Létay Vera
Greta Gustafsson kisasszony komoly, szép arcán még az áruházi kiszolgálólánysors apró megaláztatásainak halványuló emlékeivel, alig rejtett izgalommal próbálja kilesni a jövő titkait. Nem találtatik-e majd válla túlságosan csontosnak, lába férfiasán nagynak? Marie Magdalena von Losch kisasszony alakja kissé kövérkés, combjai némi rosszindulattal akár vaskosnak is mondhatók, de szeme értelemtől, akaraterőtől csillog, s néhány borús pillanattól eltekintve, amelynek talán csak az időjárás, a hangulati szeszély az okozója, elszántan hisz saját tehetségében.
Greta Gustafsson kisasszony – mint tudjuk – később Greta Garbo néven vonult be a filmtörténetbe, Marie Magdalena von Losch pedig a Marlene Dietrich színésznevet vette föl.
Ők csak a maguk erejére számíthattak, esetleg egy Mauritz Stiller, egy Joseph von Sternberg rendezői, férfiúi patronálására. Akkoriban még nem létezett a Genfi Fesztivál, amely a pályájukon most induló fiatal színésztehetségek, A Holnap Sztárjai, Az Európai Film Reménységei felfedezésére és támogatására szerveződött.
A vásznon többnyire ismeretlen, kialakulatlan vonású fiatal arcok Nyugat-és Kelet-Európából, a néző számára felkínáltatik a kvíz-játék, amelyben a helyes válasz talán csak egy évtized múltán derülhet ki: vajon felismerte-e a Gustafssonban a Garbót, a von Loschban a Dietrichet? Lesz-e valamelyikükből valódi sztár a szó klasszikus értelmében, de lesz-e egyáltalán olyan korszak, ahol a sztár fogalma az üzleti sikeren túl, az értékek reményét is jelenti? Az osztrák Rainer Egger, a belga Carl Ridders, a francia Laure Marsac, az angol Claire Hackett, a magyar Lengyel Zoltán (Céllövölde), a német Julia Brendler vagy a török Asli Altan nevét vajon érdemes-e megjegyezni, agyunk amúgy is túlzsúfolt tárolókamrájában megőrizni? Mennyi remény és mennyi bizonytalanság.
Tény, hogy a zsűri – a francia film egykori fenegyereke, a Dívával színrelépő Jean-Jacques Beineix elnökletével – ítéletében nem mutatkozott vakmerő szerencsejátékosnak, hideglelős jövendőmondónak: a bimbózó kezdemények, a fantáziával kiegészítendő réveteg lehetőségek ellenében inkább az alaposan bizonyított tehetség, a kifejezőkészség érettsége, a mesterség eminens ismerete mellett voksolt. A legjobb férfialakítás díjával kitüntetett harminchárom éves Thom Hoffman már jóideje az élvonalba tartozik, s az itt bemutatott Esték, Rudolf Van Den Berg rendezésében az Utrechti Fesztiválon elnyerte a legjobb holland film, Hoffman pedig a legjobb holland színész címét. Az Esték valóban figyelemreméltó mű, s főszereplője valóban figyelemreméltó pszichológiai érzékenységgel jeleníti meg a kialakulatlan személyiségű kishivatalnokot, aki az 1946-os amszterdami éjszakákban kóborolva, saját énje esti labirintusában tapogatózva, a kispolgári család kötöttségeiben vergődve, női szörnyetegektől megbűvölve és eliszonyodva próbál rátalálni férfi identitására. A film utolsó képében sárkányölő Szent György lovagként írótollát emeli a fehér papír fölé. A pszichoterapeuták gyönyörére.
A zsűri bátor és optimista döntését bizonyítja Hugo Claus rendezői díja is, aki A szentség című filmjében egy családi találkozó formai keretébe zárva, ugyancsak egy fiatalember szexuális zavarodottságát, önpusztító tragédiáját ábrázolja. Bizarr helyzetek, különös figurák haláltáncszerű kompozíciója. Hugo Claus mellesleg a legnagyobbnak tisztelt kortárs belga író, többször jelölték irodalmi Nobel-díjra, száznyi művel, több mint húsz színházi rendezéssel, öt játékfilmmel a háta mögött, mindössze hatvanöt éves. Ha tekintetbe vesszük, hogy Kuroszava egy híres japán festőre hivatkozva, az Álmok című filmje után azt nyilatkozta, hogy az igazi alkotói ifjúság csak a nyolcvanéves kor után kezdődik, Hugo Claus kitüntetése valóban a reménység és a bizalom ifjonci előlege. A zsűri persze a legjobb belátása szerint ítélt, hiszen végülis az ő kötelessége nem a személyazonossági igazolvány születési évszámainak felügyelete, hanem a legméltóbbnak tartott művészi produkció mellékkörülményekre nem tekintő, elfogulatlan kiválasztása.
A csehszlovák Irena Pavlásková filmje, A szolgák kora már a cannes-i fesztiválon szépen szerepelt az első művek versenyében, s most a legjobb színésznő díjával jutalmazott Ivana Chylková valóban kivételes tehetségről tanúskodik a finom lélektani árnyalást követelő jellemrajzban. A kamaszbáját huszonhét éves korában is arcán őrző langaléta hölgy az emigrációból Prágába hazatért Jan Němec nemrég forgatott új filmjének főszereplője. A szolgák kora, Pavlásková írói-rendezői szándéka szerint az elnyomás hosszú éveitől megbénított társadalom eltorzulását mutatja be: egyik oldalon az erősek ellenőrizhetetlen hatalma, a másikon rezignáció, a szolgai függőség elfogadása. Az egyik magatartás nem létezhet a másik nélkül.
A természetellenes társadalmi viszonyok továbbroncsolják a személyes kapcsolatokat, lefokozzák a morális értékeket. A csalódott, szép hősnőnek másokat kihasználva, mindent a maga javára fordítva sikerül manipulálnia környezetét, – a gyengeség csak felbátorítja az erkölcsi skrupulusoktól nem béklyózott lelkeket.
A magánélet közvetve visszatükrözi a társadalom veszélyes viszonyait, de abban a halálos végű, szenvedélyes szerelmi történetben, amelyet Igor Minajev Földszintje lobbant fel, a peresztrojka zűrzavaros politikai tablóját – akár a bábszínházban a vászonra festett háttérdekorációt – szándékolt elidegenítéssel húzzák el az előtérben zajló cselekmény mögött. A tapasztalatlan fiú beleszeret a nálánál érettebb fiatal nőbe, s az egyre végletesebb lelki és testi kötődés a féltékenység szenvedésével felfokozva, egzaltált véget ér. Minajev első filmje, – már Cannes-ban is kellemesen rácsodálkoztunk –, része volt a szovjet bemutató-sorozatnak, amelyet a fesztivál keretében rendeztek a legújabb, elhíresült filmtermésből.
A Genfi Fesztivál nem tartozik a világ legjelentősebb, legismertebb filmmustrái közé. Genf gazdag, tekintélyes város, megengedheti magának a tehetségek felkutatását, támogatását, megengedheti, hogy meghitt milliót teremtsen fiatal színészek személyes találkozásához, amely önmagában is sikerélménnyel ajándékozhatja meg őket a szakmai és emberi bizonytalanság időszakában. A fesztivál-szponzorok listája hosszú olvasmány, bankoktól, újságoktól, ékszerészektől szállodákig, éttermekig terjed. Ez magától értetődő. És magától értetődő melankóliával tölti el a nem profittermelő kultúra waterloo-i csatateréről idelátogatót, aki haldoklók nyöszörgését, sebesültek segélykiáltását, a deficit szuronyával ledöfött szellemi értékek hullamezőjét vizionálja képzeletében.
Sokat beszéltünk kultúrpolitikáról, de mindig megszorító, regulázó értelemben. Genf is kultúrpolitizál. Hozzátartozik egy város méltóságához.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4025 |
