Forgách András
Rossz? Van olyan, hogy rossz film? A rossz filmek esztétikáját még nem írta meg senki (ne is írja meg), így tehát meg kell mondanom, mit nevezek én rossz filmnek. Azt a fajtát, amit folyamatosan belső kritikával illetek, mégis végigszenvedem, reflexből, vagy mert várom, hogy talán jobbrafordul, kiböjtölöm az emberi alkotás iránti rosszul értelmezett tiszteletből, vagy mert nincs jobb dolgom, vagy puszta kíváncsiságból, hogy a rossz meddig fokozható.
Upstate New York egyik falucskájában vendégeskedtem húgom soros anyai barátnőjénél egy szép és tágas faházban, és az esti unaloműzés céljából vendéglátónk két filmet vett ki a szomszéd kisváros videokölcsönzőjéből. Sokáig válogattunk a filmek között, már az is baljós volt, hogy nem tudtunk választani, míg végül megállapodtunk két Michael Douglas-filmben.
Életem legőrületesebb, csontvelőmig hatoló álmait dideregtem végig azon az éjszakán. Amúgy is erős álmodó vagyok, álmaimat gyakran feljegyzem, de ezeknek az álmoknak volt egy sajátosságuk. A „lelkem” mintegy erőszakosan kiszakadt saját helyéről és valamilyen dionüszoszi transzban záporozott rám, a tehetetlen testre, a puszta észlelésre az álom minden pillanata, miközben észvesztő iramot is diktált. Miután a többiek is hasonló tapasztalatokról számoltak be, előadtam nekik a következő elméletet: rossz filmek jelentős álmokat szülnek.
Mondjuk, ha Michael Douglas neve ki van írva, sejteni kezdem, hogy ezt a filmet talán nem is kellene megnéznem.
De puszta kényelemből, unalomból vagy mert kifizettem a jegy árát, mégis elhessegetem ezt a gondolatot és megpróbálok pozitívan hozzáállni, „kinyílok” a film számára. Mentségeket keresek például Michael Douglasnek, akivel rendszerint az a bajom, hogy azokban a filmekben, ahol ő a főszereplő, a mellékszereplők harmadvonalbeli színészek, vagy ha véletlenül egy jobb színésszel keveredik össze a filmvásznon, akkor annyira feltupírozza őt a film, hogy attól válik hiteltelenné. Tehát „megnyílok” egy olyan film számára, amit voltaképpen nem fogadok el. Megjegyzem, azt még nem próbáltam ki, hogy mint a kábítószert, szándékosan „fogyasszak” rossz filmeket: mindig van bennem valami naiv várakozás és igyekezet, hogy a film tessen.
Azon kapom magam, hogy állandóan korrigálom amit látok, ingatom a fejemet, fenyegetőzöm, szitkozódom, sziszegek, nyögök, nem hiszek a szememnek, de mégsem mozdulok, mozizok tovább, elfogadom valóságnak, illetve igazi filmnek, történetnek, egésznek. Állandó belső mozgásban vagyok, az ítélő-erő egyszerre bénult és hiperaktív. Talán fel kellene állnom és kisétálnom a moziból. Mégsem teszem. Semmilyen más művészeti ág esetében nem vagyok ilyen totálisan kitéve ennek a folyamatnak. A színház az, ahol hasonló eset előfordulhat, de a színházbeli taps, köhögés, nevetés, a nézőtér morajlása határozottan változtathat magán az előadáson, a szünetekben alkalom nyílik megbeszélni, amit érzünk, enni is lehet – a rivális valóság jelen van és óhatatlanul korrigálja, kiegyenlíti a lelki háztartás deficitjét.
Közbevetem, a horrorfilmeket sem tartom jó filmeknek, de mégsem tartoznak ebbe a fenti kategóriába. Két oknál fogva. Egyrészt, mert formai okokból azonnal, sőt már a film kezdete előtt (agresszív reklámjukkal vagy a film címével) feszültséget akarnak bennem felébreszteni, valamilyen határozottan irányított, sőt túlirányított várakozást keltenek, egyidőben annak műfaji ígéretével, hogy a film végén ez a várakozás a feszültségek elmúltával kilobban és elhamvad. Előre tudom, hogy minden részlet, minden vágás, minden effektus annak kettősségére épül, hogy történik valami kivédhetetlen rémség, amit talán mégis ki lehetne védeni, egészen a végig, amikor a filmben fölvetett valamennyi feszültségre csattanós válasz érkezik.
A mesterségesen szított feszültség másik látható forrása a forma „piszkossága”. Annak ellenére, hogy egy jobbfajta horrorfilm szabályai, gondolom, elég szigorúak lehetnek, vissza-visszatérő élményem az ilyen filmekkel kapcsolatban, hogy valamilyen szándékos slendriánság vagy hanyagság épül bele a filmnyelvbe, és az is annak a „majdnem”-érzetnek az állandósításához tartozik, ami a bekövetkező borzalmakat végülis elhiteti az emberrel. Erről egy Brian de Palma-film alatt gondoltam először (Sisters): a főhősnő éppen beköltözött a lakásba, a szobák tele vannak kicsomagolatlan dobozokkal, a színek ridegek és szinte piszkosak, a nő csípőjén a forradás (mint hibátlan gyümölcsön parányi barna folt, ami sejteti, hogy belül rothadt az egész) eleve torzult formára utalt. A rendező biankócsekket kap a borzalmakra.
Ezekkel a hibákkal szolidáris leszek, mert a filmmel együtt akarok eljutni valamilyen állapotba, hogy a feloldást kiélvezhessem. Mint a bábszínház gyerekközönségét, olyasfajta fizikai aktivitásra serkent már-már karikaturisztikus túlzásai révén. Egy-egy primeren érzéki részlet, szubjektív kameramozgás vagy valamilyen veszélyes tárgy elszabadulása fizikai reakciót vált ki belőlem, védekezőn felemelem a kezem, a hasam elé húzom a térdem, behunyom a szemem, befogom a fülem. De ez a vetítés előtti alku része: a film elmegy a végsőkig és én addig tartok vele, amíg ízlésem és idegem bírja. A horrorfilmbe eleve be van építve az ideálistól való eltérés – ha egy horrorfilm elkezd tisztulni, tökéletesedni, előbb-utóbb kilép műfaj a keretei közül (és még lehet belőle becsületes rossz film is). Egy jó horrorfilm után én úgy alszom, mint a tej, és reggel nem emlékszem semmire. A filmre se. (Elalvás előtt mondjuk még egyszer ráfordítom a kulcsot a zárra, ennyi az egész.)
De hogy az általam felállított szabályt még jobban megvilágosítsam, máris előhozakodom egy kivétellel. A napokban láttam egy jó filmet – és mégsem maradt el a jelentős álom. A Mi történt Baby Jane-nel? (rendezte: Robert Aldrich) még így utólag sem tűnik rossznak. Bette Davis és Joan Crawford alakítása megérne egy misét, mégis, állandó ingert éreztem arra, hogy beavatkozzam a film forgatókönyvébe. Ugyanis a film alkotói azt a trükköt alkalmazták, hogy végig valamilyen feloldást, enyhülést ígértek, sőt, a film legvégén ezt látszólag meg is adták (komplett lélektani magyarázattal egyetemben), és mégis olyan állapotba hoztak engem, amiből csak egy jelentős álom révén volt kiút. A film a két nagy színésznőre épült és gondolom, stopperral mérték az időt, amennyit a két színésznőnek a vásznon el kellett töltenie (beleértve a közeliek, féltotálok és totálok aggályos elosztását kettejük között). Ebben a filmben a mellékszereplőknek abszolút értelemben mellékszereplőknek kellett maradniuk (a mellékszereplők gyakran a nézők alteregói, ha a főhősök valamilyen emberfölötti – taszító vagy vonzó – lényt testesítenek meg), tehát semmilyen lényeges módon nem befolyásolhatták a cselekményt, csupán a sztárok jellemzését, színésznői kvalitásait, sokoldalúságát voltak hivatva megjeleníteni. A buffó zongorista, a félvér cseléd, vagy a makulátlan szolid szomszéd csak statisztálnak. Rémségek esnek a szadomazohizmus tárgykörében, de ezek a rémségek a film válságosán felvillantott szabályai (happy end) ellenében vannak kitalálva, azért, hogy erőszakos módon letörjék a nézőben a megoldás lehetőségének érzetét. A film alkotói tisztában vannak saját önkényük következményével és ezért a főhősöket végül kiszakítják a környezetből, ahol a dráma lefutása műfajilag zárt szabályok szerint meghatározott volna, de ezt azután teszik, hogy a film teljes hosszán át azzal kecsegtetnek, hogy a normális világ (a tanúk, én, a rendőrség) beavatkozik, elősegíti a megoldást.
A rossz filmek egyik meghatározása tehát az lehetne, hogy új mintát hoznak létre, de a régit sem képesek kitölteni. A lényeg, hogy a mintától való eltérés gyakran irracionálisán piciny és megfoghatatlan.
Ezek a majdnem-filmek minden hiányosságukkal együtt mégis bevonnak, erős indulatot, igazi, tehetetlen dühöt váltanak ki belőlem. Igényt ébresztenek bennem, de ez az igény megfogalmazatlan, nem tudatos elvárásokban nyilvánul meg, hanem a film végéig egyre növekvő, utólagos hiányérzetben. Önként gyanútlanul teszem ki magam egy menetközben már korrigálhatatlan élményfolyamnak. Eközben megfosztom magam a szabad döntéstől (maradok), de attól mégsem foszthatom meg magam, hogy önmagámba avatkozzam, ha már a filmbe nem tudok. A részletek rémuralma ez, és az utána következő álom sokezer apró, alig észlelhető tévedés kényszeres kijavítása.
Ezzel szemben a jó film azzal a különös élménnyel ajándékoz meg, hogy a részleteken túl van az Egész. Az egész sohasem félelmetes. A jó film mindig előttem jár egy pillanattal, és többet tud rólam, mint én róla – meglep ezzel a tudásával. Ahelyett, hogy én látnám őt – ő néz engem.
Nem mondom, egy jó film is beépülhet az álmainkba. De csak egy rossz film adja meg az álmodás igazi savát-borsát, csak egy tisztességesen rossz film képes, amúgy eléggé behatárolt fantáziánkat, váratlan erővel felszabadítani.
Voltaképp hálás vagyok a rossz filmek készítőinek. Nélkülük sohasem szembesültem volna álmaimban olyan megvilágosítóan önmagámmal. Hatásukra talán más ember lett belőlem. Persze ehhez az kell, hogy éber állapotban mégiscsak egy kicsit felháborítsanak. Amint az erkölcsi tunyaságot sem lehet színlelni, az alázatot sem lehet csupán deklarálni – meg is kell aláztasson ahhoz az ember, hogy megtanulja tisztelni a másikat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4092 |
