Zalán Vince
Hosszú, csendes évek után, 1989 őszén újszerű filmoktatás indult meg az Esztergomi Tanítóképző Főiskolán. A szeptemberi Szőts István szeminárium egyszerre volt kezdete a tanévnek és évtizedek utáni rehabilitációja az egyik legkiválóbb magyar filmrendező munkásságának. (A szemináriumon elhangzott Szőts-előadást a Filmvilág 1989/12 és 1990/1. számaiban adtuk közre.) Az alábbi beszélgetés az új oktatási forma kezdeményezőjével, egyik szervezőjével, Lányi Andrással készült.
– Hogyan jutott eszetekbe, hogy ilyesmire vállalkozzatok?
– A felsőoktatásban, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán kívül nincs rendszeres filmes képzés, legfeljebb speciálkollégiumok (pl. Debrecen, Szombathely, ELTE), tehát a filmet, a filmesztétikát, mint egy (féléves vagy kétéves) tantárgyat lehet felvenni.
Kiindulópontunk Szőts István napjainkban is érvényes gondolata volt, amelyet már 1945-ös Röpiratában megfogalmazott: a filmkereskedőknek is művelteknek kell lenniök, tehát képezni kell őket. (Szőts javaslata, ugye, az volt, hogy ez egy helyen történjen a filmrendezők képzésével.) 1986-ban, amikor egy évig én voltam a Filmklub Szövetség ügyvezető titkára, a szövetség szervezésével kapcsolatos munkák során tudatosodott bennem igazán, hogy miért nem működnek a filmklubok Magyarországon, mi hiányzik a filmkultúrához. Mozisokkal, népművelőkkel és persze, kultúrfunkcionáriusokkal ismerkedve megdöbbentett többségük tájékozatlansága, ami a filmet mint művészeti ágat és kommunikációs rendszert illeti. A mozivállalatok vezetői a legkülönbözőbb területekről kerültek a szakmába: nem emlékszem olyanra, aki korábban mozis lett volna. A filmterjeszés felső régiója kádertemető volt, ezt mindenki tudta. A hierarchia alacsonyabb fokán álló mozisokat pedig a központosított rendszer minden önállóságtól megfosztotta, s a jegyszedőt, kópiaszállítót ellenőrző adminisztrátorrá degradálta. Mozijukban önálló kultúrpolitikát nem folytathattak. Akiknek ilyen ambíciói lettek volna, azok nem kívánkoztak ebbe a munkakörbe. Az is kiderült, hogy milyen komoly „hiánycikk” a jó filmklubvezető. A filmről beszélni tudó előadók sincsenek kellő számban.
A fenti tapasztalatok alapján merült fel a Szövetséget szervező csapatban, hogy – valahol – meg kellene teremteni a filmes szakirányú képzést. Tehát nem egyhetes film-nézésekre, nyári továbbképző-tanfolyamokra gondoltunk...
– Úgy tudom, a Filmintézet rendezett ilyeneket.
– Hogyne. S ezek nagyon is jól töltötték be szerepüket. De senki sem gondolta azt, hogy ezek helyettesíthetik a szakemberképzést. Gondoljuk csak el, hogy például a könyvterjesztéssel hányféle ember foglalkozik; könyvtárosok, könyvkereskedők – jóllehet ez utóbbiak szerepe a nagy állami monopóliumok kiváltságai következtében ugyancsak degradálódott –, azután ott vannak a magyartanárok – valamennyien közvetítői, terjesztői az irodalomnak. A filmterjesztésben ilyen képzett emberek nincsenek. S ez a lényeg, ezen kell(ene) változtatni.
– Hogyan esett a választás Esztergomra?
– A Filmklub Szövetség alapító tagja, Bartus László közvetítésével (aki tanársegéd az esztergomi főiskola közművelődési tanszékén) kerültünk kapcsolatba a főiskola igazgatójával, Kaposi Endrével, aki komolyan érdeklődött terveink iránt. Az ő megbízása alapján készítettem el a képzés munkatervét. Talán érdemes kitérni arra, hogy szándékunk mennyiben eshetett egybe a főiskola érdekeivel, hogy miért vágtak ők bele az itt folyó képzés profilját kitágító kísérletbe. Nemcsak arról volt szó, hogy mi, szerencsénkre, az átlagosnál kísérletezőbb kedvű főiskolai vezetéssel találkoztunk, hanem szerepet játszott ebben egy általános dilemma, nehézség is. Nevezetesen, hogy a hároméves tanítóképzés időközben igen problematikussá vált. A végzős hallgatók, mint egy szakmunkásképzőben, konvertálhatatlan diplomát kapnak. Semmi más nem lehet belőlük, mint általános iskolai, alsótagozatos tanító. A szakmára, sőt, munkahelyre képző magyar felsőoktatás csődje készteti az érdekelteket, hogy új tudások, pályák irányába tágítsák a képzést.
Nos, az már egy-két évvel ezelőtt látható, remélhető volt, hogy a helyi társadalomban – az autonómia növekedtével – megnő a pedagógus szerepe, azoknak a „kultúrembereknek” a szerepe, akik egy közösséget animálni tudnak. A meglévő népművelésképzés azonban erre nem képez szakembert, mivel nem jelent mást – ha egyáltalán lehet fogalmunk arról, hogy mit is jelent –, mint valamiféle absztrakt nép általános mozgósítását valamilyen általában vett műveltség irányába. Az emberek azonban nem általában tevékenykednek, hanem könyvet olvasnak, színházba mennek, zenélnek, táncolnak, vagy filmet néznek stb. Ahhoz, hogy ezeken a területeken vezessék őket, szakemberek kellenek. A népművelő nem szakembere egyik területnek sem. Népművelők helyett tehát könyvtárosokat, színházi-menedzsereket, amatőrszínjátszó-csoportok vezetőit, filmklub vezet őket, filmterjesztőket kellene képezni. Alapjaiban kellene felforgatni a népművelőképzést. Akit a könyv érdekel, az tanuljon könyvtárszakon, akit a film, a filmterjesztés, az legyen filmszakos, akit pedig a színház, az ne csak színész, zenebohóc vagy rendező lehessen, hanem egyetemi szinten képezhesse magát drámapedagógussá, színjátszó közösségek szervező szakemberévé. Nota bene: a színházcsinálás, a dramatikus játékok szinte teljesen kiszorultak a magyar pedagógiából, jóllehet „a régi görögöktől” (nálunk pl. a jezsuita iskolákon) kezdve szerves részét képezik minden valamirevaló oktatási szisztémának.
Hogy a népművelésnek vége, azt mindenki tudja, a képzés gyökeres újragondolása és megújítása mégis mindmáig várat magára. A tanügyi vaskalapon az ötágú csillag helyére időközben a kettős kereszt került, de nekünk még mindig nincs jogunk diplomát adni arról, amire hallgatóinkat kiképezzük. Tehát, hogy ők, két éven keresztül, heti két napon (a többi ugyanis a „tanító”-szaké) filmes szakirányú képzésben vesznek részt. Azt kell állítanunk róluk, hogy ők népművelők, s legföljebb külön, egy betétlapot helyezhetünk el diplomájukban, amin szégyenkezve bevalljuk, hogy szabályellenesen szakmát adtunk a kezükbe. Ez olyan bűn, amiért a minisztérium a nyáron még minősíthetetlen hangú levélben utasította rendre a főiskola igazgatóját, mely szerint kizárólag az ő felelősségére, de most már az exkommunikáció terhe alatt, folytathatjuk a képzést. Tudni kell ehhez, hogy nemcsak diplomát nincs jogunk adni, de a főiskolának sincs joga a tanítóképzés melléküzemágaként elképzelt közművelődési szakot „felosztani” jogutódai, a szakká izmosodó specializációk között (filmes, könyves, újságírás már működik Esztergomban, a szociálpedagógus-képzés pedig jelzi a „nyitást” iskolai és közéleti-szociális szerepkörök között.) Új szak alapítása ugyanis minisztériumi előjog. Nevezhetném afféle kegyúri jognak, amely nem tudom hogyan, de megfér a fennen hirdetett tanszabadsággal.
– Hadd tegyek fel egy udvariatlannak tetsző kérdést: van érdeklődés a fiatalokban az új filmoktatási forma iránt?
– Igen. Amikor meghirdettük a programunkat, alig volt reklámja. A Filmvilág adott közre egy hirdetést, egyszer a belső kiadványnak számító filmklubszövetségi híradóban, máskor a Szellemképekben jelent meg rövid ismertetés –, mégis sokan jelentkeztek a „rendes” esztergomi diákokon kívül is, az ország minden sarkából. Ezek egy része pedagógusképző intézményekből (egyéni órarenddel) „áthallgat” Esztergomba, mások diploma után jelentkeztek a specializációra. Kiugrott mérnök, végzett államigazgatási főiskolás, illetve érettségizett munkanélküli, önképző moziüzemvezető vajon miképp vehető egy kalap alá? Gondot főleg a forma – a papír – okoz, nem a tanulás. Aki forma szerint „nem ide való”, azok számára most végre szaktanfolyamot alakítunk, melynek legális hallgatói lehetnek. Nagyobb gond, hogy mi sem vagyunk teljesen „ide valók”, bennünket is akadályoz, hogy a specializáció szűk órakeretébe szorítva kell dolgoznunk. Ha az előző két évben folyó alapozó képzést összehangolhatnánk a harmad- negyedévi filmes stúdiumokkal, azt hiszem, mindenki jobban járna. A jövő tehát a filmszaké. Ha a filmnek van még jövője. Most a második évben úgy működünk, mint egy szabadegyetem. A jelentkezők sok áldozatot vállalnak; a főiskola nem győzi behunyni a szemét. A növendékeket a tudás érdekli, nem az, hogy mi lesz a diplomájukba írva.
– Milyenek a képzés közvetlen feltételei?
– Eltekintve attól az „apróságtól”, hogy vendég, áthallgató és „betolakodó” hallgatóimnak nem jut hely a kollégiumban – volt úgy, hogy a tanteremben aludtak – meglehetősen jók az oktatás (szorosan vett) feltételei. A Filmfőigazgatóságtól kaptunk támogatást a képzés beindításához, profi gépházat is berendeztek nekünk az egyik tanteremben. A Filmintézet ingyen bocsátja rendelkezésünkre a filmeket. És talán a legfontosabb „körülmény”: úgy érzem, kiváló erőket sikerült megnyernem a tanításhoz. Pillanatnyilag ugyan torkunkon a kés: pénzünk elfogyott, a főiskola rendes költségvetésébe nem férünk bele, a régi állami mecenatúra már nem, az új, ha lesz egyáltalán, még nem működik. De ez nem nagyon izgat; amióta az eszemet tudom, mindig vészhelyzet van és szükségállapot. Valamire való szellemi vállalkozás mindig a tönk szélén áll. Ha nem, az már gyanús.
– Mondhatni tehát, hogy az esztergomi példa eltér az átlagtól, az oly ismerős helyzetektől, azaz: nem az objektív feltételek hiánya, nem az eszközök hiánya az, ami miatt az újfajta filmes képzés nem működhet nyugodtan.
– Ez a fajta filmes képzés nem illik bele a hagyományos, magyar felsőoktatási képzésbe, a tanítóképzésbe –, ezért, legitimálhatatlan. Ennél komolyabb gond a számunkra, hogy szükség van-e erre a képzésre egyáltalán? A jelentkezők egyéni igényével hogyan korrespondál – mondjuk így – a „társadalmi igény”. Amikor a képzést terveztük, abból indultunk ki, hogy egy differenciált filmforgalmazás felé haladunk, amelyben lesznek önálló művész-mozi vállalkozások; hogy ezekben filmklubok fognak működni stb., – s hogy küszöbön áll a rendszeres iskolai filmfakultációk bevezetése, – mindez újfajta szakértelmet követel. Nos, semmi jele annak, hogy feltevéseink bármelyike is beigazolódna, így aztán nem lehetetlen, hogy mi művelt munkanélkülieket képzünk Esztergomban.
– Ez azt is jelenti (vagy azt is jelenthette volna), hogy az újtípusú filmoktatás olyan embereket képez, akikre nemcsak a differenciált filmforgalmazásnak van szüksége, de akik képesek ellátni a „normál” oktatásban szükséges tanítói-oktatói feladatokat is?
– Gondoltunk erre. A jövőre vonatkozólag mindenképpen. Annál is inkább, mivel jelenleg a magyar középiskolai tanári karnak nincs olyan része, amely tanítani tudna, – feltéve, ha bevezetik –, egy ilyen fakultációs tárgyat. A magyartanárnak nincs több köze a filmhez, mint a testnevelés- vagy a kémiatanárnak. Tehát a speciális pedagógusképzésre kezdettől gondoltunk. A jelenlegi (kétéves) képzés ugyan nem egészen alkalmas erre, de több, mint semmi. És fejleszthető lesz ebben az irányban is. Ma a képzés középpontjában a filmnek és a mozinak a kultúra, a társadalmi kommunikáció körforgalmában betöltött szerepe áll. Nem filmesztétákat, nem elméleti szakembereket képzünk, persze egy filmklubvezetőnek jártasnak kell lennie a filmművészetben, a filmelemzésben, a filmtörténetben is. Tanulják is ezeket a stúdiumokat, csakhogy – s ez a lényeg –, mintegy beleágyazva a műalkotás létrejöttének és „kommunikálásának” feltételrendszerébe. Ezért például az első félévet filmszociológiával, a mozi társadalomtörténetével kezdjük. Elsősorban a mozira szeretnénk képezni a hallgatókat, ha nem is a létező mozira. Lehet, hogy ezzel a hallgatókat és önmagunkat is becsapjuk egy kicsit. Hiszen mindarra, amit nálunk megtanulnak, semmi szükségük nincs ahhoz, hogy egy amerikanizált forgalmazó vállalatnál vagy épp egy megyei moziüzemi vállalat jogutódaként működő posztkommunista prekapitalista cég alkalmazottjaként, egy kommerszmoziban maximalizálják a profitot a nézők audovizuális idegi ingerlése útján. Ehhez nincs szükség ilyen képzésre. Nem a jelenre, hanem a jövőre képezzük a hallgatókat, ha lesz jövő, pláne olyan, amilyet mi most „vizionálunk”. Egyelőre nem sok jele van ennek. A filmklubok nagyrészt megszűntek, jó ha féltucat működik. Érdemes lenne egy grafikont rajzolni, amely megmutatná, hogy az elmúlt tíz évben hogyan szűnt meg körülbelül száz filmklub, és milyen ütemben; valamint számba venni, hogy a kultúrpolitika milyen ígéretekkel és önbecsapásokkal fedte-fedi el ezt a folyamatot. – Említetted, hogy a képzés középpontjában a mozi áll. Hogyan kapcsolódik ez a filmterjesztés más formáihoz?
– A mozgóképpel való találkozás (a mozgóképen való beszéd) akkor hatékony, ha személyes. A központi műsorszórás (tv) számára nem képezünk szakembereket. Mi, leegyszerűsítve a dolgot, személyes közvetítőket képzünk, olyanokat, akik a hordozó (a műalkotás) és a befogadó között tevékenykednek, akiknek azokban a rendszerekben van szerepük, ahol a személyes érintkezés lehetséges. Ezek: a mozi, a filmklub és az iskola. (Természetesen ez nem három különböző dimenzió, hiszen az iskolában is lehet filmklub, az iskolai filmklub a moziban is működhet stb.) Másrészt: a hordozó lehet videó is. Ebből a szempontból különbséget nem elvi, hanem gyakorlati alapon tennék. A mozgókép, mint műalkotás, esztétikai élvezetet, a technika mai állása szerint, csak vetített képen nyújt –, videón nem, továbbá másképpen hangolódunk rá, ha elmegyünk a moziba, mint ha otthon belökünk egy kazettát a lejátszóba... Mint alkotó, elemző, információ-rögzítő médium a videó nagyon hasznos. Külön kérdés a film (és videó) szerepe az iskolában. Nemcsak a filmművészettel való ismerkedést hiányolom, úgy vélem más tárgyak oktatásában is szerepe lehetne a mozgóképnek. Például a történelemoktatásban, a komplex, művészeti nevelésben, vagy mint szemléltetőanyagnak a biológiában, földrajzban stb. Attenborough filmjei a diákoknak például sokkal többet mondanának, mint a tankönyvek. Sokan megdöbbennek, hogy a gyerekek nem érdeklődnek a földrajz iránt, pedig az milyen szép és érdekes tantárgy. Persze hogy nem érdeklődnek, ha azt kell bebiflázniok, hogy hol húzódnak a barnaszén-mezők, hol a feketeszén-mezők, hogy melyik a régi röghegység stb. és nem láthatják, mondjuk a közismerten magasszínvonalú angolszász ismeretterjesztő filmek egyikén, hogy milyen hatalmas és fantasztikus földtörténeti dráma dokumentumai ezek a földtani képződmények. Ezt a lehetőséget, úgy vélem, a mai iskolában kihasználatlanul hagyni, több mint luxus. Nem is tudom, hogyan minősítsem azt (ha egyáltalán minősíthető), hogy ma az iskolában nincs egy tantárgy, amely megismertetné a gyerekeket a mozgóképpel, a kor legfontosabb információ-hordozójával, a társadalmi dialógust fenntartó rendszer legfontosabb elemével.
– Az esztergomi „csata” kizárólag” adminisztratív háború „ vagy érint koncepcionális kérdéseket is? Arra gondolok, hogy semmilyen tantárgy nem oktatható egy átfogó kultúra-koncepció nélkül. És az is bizonyos, hogy napjainkban, a kultúra-koncepcióknak változniuk kell, erre kényszerítenek bennünket a világ változásai is. A kérdés tehát: van-e koncepcionális ellenkezés az esztergomi kísérlettel szemben?
– A bürokrácia nem hivatkozik semmire; egyszerűen lehetetlenné tesz bizonyos dolgokat. Koncepcionális vitákról tehát nem beszélhetünk. Azt talán senki sem állítja, hogy filmtanításra, s ehhez szakemberképzésre nincs szükség.
– Tehát a filmesztétika-oktatás bevezetése ellen senki se szólalna fel...
– De én felszólalnék ellene, hogyha az egy hagyományos, szűkkörű, esztétikai oktatás lenne, ha olyan lenne, mint például az irodalomoktatás. Fölszólalnék pl. egy művészettörténeti jellegű filmoktatás ellen, mert a film rövid életű művészet, itt a történeti megközelítésnek más a szerepe, mint a többi művészetek esetében. Fölszólalnék, ha az irodalomoktatás képes mellékleteként akarnánk bevezetni. Ráadásul a film sokkal szervesebben ágyazódik bele a mindennapi életbe. Inkább a filmkultúra-oktatásról beszélnék. Hogy mit értek ezen? Például azt, hogy amíg a filmen el nem csattant az első csók, addig az emberek a szomszédjuktól, vagy a barátaiktól lesték el, hogyan kell csókolózni. A film olyan elemi viselkedési mintákat sztenderdizált és tett személytelen módon hozzáférhetővé, amire a film megjelenése előtt nem volt példa. Ennek felmérhetetlen a kulturális jelentősége, főleg a veszélye. Amikor tehát filmkultúráról beszélek, akkor nem művészetről beszélek – önmagában, hanem arról, hogy az emberek viselkedéskultúrája, életvezetése más módon szerveződik azóta, hogy van film. A filmkultúra-oktatás ezt tudatosíthatná: domesztikál-hatná a mozgóképet, még mielőtt a televízió domesztikál bennünket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 08-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4014 |
