Csörögi István
A szelíd motorosok is a kivonulást választották, csakhogy ők a letelepedésért indultak útnak. A vad motorosok útja véget nem érő kivonulás.
A heavy metal a sátánisták óvodája – ezt a képet sulykolja a bulvárlapoktól a kultúrsajtóig minden újságíró. A zenészek lenézik e ricsajgép-kezelőket, mert a húrok nyilvános „sikálása” nem művészet. Szövegíróikat gyakran éri vád, hogy erőszakos cselekedetekre és öngyilkosságra buzdítanak, dalaik közvetlenül támadják az egyébként egészséges lelkű ifjúságot. A heavy metal képeivel azonban a kutya sem foglalkozik. Minek szót vesztegetni az unásig ismert képi szimbólumok kelléktárára? Hiszen zavaros fiúk ezek. Keverik a keresztet meg a halálfejet, a bilincset meg a rózsafüzért, s lubickolnak ordító ostobaságaik tengerében.
A lesújtó vélemények és az egyetemes számkivetettség ellenére tovább zeng a heavy, mert valami súlyos energia fűti: a racionális polgári rend sugárzó bomlása. Az ésszerűség felvilágosult ragyogásával szemben ez az erő csakis sötét (ha úgy tetszik: sátáni) lehet. Már csak azért is, mert képtelen artikulálódni. Nem is akar, mert csak így tudja kifejezni magát tagolatlanul. Ez a fortyogó fémes sikoly a heavy lényege. Vészjelző sziréna csupán, nem maga a veszély. A zene válsága mint válságzene. A zaj, a zörej, az átható gerjedés, melyet észrevétlenül apró ritmusegységekké tördel a csend. A heavy ebben az értelemben negatív zene: nem az egyetemes csendre építi a hangok „kompozícióit”, hanem az univerzális zajt szaggatja komponált elemekké. Ezért nincs és nem is lehet dallama. Csak hangzása van. Ez a hangzás a rocktól a hard rockon át vezet valami fokozatmentes skálán a trash felé. Egyre kevesebb a melódia, egyre szaporább a ritmus. A heavy metal az a pont, ahol a ritmus még érzékelhető ugyan, de egy pillanat elég, hogy pulzáló oszcillációvá egyszerűsödjön. A dallam elemi összhangzatokra redukálódott, néhány akkord váltja egymást a hangszereken, az ének már csak üvöltő deklamáció. S az egész valami átható fémes zengésben olvad össze, innen a név is: nehéz fémzene. Amikor ennek molekulái is széthullanak, az már a trash. Az elemi részecskék kaotikus őrjöngése.
De hogyan jelenhet meg mindez képen? Igencsak esetlenül: zilált fiúk agresszív jelképek között, feketében. Lányos arcú keretlegények farsangi maskarás csoportképe... Ellesett pillanatban vagy bohóckodó pózolás közben. Pedig legszívesebben illetlen ritmusokat mutatnának. Azt viszont nem szabad. A „metál-érzés” képi megjelenítése vagy tilos, vagy lehetetlen. A nyilvános adókon sugárzott tv-klipjeik is a konvencionális képi kifejezés hálójában vergődnek. Többnyire szimpla színpadi koncerteket láthatunk, összevágva a közönség extatikus tombolásával. A vágás ritmusa általában nem tér el a rock-felvételekétől, s a kamerák mozgása és elhelyezése is szokványos. Mégis, valahol e közömbös képek mögött, egyes látványelemekben régi és új mítoszok furcsa találkozásának lehetünk szemtanúi. Ezek a látványegységek nem alkotnak közvetlenül látható képet, hanem azok mögött, a zene és a szöveg katalizáló hatására állnak össze. Ez a háttérvilág sugározza azt a metál-érzést, amely a tisztes polgárok számára elviselhetetlen. Nem kultúrtermek ez, akkor sem ha piacon árusítják. Igazából még szubkultúrának sem tekinthető. Negatív kultúra. Nem utasítja el a való világot, figyelembe se veszi. Miközben használja a fejlett civilizáció eszközeit, szinte talált tárgyaknak tekinti őket. Él velük, de nem a birtokos módján. Nem törődik semmivel és nem tartozik sehová...
Milyen ismerős ez az utópia! Akár a 60-as évek hippiábrándjai. A Szelíd motorosok azóta a „pokol angyalaivá” váltak. De a legfontosabb szimbólum megmaradt: a motor.
A motorkerékpár különös jármű. Van benne valami lovagláshoz hasonló (rode a bike) élmény. A motoros közvetlenül ki van téve a természet erőinek, nem védi a „fémbuborék” mint az autósokat. Az autó guruló otthon, egyetlen mobil többfunkciós helyiség. Amerika autókultusza a mobil lakás eszméjében gyökerezik. A kommunális hálózat nem más, mint a drive-in intézmények rendszere, így lesz igazán összkomfortos a szabadság.
A motoros úgy vonul ki, hogy nem viszi magával az összkomfortot, holott vele van a technika. Hajléktalan és kiszolgáltatott. Elémegy minden veszedelemnek, ám igyekszik gyorsan túlesni rajta. A 60-as években passzív rezisztenciával fogadták, történjen, aminek történnie kell. A heavy motorosok a megelőző agresszivitás taktikáját választják. A hippik ereje a megállni tudásban rejlett. A túl civilizált racionalizmussal fordultak szembe ők is, a „szelíd motorosok” is a kivonulást választották, csakhogy ők azért indultak útnak, hogy valahol letelepedjenek s létrehozzák saját ideális közösségeiket. A „vad motorosok” útja véget nem érő kivonulás. Akár hajdan a népvándorlások korában a barbár hordák, ők is megmaradnak vadászoknak, s ha kell, a letelepültektől szerzik meg, amire szükségük van. Bizonyos szempontból felsőbbrendűeknek érzik magukat. A pokol angyalainak szárnyas koponyája a mindentől elszakadni tudás szabadságát szimbolizálja. Az élettől is könnyedén meg tudnak válni, hiszen a halál természetes. Az erőszakos halál pedig egyenesen szakrális áldozat, a végső beavatás rítusa. A teljes elszakadásé.
A mítosz ezen a ponton véget ér. Őket már nem érdekli a túlvilági élet, hisz a földön is így éltek: pokoli szabadságban. Nincs istenük, csupán bálványuk. És ez lehet éppen a Sátán is. Hiszen Ő az, aki mindent tagad, és le is rombol. A pusztulás és a pusztítás mámora éppoly részegítő, mint az alkotásé. Negatív katharzis. Ennek révületében száguldanak át a világon, s puszta jelenlétük intő jel, akár az üstökösök váratlan felbukkanása: a világ kiszámíthatatlan, szeszélyes erők vesznek körül minket. Ők ugyanúgy érzik, s készek bármikor megmérkőzni bárkivel. Közelharcban, szemtől szembe, akár életre-halálra. Öltözetük is azt sugallja, hogy folyton birokra készen állnak. A fekete bőrruhák száguldás közben védenek az esőtől és a menetszéltől, verekedés közben pedig, lévén testre feszülők, nem kínálnak jó fogást az ellenfélnek. A fémszögecsekkel kivert zakó akár a páncél: könnyebben lesiklik róla a penge. A szögecsek alkotta mintázat azonosító, erőfitogtató és elijesztő funkciókat szolgál. Halálfej, villám, tőr, lánc, és kemény szavak...
A villám régóta az isteni harag szimbóluma. A keresztény mitológiában az igazságos büntetés eszköze, ám a korábbi barbár örökség inkább a gonosz hatalom megnyilvánulásának tekintette. Régi katonai szimbólum, mivel a gyorsaság az erő és a hatékonyság hagyományos harci erények. A „vad motorosoknál” ez a jelkép saját életmódjukat is szimbolizálja. Magukat valami meghatározatlan hatalom bosszúálló erejének tekintik. Tele vannak energiával, gyorsak és kiszámíthatatlanok.
A tőr a közelharc egyik leghatásosabb fegyvere. Hegyes pengévé vékonyított ék, amely könnyen forgatható és mindenen áthatol. A legegyszerűbb harci gép legkifinomultabb változata. A tőrrel szúró harcos a tenyerén érzi a halált. A rövid penge a legközvetlenebbül továbbítja a markolatnak az idegen testbe ha-tolás érzését, ahogy az eltalált szervek a hideg fém érintésére megvonaglanak. A tőr markolatán kinetikus élményként élhető át a halál. (A kardnál a penge hosszúsága miatt ez nem érezhető).
A tőr formája gyakran keresztre emlékeztet. Közhelynek számít, hogy a keresztény jelképtárban a kereszt az örök élet, a megváltás szimbóluma, amelyhez ugyanakkor az ember fiának halála tapad. Ha a keresztet megfordítjuk, azzal megfosztjuk a megváltás mozzanatától, marad a hegyével felfelé fordított tőrre emlékeztető kép, a halál puszta jelképe, melybe távolról azért beleszüremlik valamiféle megváltás eszméje. Talán a kegyelemdöfés, a misericordia emléke. (Vajon ki vezeti a szakszerűen halálos döfésre lendülő kezet: isteni vagy ördögi erő?)
A kereszt tehát „forgatható”, ha hegyének pályáját lerajzoljuk, kört kapunk. A kör a legharmonikusabb intellektuális síkforma. Egyetlen mozdulatciklus, amely végtelenül megismételhető és mégis önmagában marad. Egyszerre stabil és dinamikus alakzat. Egymásra merőleges átlói kereszt alakot formáznak. Mint küllők a kerékben, szilárdan tartják az ívet. A kerék pedig régóta a sors szimbóluma. („A szerencse forgandó”.) A kormánykerék a hajón az irányítás legfőbb eszköze, de jól tudjuk, a tengeri áramlatok kiszámíthatatlanságán nem tud úrrá lenni. A kocsi kereke az élet, mint út eszméjét idézi meg: ki tudja, mikor tér ki a kerékvágásból. Kerék szimbólumával ábrázolják a buddhisták is az egységbe forró végleteket. Ez jan-jing ábra értelme, mely voltaképp a szvasztika szelídebb, meditativ változata. Az újabbkori történelem, a nácik rémtettei, az európai nézőben persze egészen más benyomásokat ébresztenek, amelyek egyértelműen valami sátáni princípiumra utalnak (horogkereszt).
Érdemes elgondolkodni ismét a kísérteties hasonlóságon: a szelíd motorosok a jan-jing szimbólumot viselték büszkén (még a vietnami háborúban is) a vad motorosok pedig a horogkeresztet (persze annak konkrét politikai tartalmától függetlenül). A 80-as, 90-es évek horogkeresztes tinédzseréi nem feltétlenül újfasiszták, hiszen jó részük nem sokat tud a Harmadik Birodalomról. Kétségtelenül valamiféle erőszakkultusz hívei, de nem tekinthetők tudatos politikai tényezőknek. Más kérdés, hogy az újfasiszta (vagy akár a régi) ideológia világszemléletük miatt könnyen találhat köztük szimpatizánsokat. A hippik militáns tagozata, a hippy mozgalom az új-baloldali és anarchista politikai irányzatok elkötelezett híve volt. (A két korszak ifjúságának ellentettségében is közös szélsőséges volta ugyan nem csoda, de érdemes elgondolkodni rajta polgárosuló országunkban is...)
A hippik a maguk módján újraértelmezték a kereszténységet. Maguk is tisztelték a keresztet, s istenítették Jézust, bár nem a katolikusok mintájára. Imádságaik meditációik voltak, melyekbe keleti filozófiák vegyültek. Ritkán tartottak maguknak imaolvasót, azt inkább a vakbuzgalom szimbólumának tekintették.
A „vadmotorosok” láncot hordanak maguknál. A tartalék hajtólánc az utazás elengedhetetlen kelléke, de jól szolgál verekedés közben is: ahova sújt, ott hús szakad és csont törik. Derekukon körültekerve övként is hordanak nagyobb szemű láncot, mely ugyancsak felhasználható az összecsapásokban, de az ellenfél megbilincselésére is alkalmas.
A heavy zenészek fényképein sokszor láthatunk rózsafüzért, amelyet úgy tekernek a karjukra, vagy úgy fognak, ahogy a láncot szokás. Kereszt – fordított kereszt – tőr, illetve rózsafüzér – lánc – fegyver ambivalencia különös lebegést kölcsönöz mind a fegyvereknek, mind a szakrális szimbólumoknak. A szent rekvizitumok gyilkolásra alkalmas eszközöknek tűnnek, a brutális eszközöket pedig szakrális aura lengi körül.
Ez a botrányos ambivalencia nem ábrázolható, mert tabu, és mert vizuálisan szinte lehetetlen megragadni. (Micsoda felháborodást váltott ki például Ken Russell Mahler-filmjében a wagneri álom képsora!) Maradnak tehát a szelídített képi közhelyek és töredékek, amelyek önmagukban, videoklipnyi terjedelemben szinte ártatlanoknak tűnnek.
Billy Idol nem heavy zenész, de drasztikus rockerfelfogása vizuális megjelenésében hozzájuk hasonló. Fekete bőrruhában adja elő Prodigal Blues című számát a színpadon egy óriási, zöldesen foszforeszkáló koponyadíszlet előterében. Egyik fülében fordított kereszt alakú fülbevaló, a nyakában tőr formájú kereszt lóg. Karjára tekerve bőrszíjak fölött, lánc és rózsafüzér. A koncertképeket időnként külső képsorok szakítják meg. A fekete-fehér filmen Billy ugyanezen szerelésben, fekete kendővel bekötött szemmel motorozik egy úton, mely lassan felüljáróvá magasodik és a végén a semmibe vezet. Egy másik vágóképsoron keresztet, rózsafüzért és tőrt látunk vízbe csobbanni és elmerülni. Egy darabig még átdereng körvonaluk, ahogy lebegve elsüllyednek a mélybe.
A Prodigal Blues a tékozló fiú életérzését, a heavy-feeling-et jelenítik meg képsoraiban, zeneileg lényegesen lejjebb transzformált ritmusban. A „Ned’s Atomic Dustbin” nevű együttes Aim című száma zeneileg már a trash területére csúszik át. Ritmusa szaporán pulzál, a húrok pengése egyetlen fémes zengésben olvad össze. Az ének kántál, mint a mondóka. A képen szinte semmit sem látunk. Sötét van, és stroboszkópszerű gyorsasággal vakító fény villan és alszik ki rögvest. E töredéknyi másodperc alatt éppenhogy felfogható, hogy a kamera a földön van, nagylátószögű objektívje körben álló gitárosok felmagasodó sziluettjére irányul. A formáció és a kamera helyzete időnként változik, de a felvillanásnyi időkben nem határozható meg, hogyan és merre. Nem tudni, milyen térben vagyunk, nem látjuk, kik játszanak az egész kép inkább fel-felvillanó röntgenfelvételre emlékeztet. (Lehet, hogy a képsorok közé tényleg vágtak is ilyeneket.) Ez a csöppet sem dekoratív, látvány nélküli klip majdhogynem pontosan leképezi a zene hangulatát: valami rettenetes energia jár át mindent, akár a röntgensugár. Nem verődik vissza a dolgokról, hanem áthalad rajtuk. Ezért nem látunk semmit, mert ez az energia sötét. Semmiről nem ad képet, mégis szinte kézzelfoghatóan létezik. (Ahogy a világ teremtésének kezdetét jelző ősrobbanásra emlékeztet minket a mikrohullámú háttérsugárzás.) A káosz tehát nem jeleníthető meg a képen. De arról alkotható kép, hogy vannak érzések, amelyek nem ábrázolhatok vizuálisan. Mert vagy nincsenek hozzá megfelelő szimbólumaink, vagy ha vannak, tilos használnunk őket. Akik ismerik a szimbólumok hátterét, titkos és veszedelmes tudás birtokában vannak, amely ha napvilágra kerülne, megzavarná a fennálló világ értelmébe vetett hitet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 10-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4088 |
