalmat Frigerio, akitől Viscontihoz hasonló kultúrtörténeti tanulmányokat kapunk az Hotel de Bourgogne előadásairól, közönségéről és színházlátogató szokásairól, a testőrség élet- és kiképzési körülményeiről. Amit Richard Lester A három testőrben ( 1973) olyan frivol gúnnyal mutatott be, itt hűségesnek ható tudósítás. Valószínűleg nem túlzás: ahány beállítása van a filmnek, annyi díszlet. Új szemszög nyílik a 17. század Franciaországára.
Hírét véve a Cyrano-film forgatásának, föltételeztem: olyan látványokat kínálnak, mint André Hunebelle A púpos (1959) vagy Fernand Rivers 1945-ben Claude Dauphin címszereplésével illusztrált Cyranojában történt. Ezekben a filmekben a valóság díszletként szerepelt, szemben Rappeneau filmjével, ahol a díszlet maga a valóság. Korhadó boroshordók, nyűtt favázas lépcsőfeljárók, könnyű ecsettel bemeszelt téglafalak, az udvarokon szerecsensötét emsék lábatlankodnak. Nemcsak a kardforgatások idejére átmenetileg fölfüggesztett ipar és mezőgazdaság nyomai olvashatók le a történet hátteréről, nemcsak egy belakott világ látható tárgyai keresztezik a színpadi lélegzetű történetet, hanem valóságos tárgyak éltetik az írott életeket. Roxane elvetemült presziőzködése, bombasztrajongó széplelkűsége groteszk ítéletet kap attól, hogy valóságos környezetben hangzanak el irodalmias nyafkaságai. Valódi szerelmi szenvedély helyett szépirodalomrajongó; még akkor is, ha Roxane körül kivilágosodnak Pierre Lhomme felvételei, több szín árad a kompozíciókba, igaz visszafogott színek, és mintha képkeretbe foglalná az operatőr a szerelmi betéteket, – némileg édeskésebben fogalmazva. A három Le Nain fivér – Antoine, Louis és Mathieu – flamand mestereknél iskolázott kisrealizmusa hatja át a képi világot. A németalföldiek fesztelensége, éles tekintete és a köznapihoz vonzódó, paraszti életet ábrázoló realizmusa a díszlettervező sorvezetője. Hiteles 17. századi Párizs jelenik meg a filmben, (zömét Magyarországon vették föl). A 17. század hátsó traktusaiban játszódik a történet: kamrákban, mosókonyhákban, hátsólépcsőházakban.
Richelieu bíboros Franciaországának habostorta-ábrázolása, tollforgatókkal, zsabókkal, csipkés kézelőkkel puszedlivé édesített vizuális gügyögése helyett összevont szemöldökű, aggályosán hihető látványvilág keretezi Rostand új-romantikusát. Korántsem a kincstári optimizmusokat helyettesítő hurrápesszimizmus filmvászonra beáradása ez, hanem egyfajta bölcseleti vizualitás, ami nem nélkülözi Brecht hatását. Egy díszlettervező-filmrendező neve kívánkozik ide magyarázatul: René Allioé, aki Roger Planchón lyoni társulatának díszlettervezőjeként elsősorban a Dandin György (1960) káinizálásában nyitott új látószöget a klasszikus komédiára, és aki szükségszerűen egy Brecht-novella filmrevitelével megkezdett önálló filmrendezői pályán leforgatta az Én, Pierre Rivière című filmet. A történelmi munkák kötelező fénymázas ábrázolásától eltávolodva, a festőiséget ugyan meg nem tagadva, megteremtette a realista történelmi ábrázolás fanyarabb lehetőségét. Brecht francia brechtiánusok közvetítésével hatott hétköznapi világával a vasárnapi történelmiség helyén – itt, a Cyranóban a képileg leginkább kilógó Arras-i ostrom is inkább brechtibb, mint dumas-i. A brechti díszlet elsősorban a valóságos anyagokat párosítja a valóságos emberábrázoláshoz a festett kulisszák helyett. A valódiság fanyar helyzeteket teremt a cselekményben. Úgy, mintha a német szerző kiegészítő jelenetei tágítottak volna a Rómeón vagy Macbethen: Rostand lázas szóömlenyei mögött valóságos drámát kutatnak föl.
Roxane megfanyarításáról esett már szó. Cyrano háttérben maradása és Christian szerelmében való fölolvadása diszkréten súrolja a ménage á trois sikamlósságát. Kínosságát csökkentendő a rendező és forgatókönyvíró-társa (Jean -Claude Carrière) beillesztettek a cselekménybe egy szőke kisfiút, aki Mihalkov Csehovjának (Etűdök gépzongorára) mintájára kószál az események peremén: rácsodálkozik a színházi előadáson a tömeggel szembeszegülő krakélerre, követi útján, és ágya fölé Cyrano-rajzokat aggat, védszentként és példaképként. Cyrano hatása nem a szeretett unokahúgban tükröződik, Christian de Neuvillette fölkarolása inkább a fiú halálát segíti elő ebben a filmben, az ismeretlen kisfiú csodálatában azonban folytatódik a gascogne-i kakas életének példája.
Cyrano komor, magányos hős. Ügyet sem vet szinte a világra. Szabadságáért, független véleménynyilvánításáért hadakozik. Szabadságharca kérlelhetetlen, így abban sem lehetünk egészen biztosak, szeretné-e igazából, ha elfogadnák szerelmét. Inkább a függetlenség érdekli, semmint a győzelem. Inkább a sebzett magány, semmint a függés.
Depardieu végül nem kapta meg Los Angelesben az Oscar-díjat Cyranójáért. (Megkapta viszont 1950-ben Mel Ferrer a Michael Gordon-rendezte Cyrano de Bergeracért.)
Hatalmasan libegő drapériákba burkolózva Depardieu balettjeleneteit visszük el, táncos látványát, amint beleilleszkedik a szigorú körültekintéssel megtervezett vizuális világba. Színészi alakítását megítélni képtelen vagyok, szinkronizáltan láttám-hallottam a filmet és Helyei László száraz mértéktartása inkább a kaposvári színházban már eljátszott szerepről tudósít, semmint a francia színészt szolgálja. (A szinkron többi szereplője reménytelen küzdelmet folytat a francia nevek hozzávetőlegesen helyes kiejtéséért). A magyar szinkronszöveg otrombán és fölöslegesen rombolja szét Ábrányi Emil fordítását. Az Adyra hatással lévő költő annektálta Edmond Rostandt. Lázár vagyok a csókok lakomáján – a darabnak ezt a kulcsmondatát bárki Ady-sornak vallaná.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/05 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4122 |
