Ardai Zoltán
Bernardo Bertolucci gyakran visel Fellinire emlékeztető mester-kalpagot. Ez természetesen külsőség, de ne tagadjuk: valóban rendkívüli teljesítmény, hogy egy rendező a korai hatvanas évek óta folyvást képes olyan várakozásokat kihívni filmalkotói önmaga iránt, mintha a legnagyobbak közé tartoznék. Műveinek ismerői évtizedről évtizedre váltig azzal a reménnyel tekintenek az éppen készülő Bertolucci-film elé, hogy annak fényében az egész életmű kevésbé kétes jelentőségűvé válhat majd. Arról, hogy vajon mely módon bizonyulhat ő nagy rendezőnek, többféle elképzelést alakíthatunk ki, aszerint, épp mely filmjeire gondolunk elsősorban. A megalkuvó és a Novecento a legjobbak, de ha mondjuk Az utolsó tangó Párizsbant vetjük össze a hat évvel későbbi A holddal, úgy vélhetjük, Bertolucciban valamely filmes Wagner lappang, aki a huszadik század végi giccs minőségét fogja a lélegzetelállító – akár ironizált – fenség terrénumába emelni. Az ágyéki illóanyag-illatoknak és a tejescumiszagnak, konspiratív liezonok vészterhes erotikájának és az elveszett családi létbe való visszavágyásnak érzelgős-pornografikus egysége tökéletes Bertoluccinál, nem szólva a társadalomtörténeti aspektusok intellektuálisan bizsergető jelenlététől az elegyben. Olyannyira tökéletes, hogy illő volna kiéreznünk mindebből az időtlen Végzet ízlés-szférákon túli suhogását. Mégis, ez még odébb van. A kilencvenes évekbeli első Bertolucci-film az Oltalmazó ég vállalt giccsessége továbbra sem fölötte, hanem alatta van a gusztusnak; részben éppen a kifinomultság, az (iróniátlan) rafinéria túltengése miatt reked alant. Zsenialitásba hajló dilettancia helyett (Adorno jellemezte így a wagneri művészetet) itt csillogó profizmusba hajló ízlés-ficamodottsággal találkozunk. Korábban ez azért kevésbé volt így. Az utolsó tangóhoz képest például feltűnő az Oltalmazó ég főszereplőinek tolakodó érdektelensége. A negyvenes évek Észak-Afrikájában hányódó New York-i házaspár (és házibarátjuk) kapcsolatproblémái inkább ásításra ingerlőn kicsinyesnek tűnnek, semmint hogy azzal ejtenének izgalomba, hogy általuk „mindannyiunk létére” világítana az engesztelhetetlen sivatagi nap. (A forgatókönyv alapjául szolgáló Bowles-regény ugyanis a Camus-i művekkel rokon, a filmtől eltérően szellemében is.)”„ígéretes volt, hogy Bertolucci erre a filmjére nem készült oly hosszan (és az Oscar-bizottságot szinte kötelező felhajtással), mint az előzőre, Az utolsó császárra. De az Oltalmazó éggel csak újabb mélyponthoz érkezett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4075 |
