Koltai Ágnes
Kelet-Európában – hála a fáradhatatlan cenzoroknak – kialakult egy sajátos műfaj: a betiltott film, amelyet gyengéden, türelmesen kell kihámozni az ismeretlenség vastag lepléből, hogy aztán az esetek nagy többségében keserűen csalódjunk. Mert a cenzúra durvább a rozsdánál is, erodálja a legszentebb érzéseket és a legszemélyesebb drámákat is. Mennyi megtört pálya, félbeszakadt sóhaj, ki nem üvöltött bánat honol négy és fél évtized rozsdahalma alatt. Elvetélt vágyak, hibernált filmek.
Mint „mag a hó alatt”, úgy búvott meg Jiří Menzel 1969-ben forgatott filmje, s ha a régi és új cenzorok nem dicsőülnének meg e kijelentés hallatán, azt mondhatnánk: egyenesen jó, hogy most láthatjuk a – Bohumil Hrabal Furcsa emberek, Nyersvas tuskók és Az angyal című novellái nyomán készült – Pacsirtákat.
Egy valódi rozsdatemetőben játszódik a Pacsirták cérnaszálon; a fiatal munkáshatalom ide száműzte ellenségeit, a burzsoá férfiakat és a szép mosolyú rabnőket. Munkával nevelik, újranevelik őket, hogy hasznos tagjai legyenek az új társadalomnak, így hát reggeltől estig kézről-kézre adják a beolvasztásra szánt vasdarabokat, vagonból ki, kocsiba berakják és a népgazdaság szorgos vaskemencéibe küldik őket. Részesei lehetnek a szocialista nyersvas termelésének és az imperializmusra mért újabb csapásoknak. Az ügyvéd, törvényszéki tanácsos, szakács és tejes urak a „béke acéljával fogják be az imperialisták háborús pofáját” – persze szigorúan nevelési céllal! Megejtő. Kiváltképp a perspektíva. Mert ha az „urakat” megveti a tettvágytól kicsattanó új uralkodó osztály, ha a társadalom „szemetének” tekinti is, gyűlölni ők is gyűlölhetnek. Nekik ugyan a gaz háborús uszítok jutottak, de örüljenek csak, – lám, a szocializmus kegyes velük, rendes munkát, polgári létet ugyan nem nyújt, de egy kis ellenségecskét igen!
A rozsdás vasak, fémforgácsok, ágy-, edény- és csőhulladékok között, mocskos overállban, olajos kesztyűben és ormótlan csizmában különös virág nyiladozik. A szeretet makacs virága mézédesen illatozik, s megbolondítja a butuska, de jóravaló őrt is, aki végül nem csupán szemet huny az „őrizettek” találkáin, de egy titkos nászéjszakát (pontosabban nászdélelőttöt) is megszervez.
Először csak a sóvár tekinteteket látjuk, majd a röpke simogatásokat, végül pedig a lopott csókokat. Gyermeki az érzelmeknek ez a suta, szégyenlős feltörése, miként a női barakkba és a közös zuhanyozóba kukucskálás is. Gyermeki és hamvas, de végtelenül gyengéd is. Fázós, piszkos, megzavart férfiak és nők ilyen átszellemülten még nem szerették egymást; ilyen huncutul és erotikusán még nem „kezeztek”. Mi az a kezezés? Egy nyirkos, fémporos, zaklatástól nehéz levegőjű roncstelepen a testi érintkezés netovábbja. Mert az őr sem tilthatja meg, hogy a kézről-kézre járó vasdarabok titkos szerelmi közvetítők legyenek. Ugyan ki akadályozhatja meg, hogy belesimuljon a tenyérbe vagy megpihenjen a kézfejen egy pillanatra a másik meleg ujja.
Az a kladnói vasmű Hrabal novelláiban a lét olyan intézményesült tere, mint Páráinál az ústí nad labemi vegyigyár. Mi más is lehetne annak a társadalomnak legbeszédesebb szimbóluma, mely a munka himnikus ódáit kedvelte? Természetesen a munka embertelen színhelyei, az egyetlen, hatalmas gépezetté növő, állandóan zakatoló Gyár.
Hrabal és Menzel hőseit állandóan megalázzák, de ők, a lelki száműzöttek: gyengédek. Nagyvonalúak és emelkedettek. Költőiek és szelídek. Azért is ott inognak a cérnaszálon és sosem esnek le.
Ilyen szelídséggel és bölcs iróniával kevesen képesek láttatni a hatalmi tébolyt, a mindennapi ostobaságot s az elvi gonoszságot. Hrabal és Menzel nem azzal nemesíti személyes történetté ezt a büntetőtelepi életjátékot, hogy az őrt és a művezetőt is becsalogatja, bevonja az emberi tévelygések és gyengédségek meleg univerzumába. Ugyan; ez csupán a felelősség-megosztás nemes erkölcsi gesztusa volna. Ők egyszerűen indulatmentesek. A gyűlöletet, a bosszút, a hamis pátoszt és az elfogult hősiességet kizárják e körből. Mindent abból a termékeny kettősségből szemlélnek, ahonnan jó és rossz, bűn és erény, hiba és vétek egyként látszik.
Bohumil Hrabal, aki figurái és történetei frivolságára magyarázkodás helyett egy tantörténettel válaszolt, félreérthetetlenül fogalmazta meg ezt. Eképp: „Egy perzsa király, kit udvari költője dicsőítő versében a naphoz hasonlított, a vers hallatán megjegyezte, lasanoforosom tagadja ezt. A lasanoforos perzsául azt jelenti, hogy éjjeliedény. A régiek tehát jól tudták, hogy minden ember portréját dicsősége és gyalázata dialektikus egysége alkotja. Mi, huszadik századiak hajlamosak vagyunk rá, hogy magunkban csak a dicsőséget, másokban viszont csak a gyalázatot lássuk meg. Márpedig ez a káosz kezdete”.
Menzelnél nincs káosz, filmje oly tiszta, mint egy csiszolt gyémánt. Vétek hozzányúlni, szétszedni, hűvös elemzéssel nemes érzéseit megzavarni.
De meg kell nézni. Régi és eljövendő számonkérőknek, újsütetű igazságbajnokoknak. Amíg nem késő.
Soha jobbkor nem jöhetett ez a Pacsirta-óda.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4026 |
