Nádasdy Ádám
Ő tudta először felvenni a kapcsolatot a tömegkommunikációval, mely ekkor kapta a „média” nevet.
A hölgy ment. Thatcher lemondott. Az aznapi 6 órai BBC-híradót a magyar tévénézők is láthatták. Jóval hosszabb lett a műsor a szokásosnál, és az egyéb hírek is, már amennyi idő jutott rájuk, valahogy a lemondással voltak kapcsolatosak. A három utódjelölt, Heseltine, Major és Hurd ekkor még a második forduló előtt állt, távolról sem volt világos, melyikük nyer – bár azt a műsorvezető is elmondta, hogy Heseltine lendülete kifulladóban van. Igen: mintha arra jó lett volna, hogy Thatchert párbajra kihívja, pozícióját megingassa – de ez egyben a bűne is volt, hiszen a főnökasszony lemondása után ódzkodtak olyat megválasztani, aki az ő ellenzékéhez tartozott, akinek a megválasztásával a párt „másik” szárnya győzne.
Hogy mi ez a „másikság”, az bámulatosán kevéssé derült ki a jó egyórás műsorból, pedig igen sokan megszólaltak benne. Talán Heseltine egy árnyalattal kevesebbszer mondta, hogy „helyreállítani a párt egységét”, talán Hurd egy picivel biztosabban mondta, hogy a hírhedt „fejadót” (azaz a helyi önkormányzat által beszedhető, személyenkénti és nem jövedelemtől függő adót) felülvizsgálják. A külső szemlélőnek legalábbis láthatatlan volt a különbség. De talán csak a külsőnek, hiszen a brit belpolitika oly kifinomult játszma, hogy minden apróságnak, a hiánynak is szerepe lehet. Mint ha nálunk valaki „keresztény” helyett „keresztyén”-t mond – a beavatott rögtön tudja, hova tegye. Mindenesetre Major mondta a legkevesebbet, és azt nagyon határozottan még bele is fojtotta egyszer a riporterbe a szót, hogy elmagyarázhassa, miért nem mond most semmit. Ő lett a miniszterelnök.
Állítom, hogy az aznapi műsorból érezni lehetett, hogy ő lesz az. Persze, lehet ez a történtek ismeretében való utólagos bölcsesség, de egy-két dolog feltűnik a kazetta visszanézésekor. Major alig vagy semmit sem beszél a riválisairól: csak Margaret asszonyról és sajátmagáról. A többiek viszont emlegetik riválisaikat, Majort is. Bekalkulálják, tudomásul veszik, ezzel már elő is segítik a győzelmét. Ki tudja, talán szándékosan? Semmi sem derül ki abból, ki mit mondott az előző délután és éjszaka viharos (nyilván viharos,) kabinetülésein, ki mit tanácsolt, megbukott-e a miniszterelnök vagy megbuktatták és így tovább. Pontosabban: ami kiderül, azt nem az érintettek mondják el, hanem egy kívülálló, John Cole, a gyűrött-értelmes fejű öreg kommentátor, minden színfalak mögé-látója. Cole nagyon erős tájszólással beszél (én írnek hallom), ami sajátosan kívül helyezi őt a konzervatív politikusok és a BBC-riporterek hibátlan oxfordi angolsággal beszélő miliőjén. Rajta kívül még Kinnock, a munkáspárt elnöke beszélt dialektusban (vagy legalábbis északangol akcentussal), ahogy egy munkáspárti vezetőtől dukál.
A riporterek pompásan kérdeznek: röviden, egyértelműen, a mondatuk vége szinte koppan. (Sohasem mondanak egy mondatnál többet.) És bizony kérdeznek kellemetlent is. Hurdtől például megkérdezték, mit válaszol annak a képviselőnek, aki nemrég azt mondta: „Isten mentsen minket Hurdtől, mert olyan, mint a lekvár: nyálkás, nyúlós és ragacsos.” (A magyar feliratban – minden tiszteletem a rohammunkát végző fordítóké – a blancmange „tésztá”-nak volt fordítva, pedig zselé, olyasmi, mint amit Magyarországon „puding”-nak neveznek. No de hagyjuk a filológiát; a lényeg, hogy valami gusztustalanról van szó.) Mire Hurd: X. úrral voltak összetűzéseim belügyminiszter koromban, azért ilyen éles velem szemben, dehát nézzék ilyen-olyan működésemet, ezt meg azt csináltam stb. A politikai ellenlábasok is kemények. Kinnock közli (a lemondás napján!): gyalázatos fejezet zárult ma le a brit politikában, ő napról-napra várta, hogy Thatcher távozzék. Egy ellenzéki képviselő kijelenti: végre, hogy megszabadultunk a gonosz asszonytól. Heseltine: nincs félnivalónk a választásokon, hiszen Kinnock a legsúlytalanabb vezető, akit a Munkáspárt valaha is kiállított. És így tovább, egészen a parlamentig.
A Parlament! Meglepően kicsi terem, mint egy vidéki kultúrház nagyterme, senki előtt nincs pult vagy asztal, és padok vannak, nem egyénített helyek. Csak a két vezér előtt fekszik papír (az erre szolgáló két pultocskán), egyébként senkinél nincs papír, sehol egy laptop, de még egy ceruza se. Mit is keresnének itt, hiszen ez „parlament”, azaz „a beszéd helye”. Nem hivatal, hanem vitakör és döntéshozó gyűlés. A kormánypárt és az ellenzék karnyújtásnyira van egymástól, ezért kénytelenek félrefordított fejjel állandóan az elnökhöz („Mr. Speaker”) beszélni, mintha velük szemben nem is ülnének. Érthető, egy metrókocsi másik végében szabadon mustrálgathatok valakit, de egy liftbe bezárva ez támadásnak érződne, ezért inkább a tükörben nézegetem, áttétellel, fénytöréssel. Kinnock kísérletet tesz bizalmatlansági indítvány benyújtására. Olyan, mint a kutya, aki mindennap acsarkodik a postásra a kerítés mögül, de talán maga sem gondolja komolyan, hogy egyszer elkaphatná. A terem zsúfolt, mindenki feszülten figyel – ez természetes, ha Margaret Thatcher mondja utolsó miniszterelnöki beszédét. Biztosan vannak itt is unalmas délelőttök, amikor a Little Gillingham-i vasútállomás bezárása miatt interpellál valaki, és a többiek keresztrejtvényt fejtenek. Az 1945-ös bombatalálat után kevesebb ülőhellyel állították helyre a termet, mint ahány képviselő van. Ne kongjon az ürességtől – mondta Churchill – ha meg valami igazán fontos történik, majd állnak, úgy gyorsabban megy a döntéshozatal. Nos, ha ma nem is álltak, zsúfolásig volt a terem, és az egész világ idelátott a tévékamerák révén.
A híradó végén dokumentum-összeállítást vetítettek Thatcher 11 éves működéséről 1979-ben, a „rosszkedvünk tele” során, a sztrájkok és végeláthatatlan béralkudozások közepette emelkedett ki igazán ez az asszony, ő tudta először felvenni a kapcsolatot a tömegkommunikációval, mely ekkor kapta a „média” nevet. Ekkor – emlékeztetett a híradó – billent át a súlypont a nyomtatott sajtóról az elektronikus sajtóra, s a „the media” név ezért váltotta fel az addigi „the press” kifejezést.
Hibátlanul ment le a lemondás-esti híradó, már-már higiénikusán. Érdekes, hogy senki sem állt szemtől-szemben egymással: vagy távkapcsolással, képernyőn beszélgettek a stúdióbeli riporterek a politikusokkal, vagy állt valaki az utcán (feltűnően szereti az utcát a BBC, lehetőleg a kérdéses épület előtt kell állni! ) és beszélt, de olyan nem fordult elő, hogy ketten egymással beszélnének. Hacsak nem gondolunk a házastársakra, akik a második, győzelmi műsorban ott feszítettek férjük oldalán, dehát ők persze nem mondtak semmit. Csupa rosszul öltözött asszony. Távolról sem volt ilyen jólfésült a másik híradó, a Major-győzelem-esti, amikor valóban a helyszínen kellett tülekedni, s a kameraman alig bírta Majort a képben tartani, valaki mindig eléállt – miért nem küldenek egy magasabb fickót?
Thatcherről sok-sok képbevágás volt az egész műsorban, és a következő, Major győzelmét regisztrálóban is, de szerepelni nem szerepelt: végig múltidőben beszéltek róla. Ha a külsőségektől, a hangvételtől eltekintek, akár nekrológot vagy emlékműsort is láthattam volna. Vajon nem akart megszólalni? Ezt megmondhatták és biztosan meg is mondták volna. Talán nem kérdezték? Már nem minősül riportalanynak egy híradóban? Már csak a vasárnap délutáni „Visszatekintés” vagy „így láttam...” című műsorokban fog szerepelni, plédbe csavarva, a villája teraszán?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/02 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4056 |
