Létay Vera
Szétlőtt remény. Szétlőtt élet. Szétlőtt művészsors, a megvalósíthatatlan lehetőségek képzeletbeli céltáblájával, ahol a tízes találatok fekete körét csak fantáziánk indulata lyukasztgathatja cafatokra.
Drahomira Vihanová 1968-ban kezdte el, és a lustán ocsúdó szellemi határőrzésen átcsusszanva, 1969-ben fejezte be első és utolsó játékfilmjét, amelyet húsz évig nem mutattak be, minthogy a hivatalosok megértették a film szavakban is megfogalmazott intelmét: Amit itt látsz és hallasz, arról hallgass és mindent felejts el! Nos, hozzásegítették a nézőt, ne kerüljön politikailag kínos helyzetbe, ne láthasson, ne hallhasson, ne legyen mit felejtenie. Az áldott, ezerszer áldott amnézia, a hatalom jól szolgáló ebecskéje.
Két évtized mélységéből a levegőre kerülve, a mű a rátalálás örömét és óvatos régészösztönünket hívja elő: próbáljuk összeillesztgetni a meglévő és a jövőbe veszett hiányzó darabkákat, megkülönböztetve a korszak és a divat közös jegyeit az egyéni látásmód drámai devianciájától.
A Jiří Křenek kisregényéből filmre vitt történet mintha az elkövetkező idők kozmikus széthullását, a csehszlovák új hullám groteszk és tündén realizmusának felrobbanását, repeszekre hullását vizionálná elénk. A döglesztően forró, üres vasárnap reggelen a fiatal katonatiszt a kihalt laktanyaszobában (munkásszálláson?) egy elviselhetetlen, lelkileg feldolgozhatatlan, cselekvéssel leteperhetetlen valóságra ébred. Leltár a falon, szolgálati revolver, zsilettel farigcsált kenyérmaradék, a takarítónő írásbeli figyelmeztetése, ha zokniját megint a lábosba rakja, feljelenti! Másnaposság, a száj szárazsága, pénztelenség, alkohol után epekedés. Visszamenekül a félálomba, ahol a képek leoldódnak a mindennapiság láncairól. Álarcosbál, a díszes, barokkos maszkok alól robotba fásult, nyúzott munkásarcok kerülnek elő. Biztos tízeseket lő a fekete körbe, patkányokkal folytat hadviselést, lövészgyakorlaton krisztusi görcsbe ránduló alak a keresztfán, fehérruhás nők és egy kislány gázolnak át a kánikulától és a tehetetlenségtől megőrjített realitáson.
Vihanová a mindenséget felfaló, nagyot akaró elsőfilmesek jellegzetes habzsolásával (manapság többségük már megelégszik a McDonalds-hamburgerrel), amit csak elér, bele akar gyömöszölni történetébe: Forman groteszk kispolgárait, Chytilová butuska, de igazmondó, vihorászó cicababáit, Menzel sörhasú, puffatag manóit, és mellesleg persze eget és földet, életet és halált. De míg a nagy cseh filmakrobaták mély gyökerű, erős fákra biztonságosan csomózott kötélen járták virtuóz táncukat, a vakmerő elsőfilmes rögtön a sötétlő semmibe zuhant. A tündérjátékokkal megbolondított, papiruszszárnyakon repdeső, nagylábú köznapiság Vihanová Szétlőtt vasárnapjában egy reményeiben szétlőtt év, a morálisan szétlőtt évtizedek expresszív látomásává hasadozott szét.
Mi lett volna, ha lehetett volna? – ez a történelmietlen és megválaszolhatatlan találós kérdés csupán óvatos következtetésekre int. Annyi bizonyos, Vihanová művében megjelentek a cseh hagyományoktól némiképp elütő drámai expresszionizmus új elemei, időnként mesteri ihletettséggel, időnként felhőnyaló költőieskedéssel, mindenképpen a kezdő rendezőt meghazudtoló képalkotói és kompozíciós érettséggel.
Utólag arra is nehéz válaszolni, hogy a filmből áradó, szívet bénító nihil hangulatának, erős metaforáinak megalkotásában mennyire lehetett egyszeri társszerző az ismert történelmi események okozta megrendülés, és menynyi az újonnan bemutatkozó, a maga kifejezési eszközeit kereső művésztehetség jellemző sajátja, a felfedezetlen belső, a szubjektív világ immár titokba merült, kiaknázatlan gazdagsága.
A tehetség természetéről sokszor többet mond a kihagyás művészetének tudatos alkalmazása, mint a vásznon megjelemtett életképek zsúfolt burjánzása. S itt a hajdani elsőfilmes balladái érzékről tanúskodik. Említsük meg csupán a mesterlövész-hős öngyilkosságát. Revolverdörrenést hallunk. A szoba falára függesztett papír-céltáblán a tízes találat fekete köre sértetlen marad. A knédli és sör hizlalta polgároknak már egy másik fiatal katonatiszt tartja az előadást a tömegpusztító fegyverek elleni hatásos védekezésről.
Hát igen, eldöcögött az élet. Vihanová dokumentumfilmeket rendezett, amely műfaj sohasem érdekelte. Most ismét belefoghatna egy játékfilmbe, de nincs pénz rá.
Olvashattuk, Csehszlovákiában is elfogadtak valamiféle kárpótlási törvénytervezetet. Semmi kétség, a jogtalanul eltulajdonított gyárak, földek, boltok értékében majd csak megegyeznek valahogyan. De ki fizet majd, milyen párt, és vajon milyen értéknemben, az elabortált tehetségért, a pocsékbament álmokért, az elszivárgóit életnedvért, az orvosi rendelőintézetek ázottkutyaszagú várótermeiben eltöltött órákért, az idegszanatóriumok megaláztatásaiért, mindazért a jogilag bizonyíthatatlan szellemi és erkölcsi veszteségért, amely nem szerepel telekkönyvi tulajdonlapokon? A veszteségért, amely éppen az anyaggá nem tárgyiasult megvalósulatlanság, az esetlegesség utólag ellenőrizhetetlen, körülhatárolhatatlan ködtartományába utalódik? A nincsért nem lehet kárpótolni, a semmi nem lehet valamivel jogorvosolni. A volt önmagában is több a nem is voltnál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4095 |
