Báron György
Sokan és meggyőzően elemezték Buñuel szürrealista alapfilmjét, Az andalúziai kutyát, kimutatva az egyes részek közötti gondolati kapcsolatot, a látszólagos össze-függéstelenség mögött munkáló rendszert. Aztán napvilágot láttak Buñuel elragadó emlékiratai, melyekből kiderült: Don Luis és Dali egyetlen törekvése a film írásakor-forgatásakor az volt, hogy kizárólag egymással összefüggésben nem hozható szabad ötletek kerüljenek egymás mellé. Buñuel, aki amúgy szerette meghökkenteni a publikumot, ezúttal nem füllentett. De igazuk van az elemzőknek is: az asszociációk rendszerbe szerveződtek, a filmnek van markáns középpontja, nyomon követhető gondolati íve, eleje és vége.
Tolmár Tamás filmjében megjelenik a szürrealista művészet látványos metafóriája, a boncasztal, esernyővel és varrógéppel. Majd további kulturális reminiszcenciák tűnnek elő, rejtvényfejtésre csábítva a beavatott nézőt. A gyermek Karinthy Frigyes lép ki egy ormótlan szekrényből (abból talán, melybe később Ingmar Bergmant zárta büntetésül lelkész apja), sivatagi képsorok villannak fel, egy sehova nem nyíló ajtó áll a homoktengerben, csábító alkonyi fényben, Magritte képeinek stílusában előmasíroznak az E.T. gyűrött, ősöreg szörnyfigurái, s egy levágott fej képe, mely a film végén valóban leválasztódik a testről, végiggurul a földön, miként A Mester és Margaritában – s még aligha értünk a végére. A kezdő képsorokon Komjáthy György jelenik meg, amint felkonferálja a BB–CC együttes új nagylemezét, a képek sora tehát videoklipnek is fölfogható – feliratok jelzik az egyes „zeneszámokat” –, amit a Vallai Péter–Básti Juli kettős énekel lemezre, de ugyanakkor, egy másik szinten, Vallai a történet – a „köznapi” történet – hivatalnok-hőse, Básti pedig a másik világból érkező titokzatos csábító. Két bugyuta rendőr nyomoz a nem-tudni-milyen gyilkossági ügyben, ők mintha egy cseh groteszk filmből vagy Szőke András dadaista burleszkjéből, a Vattatyúkból kerültek volna elő.
Aligha erőszakolt tehát Buñuellel és a szürrealisták szabadasszociációs technikájával való példálózás, hiszen Tolmár kihívóan vállalja a rokonságot. Mégis, módszere, amennyire ez a filmből kikövetkeztethető, gyökeresen ellentétes a szürrealistákéval. Mesterségesen egybekotyvasztott összefüggéstelenség ez, ami mögül hiányzik az asszociációk igazi szabadsága, s az azok nyomán kikristályosodó rend, vagyis: a személyiség. Minden képsor a másodlagosság és a csinálmány kínzó érzését közvetíti. Nem a narratív rend hiánya a zavaró – ez ennél a filmtípusnál föl sem merülhet –, hanem azé a gondolati és érzelmi szabadságé, mely oly feltűnően és kihívóan ott lüktet a java szürrealista művekben. Tolmár filmjének rendezetlensége kínosan kimódolt: másodlagos élmények egymással asszociációs kapcsolatba nem hozható sorozata. Nem az egyenesvonalú, realista történetet hiányoljuk, mint a mindenkori értetlenek, hanem az eszmei-érzelmi középpontot, a részek eredetiségét, a személyiség fedezetét, s – még egyszer – a gondolkodás és a képzelet igazi, mámorító szabadságát. A nagybetűs Művészetről szóló csalfa képzelgés helyett: a művészetet. Tehetjük ezt nem csak azért, mert a rendező maga jelöl ki ily magas viszonyítási pontokat, hanem azért is, mert néhány képsorban meggyőz tehetségéről. A „Varrja meg a Vera!” című klipben például, a két rendőr csetlés-botlásában, vagy Vallai Péter és Molnár Piroska irodai kettősében. Azokban a jelenetekben, amelyekben nem akar görcsösen mély és művészi lenni, hanem a „köznapi groteszk” talaján marad.
Könnyen felejthető fiaskó lenne A távollét hercege, ha nem lenne része, s egyben legkirívóbb darabja egy sorozatnak, mely aggodalommal töltheti el mindazokat, akik még hisznek az új magyar film jövőjében. Az utóbbi időben sorra léptek a színre erős tehetséget mutató fiatal rendezők, akik görcsösen megpróbálnak „művésziek” lenni, a divatos kacatok alól azonban minduntalan előtűnik e magatartás kényelmessége, konzervativizmusa, a széplélek képzelgése arról, milyen olcsó eszközökkel is hódítható meg a csodált dáma: a művészet. Jeles és Grunwalsky nemzedéke volt talán az utolsó, amelyik még tudta: nem cipelhető ágyba holmi laza füttyögéssel, kösöntyűk csillogtatásával; csak a szenvedésnek és az igazságnak adja meg magát. Kerülőút nincs, bármit is beszélnek a dörzsölt öreg dzsigolók. Tertium non datur. Tolmár Tamás filmje e folyamat eddigi mélypontja. Nem csak a rendezőt néznénk le, hanem az egész kérdést az asztal alá söpörnénk, ha azt tennénk, ami a legcsábítóbb: filmjét könnyű szívvel elfelejtenénk. Minden okunk megvan a szomorúságra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4071 |
