Forgách András
Az 1990 november és 1991 február között megrendezett Új-Berlin Kulturális Találkozások rendezvény keretében az Örökmozgó a berlini Filmmúzeum, az Arsenal programjából összeállított filmeket mutatott be. A vetítéssorozat egyik legérdekesebb alkotása Harriet Eder és Thomas Kufus Mein Krieg (Háborúm) című dokumentumfüzére volt. A nálunk Privát háború címen vetített film német katonák amatőrfilmjeit fogja össze. Ezek a második világháború frontjain és hátországaiban forgatott amatőr élménybeszámolók a háborút a maga pőre érzékletességében mutatják be. A filmező katonák közül néhányan hajlandók voltak a kamera elé állni, és kommentálták egykori felvételeiket. Így nézett ki az ő háborújuk.
A talált tárgyak sorsa úgy látszik az, hogy meg kell őket tisztítani. Időnként olyan jól sikerül a tisztogatás, hogy végül már alig tűnnek ki a többi, vitrinben csillogó tárgy közül. Ezzel a visszafogott kritikai megjegyzéssel kell kezdenem – mert a Privát háború rendezői, azzal, hogy végig beszélni hagyják és mutatják is a filmek egykori készítőit (német katonák a II. világháborúban), az egész film formáját, belső ritmusát előre eldöntik és nem hagyják, hogy a néző maga szembesüljön a háború privát-ikonográfiájával. Megfosztják a felfedezés örömétől. Ezért némileg félrevezető a film címének „privát háború”-ként való magyar fordítása, mert Bódy Gábor Privát történelmére és Forgács Péter Privát Magyarországára utal; de ők sosem lépnek ki az eredeti anyagból, nem teszik azt állandóan idézőjelbe. A rendezők komoly érdeme, hogy megtalálták ezeket az amatőr filmeket és szóra bírták a háború poklában szuveníreket gyűjtögető hajdani fiatalembereket. De annyi tapintat, lélektani érzék, óvatosság kellett ehhez a művelethez (a bűnös „visszatér” a tett helyszínére s közben egy kamera rögzíti arcának rezdüléseit), hogy ez szinte felemésztette a film készítőinek minden energiáját, s a háttér, a filmek készítésének története majdhogynem fontosabbá lesz maguknál a filmeknél. Az egykori katonák, ezek a ma jólétben és biztonságban élő finom német urak, rendezett életük (bensőségesen megvilágított enteriőrök, állólámpa a szoba sarkában, könyvespolc, meleg színek) hátterével fel-feltünedeznek a bemutatott filmszilánkok között, és úgy kommentálják a képeket, mint egy tárlatvezető. A háborús képek sebzett, szürke nyerseségét, feszült monotóniáját minduntalan megszakítja ez a színes és háborítatlan premier plán, az otthon: a nagy szekrény, amiből előkerül az egykori kamera, mely még működik, amiképpen a legnagyobb fagyban is működött; a gondosan katalogizált fotóalbumok; a Brandenburgi Kapu makettje és a színes ólomkatonák fölé hajoló öregemberarc.
Egyetlenegyszer kéri az egyik interjúalany, hogy egy bizonyos kérdést ne tegyenek fel neki (s egy másik arcán az ön-kínzó és csak félig igaz „nem tudtam róla” vonaglik át egy pillanatra): a civil orosz lakosság tömeges kivégzéséről van szó, és hogy ő részt vett-e benne. Az érdekes az, hogy az öregembernek jut eszébe a kérdés, és az is, hogy ne tegyék fel neki. Kérése teljesül – ám ezzel már válaszolt is. Az általa készített pár másodpercig látható szürke felvételen néhány fázós, megdermedt arcvonású oroszt látunk hátrálni egy mezőn – terelik őket. Afféle „rókalyukban” akadtak rájuk, ahonnan – a németek feltételezése szerint – informálhatták az orosz tüzérséget a német lőállásokról. Csak ezzel tudták magyarázni az orosz lövegek eddig nem tapasztalt pontosságát. Ezeknek a „rókalyukból” kiterelt embereknek meg kellett halniuk. Ugyanezt a képsort még egyszer látjuk, amikor egy másik szereplő azt meséli el, ők hogyan hajigáltak kézigránátokat ezekbe a „rókalyukakba”. A film rendezői egyensúlyoznak az ítélkezés és bemutatás között – amit látunk az tudományos kutatás és terápia egyszerre. Ebből adódik az a hozzávetőlegesség, valamilyen lebegés, ami megfosztja a képeket erejüktől. Olyan finom ez a párlat, mint valamilyen elegáns gyümölcspálinka. Hogy felfedezzük azt, amit egy amatőrfilm „ártatlansága” talán még jobban leleplez, mint a hivatalos filmhíradók, ahhoz mintegy be kell kukucskálnunk a Privát háború című film mögé, szembe kell fordulnunk a film sugalmazásaival, méginkább logikájával.
Persze ennek a párhuzamos szerkesztésnek megvannak az erényei is. Arany jegygyűrű szikrázik az orosz nyárban, egy halott kezén, akinek az arca tele van legyekkel. Nem látjuk, csak meséli az egyik – önmagával, az akkorival és a maival is baljósán elégedett férfiú. A filmen búzamező, erdőszél, mintha az erdőből tüzelnének ránk. A halott német katona képe talán még jobban beivódik az emlékezetbe, mint az, amit valójában látunk.
„A krími föld szagát nem lehet elfelejteni” – meséli a másik (többen szinte panaszkodnak a hosszú évek óta nem látott filmek miatt rájuk törő emlékképek már-már fájdalomhatárig menő részletességéről). Egyébként nemcsak fekete-fehér, de Kodakchrome színes felvétel is akad az orosz búzamezőkről, a vörös horogkeresztes zászlókkal díszített tankok vonulásáról: de mert ez a néhány megdöbbentően frissnek ható felvétel a mai színes felvételek mellé helyeződik, veszít elevenségéből. Erőlködnöm kell, hogy valóságnak lássam, majdnem olyan, mint egy hollywoodi játékfilm részlete. Pedig a film első képsorai nem ezt ígérik. Német katonaarcokat látunk, válltól fölfelé, s ezek a fiatal (majdhogynem hamvas) arcok úgy vágódnak balfelé, profilba, mintha hatalmas pofont kaptak volna valamilyen ismeretlen erőtől: bűnözők kartotékjait díszíti ilyen szemből-profilból kép. Aztán az országút, az országút szélén a roncsok és holttestek végeláthatatlan sora. Akik tették és amit tettek – közli szikáran, szótlanul a főcím előtti filmetűd. De a film nem mer minket egyedül hagyni a puszta felvételekkel – talán nem bízik bennünk és bennük eléggé – és elkezdi kommentálni önmagát. De mi ne kommentáljuk önmagunkat, hanem meséljük el, ami látható.
Egy orosz lány egy égő falu szélén meztelen keblekkel táncol és nevet. Gyönyörű mellei vannak, és a nevetése akár egy tahiti asszonyé, természetes és zavartalan. Valakik körülállják. Nem katonák, hanem nők, kissé távolabb. Egy katona átmegy a képen, a lány megpördül és a kezében levő hatalmas váll-kendőt megpróbálja – mintegy a tánc természetes mozdulatának álcázva – a vállára és a felsőtestére borítani, de valahogy belecsavarodik az arca – a keze kaszál a levegőben, mintha táncolna tovább, lába alatt a kitaposott hó. A falu ég, fúj a szél.
Rögtön ezután egy hatalmas disznót vonszolnak elő egy ólból a katonák. A művelet sok nehézségbe ütközik – burleszk: legalábbis a feldolgozás szerint. Mindenki nagyon vidám. A disznó egész jóltáplált. Reng a haja. Elhagyott parasztudvar. Sár.
Terített asztaloknál hat tiszt ül, egymással szemben, egymáshoz igen közel, és esznek. Hosszasan esznek, igen civilizáltan, minden mozdulatuk úriemberre vall. Az egyik italt tölt a másiknak. Rögtönzött asztalkák valahol a harcmezőn: a kényelmetlenség csak fokozza a jókedvet, tapintatot és udvariasságot. „Mint otthon”.
Szivarvég lóg bele a képbe, valaki kezéből, ahogy a vonattal együtt megyünk ki az állomásról, s az ápolónővér – akit az előbb még lendületesen átkarolt egyenruhás kedvese a rámpán – felbámul, kissé elmosódott arccal, bandzsán, a kimozduló vonat ritmusát követve. Keresi az arcot, de mivel sok-sok arcot lát, az arcára is egyre tétovább, egyre sápadtabb vidámság fagy rá. Ez nem sírós búcsú, ezek hódítók, a hatalmas szivar kimozdul a képcsücsökből, a lány fázni kezd, mintha csak pislákolna már a gyertyaláng teste a novemberi szélben, ahogy fázósan az ápolónői köpenyének zsebébe dugja két kezét, vagy összefogja a saját fázós, reszkető vállait. Remeg a kép, hullámzik, mintha a köröskörül égő város hője vibrálna benne – teherautó-konvoj, megfordulni igyekszik a szűk utcán, csapdába került kígyó, vonaglik – izgatott menetirányítók futkosnak a harckocsik körül, mindenki kiabál, integet – a tűzvész fehér izzása, tömött fekete füstje örvénylőén zuhan a szürke égbolt felé.
A völgy. Orosz hadifoglyok a völgyben. Sebesültek. Kilencvenezer ember, folytonos hullámzásban. Fegyvertelen orosz katonák. Kitöltik a völgyet, amerre a szem ellát, csak őket látni. Német katonákat alig. Megadták magukat. Nincs víz. Egy félmeztelen kozákivadék lecsatolt derékszíjával sújt a tolongok felé: úgy térnek ki előle, mint ahogy a hullámok verődnek vissza egy szikláról, s a tenger mintegy behorpad: tér támad körülötte. Ő vad mozdulatokkal újra és újra visszakergeti a hátulról előrenyomott embereket. „Vizet csak a sebesültek kaphattak” – halljuk a felvételeket készítő öregember hangját – „De mit lehet kilencvenezer hadifogollyal csinálni? Mit? Erre senki sem volt felkészülve. Mi lett velük?” – Az út széléről, egy elhaladó járműből látjuk őket: végeláthatatlanul olvadnak össze a kisebb csoportok egyetlen óriási tömeggé, s mint némely Cranach-képeken, majdnem mindenki háttal, a félprofilokon feszült üresség, sápadtság. Jövés-menés. „Észre sem vették, hogy ott járunk a közelükben... Annyira önmagukkal voltak elfoglalva” – mondja az öregemberhang. Nézem őket, hogy önmagukkal vannak-e elfoglalva: még önmagukkal sincsenek. Csak várnak. Várnak arra, amiről tudják, hogy bekövetkezik. Tombol a nyár.
Szülői látogatás. Kórház a frontvonal mögött. Hosszú, sovány fiú, hosszú sovány atya. A fiú kilép a kórházbarakk ajtaján. Öröm, ölelés – bele a kamerába. Séta a parkban. Semmi sem látszik az anya állítólagos nyugtalanságából, amiről az öregemberhang beszél. Hétvégi kirándulás – mindenki derűs, boldog. A bajtársak már alig várják, hogy felbonthassák a szülők által hozott csomagot. A bajtárs kezeli a kamerát és a kis család, ez a három, egymásra hasonlító lény – van olyan, hogy „család”, a közös gesztusok szótlan öröme – eltávolodik egy sétányon az erdő felé. Kezdem megérteni a birodalmi gondolatot – törékeny, kedves emberek: hódítók.
Frontvonat, mely lassan kiürül, míg kiér a frontra: végül tíz-húsz ember száll le róla: ennyien harcolnak? A vonatlépcsőről egyenest a tájba lépnek. Néhány premier plán, amit a film megismétel. Négy komoly, elszánt, ideges arc. Négy gyáva, rezignált, férfias arc. Négy arc – közlegény, tiszt – négy „német” arc, a német katona arca, tíz perccel az ütközet előtt. Már nincs mit tenni. Most már csak várnak. Elrévedő tekintetük hasonlít a kilencvenezer oroszéhoz ott a völgyben. Az öregemberhang – akinek kedvéért a film megismétli a felvételeket – elmondja, hogy mennyire elégedetlen volt az első világháborúból megmaradt filmekkel: ő a teljességet ambicionálja, a háború életének sokoldalú, alapos bemutatását. Most ezek az arcok: Ecce. Ezek mégsem Ecce. Már nem gyilkosok, és még nem hadifoglyok: az arcok hallgatnak. Tíz perc az ütközetig. Sehol egy cinkos mosoly. Belenéz a kamerába: arca a parancs. Háttérben a nyírfaliget.
Meztelen test, amit rádobnak egy műtőasztalra. Meztelen hát, fémeszközök között. Alélt test, hóna alá nyúlnak. Egy hodályban berendezett tábori kórház – talán egy iskolában. Az orvos beszél. A meztelen test alsó lábszárát – premier plánban látjuk – átdöfik egy hosszú, hajlékony tűvel, mintha egy íjat fűztek volna bele, aztán felemelik a lábat és ráncigálják vagy húzogatják. „Egy jajszót nem lehetett ott hallani” – mondja az orvos. Sürgés-forgás a műtőasztal körül; a meztelenség egy ájult, öntudatlan lényé. Még él. És úgy látszik, élni is fog. Csak a lábával van baj. Sánta lesz. Levágják. Teszik a dolgukat. Langy hullámok, olajos csobbanás – a Fekete-tenger – egy gömbölyű vállú ifjú férfi magányos fürdőzése. Halk csobbanások – béke – fakó, világoskék égbolt. Az öregemberhang a búcsúról beszél. Még egyszer megfürödni. A kis húsos ifjú ember hátat fordít nekünk és indul ki, a part felé. Lassan lépked, még maradna: húsos, fehér popsiján csillogó vízgyöngyök, mintha hajóról figyelnénk egy magányos hajótöröttet. Egyedül van. Egy náci kis Valentino. Langy csobbanások.
Fejkendős orosz asszonyok hullákat vonszolnak a sárban. Egy gödörbe hajítják őket és földet szórnak rájuk. „Lát ott egyetlen német katonát? Mi nem kényszerítettük őket, maguktól csinálták”. A földhányások gerincén orosz asszonyok. Mindentudók. Mögöttük a szürke égbolt.
A teherautó kereke alól fröcsköl a, fröcsköl a sár.
A végtelen út hazáig.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/02 39-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4046 |
