Spiró György
A Sztálin menyasszonya című új magyar film főszereplője egy fogsor. Az elmebeteg lány, akinek eme girbegurba fogai vannak, de fogalmai a harmincas évek szovjet valóságáról nemigen. Tyendrjakov, az író szerint természetesen Miskin herceg modern variánsa, vagyis Krisztus-alak annak rendje és módja szerint, az egész szenvedő pravoszlávia derék népi szimbóluma, akit a normális, tehát durva emberek addig kínoznak, addig gúnyolnak, mígnem beszélni se igen tudó leány Sztálin menyasszonyának képzeli magát. Ebből aztán rendes és kiszámítható kalamajkák adódnak, a lányt Sztálin megszentségtelenítéséért becsukják, vallatják, ahogy kell, majd kieresztik, és aztán azokat csukják be, akik előzőleg őt juttatták sittre, mígnem a falu kihal. Mesterkélt ötlet, amilyenből készülhetett volna pompás mély-orosz film soksok nyomorral, dússötét színekkel; lett volna úton-útfelén feszület, gyertya, komorság, istentisztelet, barázdált muzsikarcok, bütykös öklök, tarkovszkiji halak, homályok, derengés, továbbá népi tehenek, népi faházak, népi öltözetek, rusztikus vodka.
Mély-orosz film nem készült belőle, helyette ugyanezen kellékek a magyar pusztára lettek összehordva a legjobb és legdivatosabb magyar színészekkel együtt, akik a cirill betűs feliratokat aligha értik. Nem baj, hogy nincs sok orosz bennük; az a baj, hogy más sincs. Vázlatosan sem megírt szerepébe mindenki annyi közhelyet visz be, amennyi földet és jószágot a történet szerint a parasztok a közösbe. Ettől aztán annyi indokolatlan hülyéskedést, bugyuta viccelődést látni, hogy abból még néhány rossz film kitelne. A rossz viccekhez képest szép naturálisán kínozzák a lányt, aki a fogsorát kínjában minduntalan kivicsorítja; a végén pedig a leghelyrébb legény, aki lovát adta a közösbe, és meg is ölt érte egy fickót, hogy négy év leülése után a lovát fafaragja amúgy népiesen és keleti cowboyhoz méltó morc zordonsággal, gyöngéd ölelés közepette megmártja kését az idióta lányban, aki legszentebb szimbólumként a szó szoros értelmében feldobja a talpát, látjuk ezt a koszos, retkes talpat hosszan premier plánban, s feledtetni nem bírják újabb képek, mert e lábszag az utolsó élményünk, több kép nincs.
De mindegy is, milyen kaotikusak a motívumok, hogy hol orosz népdalra járnak eh te guggolóst az ehhez kevéssé szokott ízületű magyar színészek, hol a legzengeményesebb mai beat-kommersz kulimászik a fülünkbe líraian, elvégre aki idióta, az közel van a természethez, ugyebár, tehát a rágógumi-zene kíséretében kell néznünk, amint a lány fűt-fát bámul lelkesülten, hogy ettől szeressék meg az andalogni imádó nézők: a főszereplő mindenképpen a girbegurba fogsor, amely a főszereplő leány szájából vicsorog felénk áradóan.
Ez a fogsor a maga nemében műremek. Különösen az, ha a néző tudja, és a magyar néző miért ne tudná, hogy Básti Juli szájába van adva. Ettől többszörösen megszeretjük a lányt: tudjuk, hogy Básti Juli jó színésznő, meg azt is, hogy igen szép tud lenni; hiába bámuljuk ezt a fogsort, jól tudjuk, hogy az csak protkó. Ravasz egy művészi fogás, nemde: csúnya a lány, de mi tudjuk, hogy szép. S hiába van Básti Julira cirill betűs felirattal ellátott zsák adva, azért mi, nézők, tudjuk, hogy remek alakja és hosszú lába van egyébként. Szimpátiánk tehát az idióta leány mellett van többszörösen is. Arról a vájt szemű megértésről nem is beszélve, hogy lelkünkben fejet hajtunk a szép színésznő morális nagysága előtt, amiért fénykorában hajlandó volt egy csúnya lányt eljátszani.
Básti haja azonkívül szőkére van festve. Nem tudom, mivel szőkítették a harmincas évek szovjet falujában az idióta lányokat, mindenesetre megképzik előttem, művelt néző előtt Marina Vlady zsákruhája és szőkesége egy régi filmből, mely Korolenko egyik novellájából készült, úgyhogy szintén messzemenően orosz jellegű volt; nos, lefogadnám, hogy emiatt lett Básti haja szalmasárga. Amúgyis sok bevált oroszos beállítás van a filmben; az ilyen utalások nyilván ama célt szolgálják, hogy megértsük, mennyire művészettel van dolgunk.
Básti protézise a mezőn, a börtön-priccsen, feltétlenül premier plánban. A protézis egy érzőszemű színésznő arcának közepén. Azért érzőszemű, mert arcának más részei nem bírnak játszani, a protézis lehetetlenné teszi. Időnként még így is fel tudja kissé húzni az orrát! Embertelen erőfeszítés kellett hozzá, gondolom.
Annyira lenyűgöző a girbegurba protézis, hogy lassan fogalmazódik meg bennem a kérdés, egyáltalán mi célt szolgál. A protkó garantálja képileg, hogy a lány tényleg idióta? De akkor mire jó Básti Julival játszatni? Bármilyen amatőr megtette volna, szájában ugyanezzel a műremekkel. S ha már Bástira osztották, nem lett volna érdekesebb, ha a saját fogsorával alakítja? Képes lett volna rá, esküszöm!
S ha már annyi sok naturalista piros festék folyik a filmben el, vajon miért van meg ennek a protkónak mind a harmincvalahány fogutánzata? S mitől van rendben a többi szereplő foga szemmel láthatólag? Tapasztalataim szerint a magyar vidék is foghiányban, gyatra fogpótlékban bővelkedik, hát még az a szovjet vidék! Ha egy protézis van, miért nincs belőle több? Egy fogzás nem fogzás. Ha a protkó nem a rendszer része, kár volt érte. Az a zseniális fogtechnikus, aki ezt az egyet megalkotta, bár a neve, helytelenül, nem szerepel a stáblista legeién, képes lett volna pompás foghíjakat is létrehozni.
Persze előbb-utóbb megkérdem magamtól: mi értelme harapós kritikát írni egy műfogsorról? Egy ilyen művet megfúrni ugyan miféle fog-lalkozás? Protézisből fogan ezentúl az ihlet? Fog-adót fizetünk, ha beülünk a moziba, hogy nézzük, kit kínoz a fog-lár?
A művészet harapós, mert foga van. Az álművészet protézise nem harap, viszont randa. De ennyi tanulság már sok is: ez a mű nincs. Nem tisztességtelenül nincs, csak nincs; van ilyen.
Annak a fogtechnikusnak a telefonszámát mégis megadhatták volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/05 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4121 |
