Godard öregkori filmjei önarcképek egy keserű bohócról.
A vénülő Godard nem hajlandó megválni bohócsipkájától. Öregkorára élesebben lát, mint bármikor. A fimtörténet legplasztikusabb és legfenyegetőbb enteriőrjeit viszi vászonra. Elég neki egy szép asztalilámpa meg egy szemüveg az íróasztalon, egy nyitott ablakszárny, mögötte elhaló hajnali kékesszürke. Odaül az asztalhoz, felveszi a szemüveget. Ellenfényben, hogy csak sötét kontúrját lássuk. Alámotyog, alá idéz az éles szépségű képeknek. Kínt szél fúj, sirály rikolt.
Száz évig kínlódtak a filmrendezők történet-elmondással, ő hamar rájött, hogy nem tud történetet elmondani: kitalált valami egészen mást. Hogy mit, azt a filmkritikusok és esztéták képtelenek egyelőre meghatározni. Picasso halálakor felerősődtek azok a műtörténészi vélekedések, hogy vége, ez a zseni felszámolta a festészetet. Godard nem várt a saját halálára, felbátorodva Marguerite Duras biztatásától és szigorú barátságától, már jó ideje mondogatja: megtettük a magunkét (Duras meg én) – vége a filmnek is. De mintha nem örülne igazán, hogy a filmművészet megsemmisítésében neki volt tán a legnagyobb, amolyan picassói szerepe. Eljátszotta a Lear bolondját, majd a Félkegyelmű maszkjába bújt, s a bohócsipkát azóta sem akarja (nem tudja?) levetni. „Nessus-sipka” – ebben vezekel.
„Megmondtam Langlois-nak, hogy a filmeket el kell égetni, de vigyázat: belső tűzzel” – mondja most fáradtan az Őszi önarcképben. A filmet a tavalyi Titanic-fesztiválon láthattuk. Azóta itt az új Titanic, benne sok filmművészet utáni filmmel. Godard keserűbb bohóc Shakespeare figuráinál. „Hallgass, Cassandra!”, szól rá egy képen nem látható lányra az Őszi önarcképben.
Önmagára kiált. Mintha valami lelkiismeret is furdalná saját agresszív jóslataiért. Mintha nem értették volna meg, amit mond, mert félreérthetően mondta és mutatta, ezért a filmet (azt a hajdani „művészetet”) nem belső, hanem szó szerint értett tűzzel égették el.
Németország „új nullaéves” megszületéséről remekművet rendezett, Oroszországról semmitmondó videókollázst. A gyerekek Oroszországot játszanak – mondja a cím, de sehol a gyerekek, ő maga, JLG vezeti a nézőt: mint elmagyarázza, hőseit kísérve végigmegy majd Strogoff Mihály útján. Aztán nem megy végig senki, sem ő, sem a hősei (akikről teljesen megfeledkezik, nem kerülnek képbe). A film tele van szép lassításokkal, klasszikus vagy legalább archív filmekre rákopírozódó tájakkal. „Lassabban” – figyelmezteti önmagát többször is JLG, de hiába a videó nyelvének bravúros tudása, a sok lassítás és áttűnés – fáradt és gondolattalan orosz tárgyú műveltséganyagnak kapjuk a mozaikját. Közhelyes ötleteit és mondókáját csak a bravúros képi megvalósítás leplezi, de a bűvész nem készült, a leplezés hamar lelepleződik.
„Essai d’investigation cinématographique” (Filmművészeti kutatónyomozás) – írja fel a képernyőre tudósian. Oroszul rajzol hozzá szavakat az ábrázolás fogalmának két változatáról. (Obraz és obrozovlényije – ha jól olvasom.)
Ehhez képest egy érettségiző diák vázlatfüzete elevenedik meg. Csehov emlegetése percenként, és állandóan az Anna Karenina öngyilkossági képei, vonatsínekkel egy régi (hamisnak látszó) filmből. De van itt persze lassítva Cserkaszov Rettegett Ivánja, Iván cárra ráfényképezve Lenin ravatala és figyelmeztetőül egy hunyorgó bagoly közelije. Hosszabb bejátszások Dovzsenko Földjéből. Végre egy remekmű: filmklubban érezzük magunkat, de a tanár alszik. Akasztás képei, talán híradóból vagy a Zójából, háborús híradók: képek, sajnos nem Godard, hanem egy érettségiző tudáskészletéből.
„Az okosok, Napóleon és Hitler Oroszországba mentek, én, JLG nem vagyok okos, nem megyek” – kezdi mondókáját. Ebben van valami. Meg a film zárómotívumában is van valami. Itt, talán Stendhal nyomán idézi a napóleoni tisztet, aki moszkvai börtönében jön rá valamire: de mire? A remény, az utópia lehetőségére?
Stendhal moszkvai visszaemlékezéseiben kéne utánanézni. Stendhal egyébként, ha már az érettségiző JLG így eszünkbe juttatja, Moszkva égésének napjaiban egy volt szerelmét kereste, a francia színésznőt, aki nevelőnő lett valami orosz hercegi családnál. Nem tudta a címét, összedőlő és robbanó házak között, égő utcákon mászkált, megfeledkezve katonatiszti mivoltáról, a nagy Napóleonról és Gloire-ról.
Valamikor Godard is így tett: De Gaulle Franciaországának ő volt ez a háborodott katonaszökevénye. Aki teheti, küldjön most neki egy Stendhal-összeset.
De félre a méltatlan gúnnyal. Önéletrajzi töredéke klasszisokkal értékesebb és szebb, mint az Orosz gyermekjátékok. Lihegve, hörögve ismételgeti benne, a hetedik művészet vagy a mimézis maratonfutója felbukás előtt: „Kezdjük már a próbát. Hatoljunk be a figurák bőre mögé...”
Aragon valamikor az új hullám tavaszán a filmművészeti kollázs megteremtőjeként üdvözölte Godard-t. A filmkollázsból mára palimpszeszt lett, egy pergamendarab, melyen halványan ott az előző, alig kisilabizálható rajz vagy írás, s amelyre a művészet utáni alkotó még „utánaír” valamit. (Talán Umberto Eco írt valami bölcset a palimpszeszt mai jelentéséről.) De akárki írt is, Godard igazi pillanataiban, igazi képsoraiban döbbenetes erővel és szépséggel ír a régi sorokat tartalmazó mozi-pergamenre.
Őszi önarckép. Először is visszaírja a fontos régi bejegyzéseket. A filozófiát meg a verseket, meg a regénycímeket. Sinn und Zeit – löki elénk. Meg szokása szerint a német és francia kultúra alapműveit. Ez ugyanis szervesen hozzá tartozik, nem úgy, mint a felszínesen ismert orosz.
Saját lakásában vagyunk, a Genfi-tó partján. Nyitott ablak, telefon cseng, mézbarna enteriőr azzal a bizonyos szép asztali lámpával. Szemüveg az asztalon. Odaül, hexagrammot rajzol: a videó és a néző helyzetét jelképezi ez a hexagramm, meg sokféle történelmi összefüggésre is utal. Fél perc alatt hangulatot teremt: nem történelmi lecke, hanem a kultúra személyes átéltsége elevenül meg.
A tó hullámzó képe tér vissza. Sirály vagy varjú rikolt. Üres téli móló. Először ezt az Hélias pour moi! (Jaj nekem!) képein láttuk, ahol Depardieu Istent játszott: elveszett és tétova böhöm nagy Istent, ott bolyongott a Genfi-tónál.
Godardnak nem annyira az Istennel van dolga, mint inkább a fénnyel. „Nem látok, nem látok” – panaszolta már a Keresztneve Carmenben a kórházi ágyon. Ott játszott először bölcs bolondot, önmagát, Jacques bácsit, aki abba bolondul bele, hogy nem lát már eleget „belül”. „A fény hátbatámadja a sötétséget” – mondja vigasztalóan a filmkészítésre pénzt kunyeráló unokahúgának, Carmennak. De Carmen nem forgat filmet, filmet a nagybácsi forgat, majd ha megint lát belül is.
Téli önarckép következik? (Már ez az őszi is hideget árasztott). Lesz-e „megújult” Godard?
Ne legyen. Folytassa, amit tud, ezer változatban. Kezdje újra, kezdje elölről, ismételje csak témáit. Egyetlen nagy alkotó sem újul meg.
Legyen. Bárcsak lenne. Mi hiányzik? Tolonganak a példáim, alig bírok belekezdeni. Minden nagy alkotó megújul. Igen, az Orosz gyerekjátékok jelentéktelen dolgozat, de a vége szép és emblématikus: a Félkegyelmű bolondsapkájában Godard makacs dühvel tekeri a kamerát. Közben dobszóló hangzik... vagy csak a felvevőgép forog?
Stendhal az égő Moszkvában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/11 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=407 |
