Forgách András
„A hideg dolgok melegszenek,
a meleg kihűl, a nedves megszárad,
a száraz megnedvesedik „
(Herakleitosz)
Rossz rendezőknek rossz a forgatókönyvírójuk. Jó rendezőknek vagy nincs forgatókönyvírójuk, vagy jó forgatókönyvírójuk van.
Körülbelül ennyi lenne ennek az írásnak a mondanivalója.
Mert a rendező nem csupán a filmet rendezi meg, hanem a forgatókönyvírást is ő rendezi. Tőle függ, alapvetően tőle például, hogy kivel íratja meg – ha neki éppen nincs kedve, képessége, kitartása hozzá.
Ha a rendező nem talál kedvére való forgatókönyvírót, az semmi mást nem jelent, mint hogy nem talált kedvére való forgatókönyvírót. Lát (elképzel) egy filmet – neki kell megtalálnia azt az embert, azokat az embereket, akik hasonlóan látják azt, amit ő, hisznek a rögeszmében, ami őt foglalkoztatja.
Állandóan készülnek filmek mindenhol a világon, és ezeknek a filmeknek rendszerint van forgatókönyvírójuk. Mint hallom, vannak olyan forgatókönyvek is, amik csak úgy maguktól íródnak (sorozatban), aztán a rendező elolvassa az egyiket, megtetszik neki és puff, megrendezi.
A gyakoribb eset azonban az: adott egy filmrendező. És elindul (mint a mesében), hogy megtalálja azokat az embereket, azt a pénzmennyiséget, amivel meg tudja valósítani éppeni legreálisabb filmfantáziáját. Mondjuk kimegy a rabszolgapiacra, és forgatókönyvírót keres. Megtapogatja a muszklijukat, megnézi a fogsorukat, az ínyüket, reflexvizsgálatot végez rajtuk, aztán kedvetlenül továbbáll. A rabszolgapiacon ma nem árulnak megfelelő forgatókönyvírókat.
Azonban a gyakorlatban ez mégsem így megy.
A rendező nem megy ki sehová és nem keres „jó” forgatókönyvírókat, hanem: beszélget. Diskurál. Mondjuk baráti társaságban, vagy hitvesével az ágyban, vagy vacsorafőzés közben, vagy egy követségi fogadáson, vagy az utcán, vagy egy csehóban: cseveg, verbalizál, kipróbálja az ötleteit. Esetleg négyet-ötöt egyszerre. Elmeséli az ötleteit és figyeli az őt figyelők figyelmét. Az ötlet esetleg egy egészen parányi mozzanat: szétszakadt nylonzacskó a hóban. Mellette vériszamos balta. Odafent egy helikopter. Vagy szőke nő, amint vakus portrékat készít egy kisegítő gyorsvonaton. Zöldeskéken derengő, világító, intelligens plazma. Vagy egy tutaj, útban a Fekete-tenger felé. Esetleg egy női revolver. Vagy egy élőhalott. Bármi.
Van tehát egy ötlet (esetleg a rendező neve maga az ötlet), amit a rendező megpróbál eladni (vagy neki próbálnak meg eladni) és az ötlet tetszésre talált (van rá remény, hogy egy rakás dohány záporozik rá valahonnan), akkor, a következő lépésben, egyszerűen technikai okokból is, el kell készülnie egy olyan strukturált, áttekinthető szövegkönyvnek, amelynek alapján a „gyártás” (undorító szó), elkezdhet „kalkulálni” (a másik).
Az ilyen szövegkönyvek születését becézik forgatókönyvírásnak. Ez a tevékenység további intenzív beszélgetéseket, együttlétet követel, egymás gondolatainak, ötleteinek állandó ellenőrzését, teherpróbáját, elfogadását vagy elutasítását. Kialakul valamilyen feszengő vagy meghitt kölcsönösség, minden ötlet egyben a két (vagy több) ember viszonyának burkolt leképeződése, s ez a kapcsolat intenzitásában néha túllép egy normális barátságon, anélkül, hogy a barátság természetes alapjai megvolnának. Habitusok ütköznek meg. Álmok kerülnek elő. Régi ötletek új köntösben. Szakadatlan nekifutások. Vadászles. „A nő bejön a szobába, mert ottfelejtette a retiküljét. De mért felejtette ott a retiküljét? Mért ne felejthette volna ott? Ez a retikül – mért mondasz mindig retikült? Azt se tudom, hogy néz ki egy rendes retikül. Najó, akkor nem a retiküljét hagyta ott, hanem a tollat. Nők nem hordanak maguknál tollat. Attól függ. Mitől? Nem is olyan tollra gondoltam, hanem igazi tollra, madártollra. Babonából hordja magánál. Hogyhogy? Ugyanis gyerekkorában a fejének repült egy galamb és azóta irtózik a galamboktól. És ezért van nála galambtoll? Nem galamb-toll, hanem egy kolibritoll. Brazíliából. Mint ez. Színes a film? Black and white. De mért? Most mindenki színeset csinál. Szerintem meg mindenki fekete-fehéret csinál. Esetleg kissé monokrom lesz, mint egy megbámult fénykép. Tölthetek még egy pohár bort? Igen. Menjünk le enni valamit. Jó. Szóval a nő visszajön a tollért, igen. Éhes. Éhség. Ez a nő folyton éhes...” – és így és eképp tovább.
Carrière azt írja Buñuellel való munkájáról, hogy egy idő után, amikor már nagyon összeszoktak és valamilyen dél-amerikai banánköztársaság luxusszállójának drink-bárjában üldögélve fiktív – bár megszabott hosszúságú – történeteket kellett a másik figyelő, néma tekintete előtt kerek egészként előadni, mindig fenntartottak egy jogot maguknak: a vétójogot. Voltak dolgok, amiket a másik indoklás nélkül megvétózhatott. Ez azért érdekes, mert ezt csak két olyan ember engedheti meg magának, akik nagyon jól ismerik egymást, bíznak a másikban, és nem kötelezik arra, hogy bizonyítsa is, hogy neki van igaza. Ehhez Carrière még hozzáfűzte – nagyon őszintén – hogy általában Buñuel volt az erősebb, az ő elképzelése valósult meg a forgatókönyvben is. Sok rendező álmodozik ilyen tartós együttműködésről, de az csak kevésnek adatik meg. Ennek főleg az az oka, hogy még a legjobb „kiegészítő” barátságokat is tönkre tudja tenni a filmkészítés elképesztően önző, anyagias, technicizált, kisajátító és kirekesztő procedúrája. Az a látszat keletkezik, hogy az egyik embertől egyszerűen elvesznek valamit és odaadják a másiknak.
Ha valakinek írói ambíciói vannak, az nyilván megpróbálja önmagát független íróként, senkinek sem alárendelve, senki mással nem összetéveszthetően megvalósítani. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg vannak ötletei arról is, hogy milyen lehetne egy film (anélkül, hogy rendezői képességei vagy ambíciói volnának) és ezek az ötletek – szerencsés esetben – nagyon jól kiegészíthetik a rendező elképzeléseit. A jó forgatókönyvírót nem csak az általában vett íráskészség teszi, hanem a fokozott empátia, egy adott személy, a rendező lelkivilágába való beleélés képessége is megkülönbözteti a „rossztól”. Állandó konfliktushelyzet: az író ötleteket ad, amiket folyton elvesznek tőle, még akkor is, ha más közegben valósítják is meg. Ezért szükség van egy „majdnem-íróra”, egy „lefokozott” íróra: aki (megfelelő jutalék fejében) jól figyel, elég jól ír, elég jó társalgó, van gyakorlata is a dologban (elolvasta a kézikönyveket), és nincsenek igazi ötletei (amelyekre kimondásuk pillanatában féltékeny lehetne), hanem csupán technikai kivitelezője, szakmai felügyelője a rendezőnek, a kisujjában van a forgatókönyvírás: bármilyen megadott témára (megszabott számú szereplővel, adott helyszínre, ahol úgy pásztáz imaginárius tekintete, mint egy ipari kamera), rendelésre képes dialógust írni és helyzeteket felvázolni. Nagy kérdés, hogy mi is történik ilyenkor valójában. Teremtődött egy technikailag kivitelezett professzionális ürügy pénzek elköltésére, vagy megszületett az a gondolatkör, stílusvilág, elbeszélési mód, képek, belső ritmus, ami egy „jó” film megelőlegzése.
Egy „szakmailag” előállított forgatókönyv egy centivel sem visz közelebb a „jó” filmhez. Mert a film, amit az író elképzel magának, esetleg egy remekmű, de megvalósíthatatlan. A „jó” forgatókönyvíró viszont megvalósítható filmeket ír. Kialakul valamilyen konszenzus közte és a rendező között, hogy mi az, amit a másik is el tud képzelni. Azaz: tud magának kedvet csinálni ahhoz, hogy másoknak is kedvet csináljon hozzá. Azaz: nincs forgatókönyv (egy centi se) rendező nélkül. Puszta „szakma” – személytől, leiektől, karaktertől függetlenül – nincs. (Van ahol van, de ott sincs. ) Maga a gyártási folyamat olyan sokrétű, olyan bonyolult, annyi döntést kíván a rendezőtől pillanatról pillanatra, hogy a forgatókönyv szinte mellékessé válik és esetleg teljesen más film lesz a végeredmény, mint amit az írói elképzeltek. Ezer és egy dolog függvényében. De végsősoron a rendező szellemi-lelki-erkölcsi dispozíciójának függvényében. Hogy azt a sokszáz embert miképpen tudja összehangolni: sikkasztásra, túlórázásra, véleményformálásra kényszeríteni, napról napra elcsábítani – hogy a saját ügyükké tegyék az ő kizárólagos ügyét.
Ennek azonban a forgatókönyvhöz kevés köze van.
A szakma fogásai csak annyit érnek, amennyit egy fogás érhet: éld túl, amit nem tudsz megcsinálni. A jó filmek meg ott kezdődnek, ahol a „dolgok” (lásd mottó) valami titokzatos okból hatnak egymásra. És nem csupán megcsinálódnak, jól avagy rosszul.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4082 |
